A gyermeki gonoszkodás „leleményessége” kimeríthetetlen. Az utcánkban, Zuglóban annak idején nagyon sokan voltunk gyerekek. Egész nap az utcán játszottunk, mindenféle őrültséget találtunk ki, voltak veszélyes játékaink is. A mai, széltől óvott, korcsoportos játszótérre vezetett gyerekek számára elképzelhetetlen dolgokat csináltunk. Most mégsem ezeket hozom elő, hanem egy másfajta, a gyermeki pszichét érintő gyerekcsínyt. Kipécéztünk egyvalakit, lehetőleg a legvédtelenebbet közülünk és válogatott csúfolódásba kezdtünk. Az egyik ezek közül az volt, hogy elkezdtük azzal csúfolni, hogy „Te Normális Vaaagy!” Ezt addig, addig mondogattuk, mire az illető sírva elmenekült, mert azt, hogy ő normális, megbélyegzésként élte meg. Sírva ment haza az édesanyjához. Nem is nagyon merte elmondani, hogy milyen szégyen érte. Végül csak kibökte – zokogva –, hogy azt mondják róla a többiek, hogy ő „normális”. Az anyuka alig győzte megvigasztalni szegényt. Utána bennünket is elővett, hogy tudjuk egyáltalán, hogy mit jelent a „normális” szó, amivel szekáltuk a gyermekét. Persze nem tudtuk, a beszélgetés során szembesültünk a gonoszságunkkal és egyben a butaságunkkal is. Hosszas beszélgetés kellett ahhoz, hogy a gyermek megnyugodjon és elfogadja, sőt büszke legyen arra, hogy ő bizony teljesen normális.
Ez a történetünk jut eszembe, amikor az abnormalitás legújabb fejezeteivel találkozunk. Csak néhány kiragadott példát sorolunk. Németországban a gazdák elementáris erejű tiltakozását Cem Özdemir, a Zöldek török származású német mezőgazdasági minisztere iránta érzett rasszizmusként értelmezi, ahelyett hogy szembe nézne a teljesen világos és egyértelmű helyzettel, amit a baloldali szivárványos kormány idézett elő. Nevezetesen a német gazdák folyamatos háttérbe szorításával párhuzamosan az ukrán gabona behozatala, az esztelen szankciós politika miatti energiaáremelések robbantották ki a traktorok tízezreinek megjelenését a német nagyvárosokban. A német kormány által előidézett gazdasági válsághelyzetből Scholz kancellár ideológiai természetű vitát próbál kreálni.
Az Ukrajnában folyó háborúban az angol miniszterelnök, Rishi Sunak a minap Kijevben ölelgeti Zelenszkijt, biztosítva a támogatásáról – a végsőkig. Nem véve tudomást arról, hogy Ukrajna már a végstádiumban tart: se állama, se katonája, a normalitás azt kívánja, hogy ő maga kezdeményezze a tűzszünetet az ukrán nép védelmében – azonnal. A frissen kinevezett francia miniszterelnök, Gabriel Attal – aki állítólag nyíltan homoszexuális – a volt élettársát nevezte ki külügyminiszternek, akinek az első útja szintén Kijevbe vezetett, mintha Franciaországnak ez volna a legfőbb problémája a permanens polgárháború közelébe sodródott országban.
2023 végén, legalábbis furcsa körülmények között elfogadott európai migránspaktum lehetővé teszi a kötelező elosztást, amit a magyar kormány mindvégig ellenzett. Tette ezt azon körülmények között, amikor napnál is világosabb, hogy az európai nemzetek társadalmai számára milyen veszélyeket rejt a párhuzamos társadalmak kialakulása, a beilleszkedésre képtelen, azt elutasító migránsok meg-megújuló terrorakciói.
Az abnormalitás mélyén a gyűlölet – az öngyűlölet és mások gyűlölete – húzódik meg, ebből a fortyogó, mindig kitörni kész vulkánból táplálkozik. A forrongó világban a valójában marxista gyökerű szélsőbaloldali gyűlöletkeltés ipari méreteket ölt, aminek már megvan a tudományosan kidolgozott modellje is. Az Egyesült Államokban a woke és a cancel culture által kidolgozott ötlépcsős eljárásrend így fest: az első lépés a csoportidentifikáció – a baráti és ellenséges csoportok kreálása, vagyis a társadalom mesterséges felbontása egymással antagonisztikus ellentéteben álló kisközösségekre; a második lépésben megtörténik egyesek kizárása a csoportból (mert nem eléggé olyanok); harmadikként a kizártak – és természetesen az eleve ellenségesnek kikiáltott csoportok – veszélyként való feltüntetése jön; a negyedik fázis a saját csoport kiemelkedően jóként (abszolút morálisként) való kezelése (ami valójában erényfitogtatás); és ötödikként végül az ellenséges csoport rombolása és annak a megünneplése. Ez a modell érvényes az egész közéletben, a társadalmi kapcsolatokban, a külpolitikában, sőt az én-te kapcsolatokba is észrevétlenül beszivárog. Különösen fontos, hogy ez a megközelítés nem egyénekre, hanem csoportokra koncentrál, például a nőkre, akiknek az ellenséges csoportja automatikusan a férfiak lesznek. Ha valaki, ebben az esetben a nő egy ilyen „elnyomott” csoportnak a tagja, akkor bátorítják az „elnyomó” csoport irányába kifejeződő haragot és frusztráltságot. Ha valaki az „elnyomó” csoporthoz tartozik, a csoporttagság szimbolikus megtagadására és az elnyomottakkal való szolidaritásra buzdítják, vagyis az önfeladásra, az eredendő identitása feladására. Így jön létre a harag és a destruktivitás – az általános abnormalitás – kultúrája, amiben már könnyedén át lehet lépni még a magunk alkotta törvényeken is.
Ez történik manapság Lengyelországban, ahol a Donald Tusk vezette kormány példátlan politikai leszámolásba, tisztogatásba kezdett, fittyet hányva a törvényességre. Itt egy olyan mértékű törvényi – jogállami – relativizálás kezdődik, ami az egész kontinensre kihat, hiszen a teljesen nyilvánvaló lengyel kormányzati jogsértésekkel kapcsolatosan az Európai Bizottság hallgat… Az abnormalitás eluralkodik a balliberális vezetésű Európában és az Egyesült Államokban. Mindez a kormányzati bűnök végzetes relativizálását jelenti, sőt egyenesen a tagadásához vezet, rombolva mindennemű emberi kapcsolatot.
Ebben a helyzetben nagyon nagy szükség volna a világos és egyértelmű beszédre, ilyen például az azonos nemű párok megáldásának az ügye, amivel kapcsolatosan a katolikus egyházon belül – sőt azon kívül is – nagy vita robbant ki. A katolikus egyház az egynemű párok áldásával kapcsolatosan egy kétértelmű, illetve félreértésekre okot adó állásfoglalást adott ki Fiducia supplicans címmel. A normalitás kérdésében ez a téma messze több, mint ami konkrétan terítéken van: ez az igazság mibenlétéről szól. Érdemes ebben a zavaros helyzetben Robert Sarah guineai származású bíboros elmélkedését idézni, aki figyelmeztetett: az egyházat „soha nem lehet eltéríteni azáltal, hogy legitimálják a bűnt, a bűn szerkezetét vagy akár a bűn következő alkalmát”, ezért az azonos nemű párok megáldása szerinte semmiképpen sem lehet a megfelelő válasz. A bíboros XVI. Benedek pápa egykori felhívására emlékeztetett, aki azt kérte Afrikától, hogy a nyugati nihilizmussal, relativizmussal és materializmussal szemben legyen az emberiség „spirituális tüdeje”. Hozzáfűzte: a nyilatkozatra adott válaszok rámutattak arra, hogy ma sok esetben az afrikai egyház védelmezi a hitet a magukat fejlettnek és haladónak gondoló nyugati modernistákkal szemben. Lám: a lenézett, még mindig gyarmatként kezelt Afrika védi a normalitást, az alapvető emberi értékeket a hanyatló, dekadens Nyugattal szemben.
Leegyszerűsítve, a „no war, no gender, no migration” normalitásával szemben áll majdnem az egész Európa. Elvei mellett szinte egyedüliként csak Magyarország, a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor áll ki. Visszatérve az írásunk eleji történethez, ő az, akit a többiek csúfolnak azzal, hogy „Te Normális Vaaagy!” Már szinte nem tudván, hogy mit is jelent egyáltalán ez a szó, nem törődve vele, hogy mit ártanak a világnak a magatartásukkal. Orbán persze nem panaszkodik, mint a történetbeli kisgyerek, hanem maga mögött tudva az ország túlnyomó többségét, és az egész magyar történelmet is, tudja, hogy a magyar igaza tudatában hosszan tűrő nép. Azért időnként nem ártana egy „anyuka”, aki megrendszabályozza a gonosz és buta utcagyerekeket…
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
Írta a Magyar Hírlap
