Kult: Nagyon komoly meglepetést tartogat a Barbie-film

Azért az sokatmondó, hogy a Barbie díszbemutatóján, miután kiderült, miről is szól valójában ez a film, két, női kísérő nélkül érkezett férfi felállt, és távozott a teremből. Aztán kicsivel később két, flitteres pink ruhába öltözött nő is. Ahogy az is sokatmondó, hogy az egyik nagymonológ után tapsvihar tört ki némi éljenzéssel a moziteremben, úgy tízezer kilométerre onnan, ahol amúgy bármilyen alkotó hallhatná is az üdvrivalgást.

Igen, mindezt a Mattel főleg kislányok számára gyártott játékbabájáról szóló film közben.

Persze ha még emlékszünk, hogy 7-8 éve még úgy volt, a Barbie-filmet Amy Schumer készíti majd a saját főszereplésével, máris egy kicsit közelebb kerülünk a dolgok megértéséhez: Schumer egy feminista komika, akinek testalkata nem felel meg a Hollywood, a szépségipar és pláne a Barbie-babák által sulykolt szépségideálnak, és aki persze szívesen építi is erre a poénjait. Ebből lett aztán néhány „kreatív véleménykülönbség” miatti változás révén az, hogy végül a mai szépségideált talán leges-legtökéletesebben megtestesítő Margot Robbie lett a fő- és címszereplő.

A rendező viszont a megváltozott körülmények között sem olyan hollywoodi iparos, akitől egy olyan sablonos, butácska limonádét lehetett volna várni, amit amúgy a cím ígért volna, na meg az, hogy a filmet részben az elsősorban a babák eladásában és népszerűsítésében érdekelt Mattel hozta létre: Greta Gerwig korábban olyan független lélektani drámákat, úgynevezett művészfilmeket készített, mint a Lady Bird vagy a legújabb Kisasszonyok, a forgatókönyvet vele író állandó alkotótársa és férje, Noah Baumbach pedig olyan, hangvételükben hasonló filmekről ismert, mint a Frances Ha, a Házassági történet vagy A tintahal és a bálna. Szóval azt, hogy majd valami olyasmi készül Barbie címen, ami a Transformers- vagy a G. I. Joe-filmek kislányoknak szánt párdarabja lenne, csak az várta, aki semmit nem tudott az alkotókról, és csak a rózsaszínbetűs, jól ismert logót használó címet látta, meg az álomlányt és álomfiút a plakátokon az álomautóban.

Azaz a potenciális nézők kábé 95 százaléka.

Sok más filmnél persze egyáltalán nem számít, mit is vártak vagy mit nem vártak a nézők, de a Barbie-nál nagyon is.

Mert a Barbie egy csapda, és az alkotók alig várták, hogy a nézők fent említett 95 százaléka belesétáljon.

Greta Gerwig Barbie című filmje ugyanis feminista gyorstalpaló kezdőknek. Simone de Beauvoir alapműveinek zanzája csillámló rózsaszín borítóban olyanoknak, akik soha le nem vennék a polcról A második nemet, Betty Friedan és Germaine Greer tanulmányai betűk helyett flitterekkel írva olyanoknak, akik soha nem is hallották még ezt a két nevet. Mindezt ráadásul úgy megvalósítva, hogy az alkotók érezhető reményei szerint pontosan az történik majd a nézővel, ami a filmben a szereplőkkel is: a felvilágosult Barbie-k elhadarják az itt most el nem árulandó esemény miatt agymosottá vált Barbie-knak, hogy miféle igazságtalan és megvalósíthatatlan elvárásokat támaszt a nők felé a patriarchális társadalom (ez az a monológ, ami után tapsvihar tört ki a moziban), mire a sorsukba addig beletörődő Barbie-knak felpattan a szemük, és változtatni akarnak az életükön.

A felvilágosult Barbie Greta Gerwig, a csillámporos plakát miatt a lehető legkönnyedebb szórakozásra vágyva a mozikba tóduló nézők pedig a felpattanó szemű Barbie-k.

Lehet, hogy mindez leírva valamiféle propagandának tűnik, és ha Orbán Viktort vagy a magyar kormány kizárólag férfi tagjait kérdeznék, ők alighanem azt is mondanák, erőszakos térítésről van szó a normális, magyar értékek ellen, amelyek szerint a nőnek a konyhában a helye, a férfinak meg a szotyihalomra épült focistadion VIP-páholyában. De Gerwig és Baumbach mindezt úgy valósítják meg, hogy az a lehető legorganikusabban működjön, és minden logikusan következzen a sztoriból, a cselekmény ne csak szolgálja az erősen tanító szándékú mondanivalót, de az egyes történések egyszerre segítsék az események előrehaladását és a gondolatok kifejtését is.

A film a két világ, a valóság és a tökéletes Barbieland közti különbségről szól. A Margot Robbie által alakított Barbie-nak egy pillanatra eszébe jut a halál, ami finoman szólva sem gyakori jelenség álomfalván, és innentől csupa szokatlan dolog történik vele, például megjelenik a combján a narancsbőr, és még a sarka is leér a földre, noha minden Barbie örök pipiskedésre született. („Ha ilyen talpam lenne, tuti, hogy soha nem vennék fel magassarkút!” – kiált fel a kiábrándult Barbie.) Hogy helyrehozza a dolgokat, át kell utaznia a való világba, és megtalálni a kislányt, aki játszik vele – de ahogy az már lenni szokott, az utazástól minden balul sül el, és persze, hogy nem megjavulnak a dolgok Barbielandben, hanem ott még rosszabbak lesznek, mint a valóságban. Vagy ugyanolyan rosszak, mint ott, ahol az egyik férfi vállalati középvezető úgy fogalmaz: bár ma már nem igazán jelent előnyt egy vezetői pozíció betöltésében, ha az ember férfi, de azért még mindig remekül működik a patriarchátus, „csak most jobban kell titkolnunk”.

„Láttad a Barbie-filmet?” „Azt a csillámpónis limonádét a játékbabákról?” „Nem, a jópofa tanmesét a patriarchátus működéséről!”

Miközben Gerwig külsőségeiben pontosan olyan filmet készített, amilyet a cím ígért sőt, még – nyilván szándékosan – tízszeresen túl is tolta azt: ennyi rikító szín, műanyag és giccs, giccs és giccs nemigen volt még egyszerre a vásznon a mozgókép feltalálása óta. Lehetne metaforikusan úgy fogalmazni, hogy Gerwig színes és csillogó díszpapírba csomagolta a mondanivalóját, hogy az ne legyen olyan feltűnő, de ebben az esetben ez tulajdonképpen nem is metafora: tényleg pont ez történt. És ez működik, ahogy a humor is: nincs az a „feminizmus zanzásítva, kezdőknek”-monológ, ami előtt, után vagy akár közben ne történne valami szándékosan bárgyú módon vicces, bizarr vagy abszurd. Mintha a bölcsességek nem szerencsesütiben lennének, hanem mangómousse-ban egy triplacsokis sütemény közepén, amit négy centi vastagon bevontak háromféle cukormázzal is. Finom is, az üzenet is átmegy, bár egy idő után azért a cukormáz néha kicsit gejl, kicsit a fogunkra tapad, de hát ez a minimum, mégiscsak Barbie a cím.

Miközben Gerwig láthatóan remekül szórakozik: a Barbie képileg telis-tele van filmes utalásokkal, kvízjátékot lehetne szervezni rá, annyira. Az alap persze a Mátrix, hiszen már a sztori is azt másolja: ébredj fel, és lásd meg a való világot, mert amiben élsz, csak illúzió! De hogy ne lopás legyen, hanem tisztelgés, Gerwig tele is pakolja a filmet Mátrix-hommage-okkal, a kék és piros kapszula választásától kezdve a Neóék által szétlőtt oszlopcsarnokon és Neo munkahelyén át az Orákulum konyhájáig. De itt van a Forrest Gump padja, a Ryan közlegény megmentése partraszállása, a Top Gun strandröpladája, a Gyalog galopp lovaglása, a Grease (vagy az összes hasonló film) táncjelenete, és még mennyi minden; komolyabb filmtörténeti ismeretekkel rendelkező nézők semmiképp se szervezzenek erre ivós játékot, mert gyomormosás lesz a vége. A szórakozás persze ránk is átragad, nem is feltétlenül a filmidézetek, hanem egyszerűen a remek humor miatt: olyan emlékezetes poénok vannak a filmben, amikből könnyen szállóige is válhat, például a falépítésről vagy a lovak szerepéről szólóak. De a viccek amúgy is kiválóan betöltik a szóda szerepét a vodka mellé, ahogy sok nagy művész is tudja, mennyit segít a keserű pirula lenyelésén az édesítés:

a Barbie egy Pintér Béla-előadás rózsaszín diszkógömbbe zárva.

Ahogy jól szórakoznak a színészek is, de a komolyan vehetőség határain minidig innen maradva, ami ebben a filmben nem kis teljesítmény, és nagyon fontos: ha még a színészek is elhülyeskednék, ami egyszer már el lett hülyesékedve, azonnal borulna az egész. A vártnál sokkal összetettebb és fontosabb szerepet játszó Ken, Ryan Gosling kapta a legnagyobb lehetőséget, és tökéletesen él is vele: üresfejű szépfiúként is van a játékában valami izgalmas, mintha nem is Kent játszaná, hanem a Madárijesztőt az Ózból, aki tisztában van vele, hogy szalmával van tele a feje. Viszont amikor bonyolódik a szerepe, akkor jó csak igazán, ahogy ezzel az üresfejűséggel vegyíteni tudja a legkülönfélébb érzelmeket (amelyeket spoiler nélkül felsorolni sem lehet). Ehhez képest az amúgy zseniális színész Margot Robbie egy picit csalódás, nem a színésznő miatt, hanem mert a szerep nem ad neki akkora lehetőséget a játékra, mint mondjuk nemrég a Babylon, de azt az amplitúdót, amire lehetősége van, persze gond nélkül bejárja.

Gerwig eleinte nagyon a határán táncol, hogy át ne essen a ló másik oldalára, és ne épp olyan bárgyú leegyszerűsítéssel ábrázolja a férfiakat, ahogyan a Mattel a Barbie révén – és amúgy a filmipar nyolcvan százaléka – ábrázolta eddig a nőket, de végül sikerül megtalálnia a tökéletes lezárást, amely részben épp erről az ellentmondásról szól, és arról az amúgy nem túl bonyolult, sokszor mégis félresöpört gondolatról, hogy a legjobb az lenne, ha mindenkinek jó lenne.

Ha bejön Gerwig és Baumbach csapdás terve, és a gyanútlan nézők százezrei, sőt milliói a Barbie-khoz hasonló felpattanó szemmel döbbennek rá a patriarchátus elnyomó mintáira és a női önmegvalósítás lehetőségeire, akkor ez a film egészen konkrétan a világ megváltoztatásához is hozzátehet valamit.

A legjobb vicc az egészben, hogy a Barbie-ról még csak nem is teljesen lehetetlen elhinni, hogy ez így lesz.