A tanári fizetés mindig is kevés volt. Kiegészítő tevékenység után kellett néznem, másodállás, mellékállás, vagy valami ilyesmi a faluban szóba sem jöhetett. Mert minden csóróságunk ellenére mégis csak tanár úr voltam. Így találtam ki a betlehem-készítést. Csináltam egy kubista jellegű tervet. Rétegelt lemez darabokból rakom majd össze az apró épületet, aminek szélessége tíz, mélysége nyolc, magassága tizenkét centiméter lesz. Nyersanyag után néztem. A budakeszi Tüzépen néhány forintért árultak csomagoló anyagként már kiszolgált lemezeket. A hátamra kötöztem, és a Riga mopeddel hazahoztam őket. Októberre berendeztem az előszobát műhelynek. Az összes szerszámom egy fűrész és egy ruszki fúrógép volt, amibe csiszolókorongot is bele lehetett szerelni. Felvágtam a csomagolólapokat, kialakítottam az illesztéseket, és összecsiszoltam. Ez nem volt valami tiszta munka, úgy szállt a fapor, hogy néha alig lehetett látni tőle. A kislányunkat meglátogató Viki védőnő, miután átvágott a műhely-előszobán, nem szólt semmit, de a szeme helytelenítőleg villant. Aztán tudomásul vette, hogy a tanár úr már csak ilyen, fúróval csiszol az előszobában.
A házikók magukban és maguktól nem lettek volna betlehemi istállók. Éppen ezért már a tervezés kezdetén megállapodtam Kungl György barátommal, aki rajzszakos évfolyamtársam volt, és akkortájt már erősen ráfordult az önálló képzőművészi pályára: érdekes grafikákat és égetett, mázas agyagszobrokat kezdett csinálni. Szóval, szövetkeztünk, és elkészítette a betlehemi figurákat. Kicsike égetett agyagalakok: Mária, József, kis Jézus, a három királyok, pásztorok, szamarak, tehenek, kecskék. Elég sok kellett ezekből, húsz műtárgyat terveztünk. December elejére össze is állítottuk ezeket, minden és mindenki a helyére került. A barnára pácolt házikóban ott csillogtak, ragyogtak a Dunakavics nagyságú szereplők. Kétségtelenül szokatlan összeállítás volt ez.
Elindult a piackeresés. Volt néhány ismerősünk Budapest peremkerületi kultúrházaiban, azt találtuk ki, hogy az ő karácsony előtti rendezvényeiken kéne árusítani. Valami méltányos darabárat állapítottunk meg, és három-öt betlehemet akartunk egy-egy helyen értékesíteni. A terv már az első lépésnél kudarcba fordult. Senki nem vette át a betlehemeket. Mondtak ezt, mondtak azt, de a lényeg az volt, hogy akkoriban hivatalos helyeken nem láttak szívesen efféle, klerikálisnak minősített tárgyakat. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy esetleg szó sem lehet itt-ott Jézuskáról, a hivatalos főszereplő a Télapó volt. Így tehát karácsonyra a széles nagyközönség szegényebb lett néhány betlehemmel, mi meg, ha úgy tetszik gazdagabbak tízzel-tízzel. Megosztoztunk. Egy fillért nem kerestünk, de családunknak és barátainknak büszkén ajándékozhattunk egy-egy különös műtárgyat.
Czakó Gábor is kapott egyet tőlem, forgatta, nézegette, és azt mondta, azért a tetejére egy kis szalmát vagy ilyesmit ragaszthattál volna. Ez így szép, de túl modern. Kubista.
Írta a Magyar Hírlap
