A nyugati emigrációban élő magyar írók művei voltak ezek, de kaphattunk történelmi munkákat, újságokat és magnókazettákat is. Vendéglátónk barátja, a London és Zsámbék között cikázó Angol Atilla azonban nem a Szent Pál katedrálishoz vitt minket könyvért. Elkalauzolt Sárközy Mátyás hampsteadi lakásához. Az elegáns villa magában rejtett egy régiségboltot és egy meglehetősen nagy könyvraktárt. Sárközy Mátyás kedvesen fogadott, leültetett, teát adott, és Angol Atillával az 1956-ot követő évek londoni kalandjait elevenítették fel. Szóval, mi voltunk a Finchley Road-i galeri – bólogattak, fiatalság, bolondság, sok botrányban volt részünk akkoriban. Egy ideig még elnézegették magukat a múltban, aztán a házigazda felénk fordult, könyvekért jöttetek, ugye, hunyorított. Igen, bólintottunk, és Sárközy Mátyás kis időre eltűnt, aztán egy nagy papírdobozt, teli könyvvel rakott elénk. Volt abban minden. Irodalmi Újság, Nemzetőr, Nyugati Magyarság, Szász Béla Minden kényszer nélkül című kötete – azt később elolvasván megrázó munkája a Rákosi-korról –, 1956-os hangfelvételek, és a nyugati magyar irodalom legkiválóbbjainak könyvei: András Sándor, Tollas Tibor, Határ Győző, Kemenes Géfin László és még többek munkái. Átcikázott az agyamon, vajon hogy kerülhetnek be ezek a tiltott olvasmányok Magyarországra, úgy biztosan nem, hogy bepakoljuk a nagy papírdobozt a kis Polskiba és hazavisszük. Sárközy Mátyás udvariasan csevegett még velünk egy kis ideig, aztán eljöttünk tőle.
Addigra már kitaláltam a könyvek útját haza. Washingtonban, a magyar nagykövetségen dolgozott egy gimnáziumi osztálytársam. Afféle mindenes volt, sofőr, rendezvényszervező. Az ilyen beosztásúak szoktak a kémek lenni. Ki tudja? Én ezt nemigen firtattam, felhívtam a fiút. Azt javasolta, hogy adjam fel csomagként a könyveket Londonban az amerikai címére, aztán majd kettesével, a futárpostával ő majd Budapestre küldi azokat. Így is történt. A lepecsételt csomagokért aztán járkálhattam a Külügyminisztériumba. Vajon tudták arrafelé, hogy mik vannak a nagy borítékokban? Ki tudja? Egyébként nem is nagyon érdekelt. A könyvek aztán ott sorakoztak a polcomon, egy-két év után rongyosra olvastuk őket.
Három hét elteltével mindenki nagy megelégedésére befejeztük a garázsi asztalosmunkát. Vendéglátónk házában ott ragyogtak a különleges lakkokkal ellátott új bútorok. A hajóágy a gyereknek, a komódok, a pultok és a nagyszobai könyvespolc. Elszámoltunk. Az itthoni pénzeinkhez mérve még az egyszerű átváltással is elképzelhetetlen összeg volt. Akkoriban azonban volt egy nagy pénzcsinálói módszer. A fejlett nyugati technikai eszközökről összeállították az úgynevezett COCOM-listát. Ezek többnyire számítógép alkatrészek voltak, amelyekről, ezt gondolták ki Nyugaton, ha a szovjet birodalomban hozzájutnak, az veszélyt jelenthet rájuk. Közvetítőket kellett tehát beiktatni, akik az ott amúgy teljesen szabadon megvásárolható alkatrészeket hazahozhatták. Nyugaton eladták, mi megvettük, hazahoztuk. Ez persze úgy volt törvénytelen, ahogy volt, eladni is tilos volt, megvenni is, hát még a keleti blokkba bejuttatni. Mindenki tudta, hogy megy ez, a szabálytalanság sorozat legfőbb irányítója a magyar állam volt. A hivatalos fontárfolyamnál nagyon sokkal magasabb áron vásárolták meg tőlünk azt a számítógép-alkatrészt, amit hármunk összerakott pénzéből Angol Atilla vásárolt meg. Mindenki jól járt. Valahogy így működött a nagy összekacsintás a Kádár-kor végén. A rám eső részből megvásároltam életem első autóját, mi mást – egy kis Polskit.
Írta a Magyar Hírlap
