Egyszerre voltak miniszterek, anyák és pártvezetők, az országot a Covid alatt immunizáló, a háború idején a NATO-ba bevezető döntéshozók, politikusok. Az HBO minisorozatát arról az öt nőről, akik a finn kormányt egészen a közelmúltig vezették, azért kell megnézni, mert ilyen felállást, de még ehhez hasonlót sem láthatunk Magyarországon.
Barbie határozottan független. Barbie mindig különböző szakmákban dolgozott. Önálló női karakter. (…) Kitalálhatsz neki bármilyen kalandot, amiben aktív nők szerepelnek. Szóval a babaházam igazi matriarchátus volt.
Ezt nem a híres játékbabáról hamarosan mozikba kerülő Barbie című mozifilm előzeteséből ragadtuk ki, hanem Li Andersson volt finn oktatási minisztertől idézünk. Andersson, a Baloldali Szövetség vezetőjeként egyike volt annak az öt nőnek, akik a finn koalíciós kormányt 2019 és 2023 között vezették. A gyerekkori példaképeiről beszél az HBO Max háromrészes minisorozatában, A kormányzó ötösben, kiemelve, hogy feminista világszemléletét nemcsak a családból hozza, de a Barbie-babák is épp annyira közvetítették felé a “girl powert”, mint amennyire a Spice Girls, amelynél a bulvármédia nem tudta túltenni magát azon az erősen sztereotípián alapuló kérdésen, hogy mégis hogy képes “öt lány együttműködni”.
Li Andersson Y generációs női politikus, így teljesen természetes, hogy gyerekkorában már a tömegkultúrából is merített magának inspirációs forrásokat. A nála idősebb kollégájára, Anna-Maja Henrikssonra, a Svéd Néppárt első női vezetőjére, az igazságügyi miniszteri székben leghosszabb időt eltöltő finn képviselőre már inkább Astrid Lindgren Harisnyás Pippije volt nagy hatással, aki megtanította neki, hogy “a lányok mindenre képesek”.
Persze, a mesekönyvszereplő mellett Henrikssonnak ott volt a gyerekeit egyedül nevelő édesanyja is példaképként, ahogy a Sanna Marin miniszterelnökségével fémjelzett koalíciós kormány mindegyik női vezetője is független, szívós anyáktól és a szerencsésebbek támogató apáktól is kaptak elég merszet és kitartást ahhoz, hogy ne féljenek kiállni az igazukért, és egyáltalán: el tudják képzelni, hogy tudnak érvényesülni egy hagyományosan még mindig inkább a férfiakra szabott világban.
A közéletben haladó szellemiségű, fontos női elődök is utat mutattak nekik. Tarja Halonen például, akit 2000-ben megválasztottak Finnország első női elnökének. Hogy Halonen összesen 12 éven át volt az állam első embere, valószínűleg sok, a társadalmi kérdésekre nyitottabb, fiatal finn lány számára lehetett meghatározó. Jelenléte a csúcspozícióban egy idő után annyira magától értetődő volt, hogy elnöksége alatt a kamasz Sanna Marinék már azt kérdezték: vajon férfiből is lehet elnök?
Ahogy azonban az ő szocializációjuk során tűnt egyre idegenebbnek egy olyan világ, ahol férfidominancia jellemzi a közéletet, úgy tűnik nekünk, magyaroknak jelen körülmények között szinte elképzelhetetlennek mindaz, ami a finn politikában megtörténhetett. A 2019-ben minden idők legfiatalabb miniszterelnökének megválasztott szociáldemokrata Sanna Marin kabinetjébe a már említett két tárcavezetőn kívül beletartozott a miniszterelnök-helyettesnek és pénzügyminiszternek kinevezett centrumpárti Katri Kulmuni, akit – miután az belebukott a pártját érintő kifizetési botrányokba – később Annika Saarikko váltott. Belügyminiszternek pedig a zöldpárti Maria Ohisalót nevezték ki, aki egy időre szülési szabadságra ment, a gyes után pedig környezetvédelmi miniszterként tért vissza.
A puszta tény, hogy egy ország életében volt olyan négyéves periódus, amikor azt 5 nő vezethette, és a legfontosabb miniszteri pozíciókat egytől egyig nők töltötték be, innen, Magyarországról nézve távolinak és egyben igencsak irigylésre méltónak hat.
Különösen most, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter lemondásával és a helyére kerülő Tuzson Bencével már egyetlen női tagja sincs a magyar kormánynak, de még az egész magyar parlamentben is olyan alacsony a női képviselők aránya, hogy az a 15 százalékot sem éri el.
Szóval már csak azért üdítő nézni A kormányzó ötös dokumentumsorozatot, mert láthatjuk, hogy bizony működhetnek másként is dolgok. Hogy például a miniszterelnök nyíltan beszélhet arról, hogy ő szivárványcsaládban nőtt fel, és két anyuka nevelte. Vagy hogy ő pacalfőzés, esetleg kolbásztöltés helyett inkább futással, vagy húzódzkodással vezeti le a stresszt valamelyik kültéri kondiparkban.
Hogy miniszterelnökként van bátorsága azt mondani: „Oroszországnak az egyetlen kiút a háborúból, ha távozik Ukrajnából”. Hogy a többi tárcavezetővel olykor gyerekeknek is tart sajtótájékoztatót, gyereknyelven, gyerekkérdésekre válaszolva olyan ügyekben, amelyek a kisebbeket is érdekelhetik.
Hogy lehet úgy is csinálni a politikát, hogy közben beleférjen a gyerekvállalás, a szülési szabadság is. Régen Finnországban a minisztereknek nem járt a szülés után igénybe vehető családtámogatás, mert az anyák egyszerűen nem voltak belekalkulálva a döntéshozói rendszerbe. Ehhez képest Maria Ohisalo 2021-ben egy sajtótájékoztatón már elérzékenyülve, a boldogságtól elcsukló hangon jelenthette be, hogy kicsit félrevonul a közélettől, mert hamarosan anyai örömök elé néz.
Jó látni, hogy a sorozatban megnyilvánuló mindegyik női politikus egyben anya is, és többségük éppen a kormányzásuk alatt vált szülővé.
Mia Halmes sorozata nagy vonalakban megmutatja, hogyan tanult meg ez az öt nő az élvonalban politizálni. Li Anderssonnak például nem kis kihívást jelentett elsajátítani a szónoklás művészetét és azt, hogy miként lehet az irányítást (nőként) átvenni egy vitában. Végigkövetjük, hogyan halad a Marin-kabinet egy fokozottan nehezített pályán: menedzseli sikerrel a koronavírus-járványt, és itthonról nézve ugyancsak hihetetlen határozottsággal és tudatossággal lép fel a szomszédjuk, Oroszország Ukrajnát lerohanó agressziójával szemben. “Meg kellett nyugtatni az embereket, hogy minket nem ért fenyegetés” – mondja Sanna Marin, akinek a kormánya végül rövid idő alatt elérte, hogy a NATO-hoz való csatlakozási kérelem benyújtását támogassa a parlament, majd pedig bevezette országát az észak-atlanti szövetségbe.
Mindezek tükrében azonban némi csalódást okoz, hogy a sorozat megspórolta az összes feszültséget és kulisszatitkot, amitől egy politikai dokumentumsorozat működni tudna.
Ne várja senki azt, hogy A kormányzó ötös lesz a dán Borgen intrikákkal, izgalmas háttéralkukkal teli politikai szappanopera finn változata.
Sajnálatos módon Halmes sorozata leginkább csak a történésekre utólag reflektáló, beszélő fejekből és archív felvételekből áll; és a kamera épp csak a lényegnél nincs ott, vagyis akkor, amikor a politikusoknak a konkrét döntéseket kell meghozniuk. Nem jutunk be a zárt ajtók mögötti tárgyalásokra, és alig tudunk meg valamit a miniszterelnök és a miniszterek magánéletéről, családtagjairól, bárkiről, akire a nehéz időkben mondjuk, támaszkodhattak.
Ennél is nagyobb baj, hogy a Marin-kabinet stabilitását megtépázó ügyek csak említés szintjén kerültek be a sorozatba, így gyakorlatilag egy mondattal elintézik a pénzügyminiszter bukását, a kormánykoalíción belül egyre elmélyülő konfliktusokat, és egyáltalán nincs szó arról, hogy bár a pártvezetők eleinte egy csapatként tudtak funkcionálni, idővel a koalíciós partnerek pozícióját erodálta Sanna Marin népszerűsége, külföldön is gyakran témává váló “rocksztársága”. Alig tudunk meg bármit arról, hogy Marin miként élte meg, hogy hol a fesztiválos ruházatán, hol azon csámcsogott mindenki a nemzetközi sajtóban is, hogy 36 éves kormányfőként bulizott a barátaival.
A politikus pártja idén tavasszal elveszítette a választásokat, és ehhez az elemzések szerint leginkább az járult hozzá, hogy a kormánya túlköltekezett, növelte az államadósságot. Ám erről ugyancsak egyetlen szó sem esik a sorozatban. Ahogy erősen hiányoznak a produkcióból a férfi megszólalók is, pedig kíváncsiak lettünk volna, hogy a kormány néhány férfi tagja miként beszél, miként gondolkodik a női vezetőkről, hogyan viszonyulnak hozzájuk.
Mert annyi mégiscsak kiderül, hogy Marinnak és minisztereinek azért a hímsoviniszta megjegyzésekkel szemben folyamatosan állni kellett a sarat. Fiatalok és nők – vagyis rendre megkérdőjelezték a kompetenciájukat.
Például az újságírók azt firtatták, hogy a munkát és a családot miként tudják összeegyeztetni, noha ezt a kérdést a férfi politikusok szinte sosem kapják meg.
“Jól kijönnek egymással”? “Hogyan, hol találkoznak”? “Hogy működik ez az egész”? – záporoztak a bizarr és indokolatlanul személyeskedő értetlenkedések olyan férfiaktól, akik nehezen tudták elképzelni, hogy csak azért, mert a döntéshozók nők, még nem a női öltözőben vitatják meg a javaslatcsomagokat, és olyan férfiaktól, akiket vélhetően jobban érdekelt, hogy a női politikusok vajon szaunázni is együtt járnak-e, mint az, hogy 2035-re kitűzték a skandináv ország karbonsemlegességét.
Van tehát még hova fejlődnie a tőlünk jobb helyzetben lévő társadalmaknak is, de a helyzet azért egyre jobb.
Akik követik a volt amerikai first lady, Michelle Obama tevékenységét, azok tudják, hogy Obama milyen sokat ír és beszél arról, hogy ő még úgy nőtt fel, hogy nem látott maga előtt erős, ügyeket felvállaló, fontos pozícióban lévő, afroamerikai, diplomás női példaképeket. Sanna Marinéknak már ott volt Tarja Halonen és a Spice Girls. A mostani lányoknak pedig ott van Michelle Obama és Marinék. A világ halad előre, már csak nekünk is tartanunk kéne vele a tempót.