Barbárok hada lepte el az európai nagyvárosok utcáit; nacionalista, hagyománytisztelő keresztények tartják rettegésben az ablakaik mögé húzódva halk „Allah akbárokat” rebegő menekülteket, akik éppen Európa régi fényét igyekeznének visszaadni, ám a megvadult kegyetlen hordáktól rettegve esélyük sincs a káprázatos tervek valóra váltására. Pedig Abdul – elődeihez hasonlatosan – alázatos főhajtásokkal érkezett Európa kapujába, esdekelve kérve bebocsájtást, hogy a ragyogó szépséget megcsodálhassa, és szorgalmas kezeivel még pompázatosabbá tegye. Dehát ez a megtévesztett, kirekesztő csőcselék elzárkózik minden haladó eszménytől.
Abdulnak eredetileg esze agában sem volt Európába indulni, csak addig, addig bíztatták, amíg rászánta magát, hogy eladja otthon mindenét, és népes családja érdekében az ígéret földjére lépjen. Ígértek neki lakást, állást, segélyt, tisztes megélhetést, családegyesítést, békés, nyugalmas éveket, de leginkább Allah kegyelmével vették rá a fáradtságos útra, küldetésévé tették, hogy a távoli vidéken hittestvéreit erősítse a gyaurokkal szemben.
Erre tessék! Jönnek a hitetlenek, és ellenük fordulnak, sokallják létszámukat, sajnálják tőlük a vesződségek nyomán kiérdemelt otthonaikat, megélhetésük forrásait. Azt nem nagyon érti, hogy mit kiabálnak, mert a nyelvtanulás fáradalmaival nem vesződött, neki ugyanis megígérték, hogy amint Allah segedelmével többségbe kerülnek, a nyelvvel együtt minden érthetetlen szokást, hagyományt eltörölnek. Csak annyit kértek tőle, bármi nehézsége adódik útközben, vagy új otthonában ártatlan szemekkel, viszont annál harsányabban hívjon segítséget, mert a kétségbeesettségét látva mindig lesz a bennszülöttek között, aki a segítségére siet, és megnyugtatásként további apanázsokat kerít számára, míg a lázongókat megfegyelmezi.
Az objektív-független jogállamiság ugyanis nem tűr meg akármilyen ellenvéleményt; a vélemény addig szabad, amíg az megfelel a hagyományokkal szembeni elvárásoknak, hiszen a hagyományok Európa bűnös múltjára utalnak, ezért mindenkinek el kell határolódnia apjától, nagyapjától, dédapjától, és ezt leginkább úgy fejezheti ki, ha minden helyet átenged a távolból érkezőknek.
Az idilli mesék kora, amellyel évtizedeken át mosták a nyugat-európaiak agyát, lejárt; egyre több országban döbbennek rá, hogy hátrányos helyzetűek lettek saját hazájukban, sőt – gyűlöletbeszéd címén – azért is büntetés járhat, ha ezt szóvá teszik. Van, ahol tüntetnek, tiltakoznak; van, ahol szavaznak, vállalva, hogy kirekesztőnek, demagógnak, uszítónak, lázítónak, gyűlöletkeltőnek, poppulistának, intoleránsnak, antidemokratikusnak, autokratikusnak, szélsőségesnek, nacionalistának tartják. (Ha kifelejtettem valamit, kérem, interaktívan tegyék hozzá!)
Már nem hatnak a frázisok, leperegnek a megbélyegző szavak, szólamok, pusztába kiáltanak a fenyegetések, a félrevezetettek lassan öntudatra ébrednek; az utolsó pillanatban – ha még nem túl későn.
Ezért forrong Írország, ezért zárják karanténba a másként gondolkodókat Franciaországban, ezért lepett meg mindenkit a holland választás eredménye, ezért szitkozódnak a lejáratódott politikusok Németországban. A bicentenárium jegyében fogalmazhatunk úgyis: a víznek árja rázza a gályát.
A szerző vezető szerkesztő
Írta a Magyar Hírlap
