Élet+Stílus: Geszti, Stohl, Trokán Nóra és a dzsinn: hihetetlenül látványos az új Ezeregy éjszaka

Miként két, egymástól karnyújtásnyi távolságban az ég felé növekvő óriási banánfa, amelyek gyökereinél elásott kincs rejtezik, és ezt a mesés, smaragdszegélyű ládikót csak a meleg évszakban teszi láthatóvá a szelek és az aszály játéka, úgy áll a két testvér, Csongrád és Csanád várak nélküli vármegyéjében, a főváros főterén, a rejtélyes M betűvel és az ötös számmal megjelölt gyorsforgalmi szekérút bekötőjétől nem messze a Dóm két varázslatos tornya, előttük a nyári meleg beköszöntével fel-felépülő szabadtéri színpad, ahová idén hagymakupola nőtt, a lehántott héjából pedig arab kofák, kalifák, kódisok, gonosz, jó és alkoholista szellemek keltek életre, hogy mondákat regéljenek a vándoroknak, sőt ha muszáj, dalra is fakadjanak. Legalábbis ezzel a mesével állt elő a hónap tizenvalahanyadik éjszakáján a kritikus, aki bármi áron igyekezett elodázni, hogy el kelljen mondani az álláspontját a Szegedi Szabadtéri Játékok aktuális bemutatójáról, az Ezeregy éjszakáról, mert félt, ha végül eljut véleménye magjához, végül fejét veszi a király vagy valamelyik alkotó. A mesékből tudjuk, hogy végül minden kritikus úgyis így jár, hát ez a mostani vett egy nagy levegőt, és belevágott a saját bírálatába.

Ami amúgy a látszat ellenére nem is olyan lesújtó. Mert ahogy a látványos látványszínházi előadás fő látványeleme, a hagyma is több rétegű, úgy az idei nyári új bemutató is az, ha a szónak nem is a felszínre és a mélyre vonatkozó értelmében. Hanem hogy a felső réteg egy csaknem huszonötezer ember, többségében turisták szórakoztatására létrejött gigaprodukció, ami elsősorban arra hivatott, hogy alkalmas legyen egy ilyen hatalmas és sokszínű közönség lehető legtöbb tagjának lenyűgözésére. És ez a réteg tulajdonképpen kifogástalan.

Mert az Ezeregy éjszakát nézve az embernek végig elsősorban az jár az eszében,

micsoda profi show is ez.

Bujdosó Nóra egymaga felelt a látványért, a jelmezekért, a díszletért és a háttérvetítésért is, és korántsem véletlen, hogy az ő neve szerepel itt elsőként, mert amit egészen biztosan bárki és mindenki hazavisz ebből az előadásból, az az ő munkája. A színpadot a hatalmas hagymakupola határozza meg, ami itt, Szegeden nemcsak a keleti építészetet, az arab mesék világát juttathatja mindenki eszébe, de a közeli Makón is rendkívül hangsúlyosan jelen levő Makovecz-épületeket is. A hagyma – ezúttal szó szerint vett – rétegeinek mozgása hol megnyitja, hol újra bezárja ezt a központi teret, a millió színes lámpa a legzsigeribb módon húzza alá a látványt, amelyet a rengeteg tömegjelenetben újabb vizuális alkotássá összeálló jelmezek tesznek sokszínűbbé: a tánckar szereplői élénk, komplementer vagy ahhoz közeli színekből álló, európai szemmel „arabosnak” tűnő, de azért nem jelmezbálos ruhákat viselnek, míg a főszereplők a mesekönyvek illusztrációiból ismert motívumok huszonegyedik századi, a humort sem nélkülöző, de még komolyan vehető jelmezeket kaptak. (Egyedül a handzsárok komikusabbak talán annál, mint amit az alkotói szándék indokolhatott.) Mint egy stadionkoncerten, a dramaturgiailag indokolt pontokon – a gonosz varázsló Jafar jeleneteiben – még piróelemeket, tűzgömböket és -csóvákat, egyszer tűzzsonglőrt is használ a Szegedi Kortárs Balett vezetőjeként is ismert Juronics Tamás rendező.

Ehhez a hatáskavalkádhoz illeszkedik Monori András zenéje is, amely elsősorban – megint csak – az európai fül számára „olyan arabosnak” hangzó dallamokra épül, és amellyel kapcsolatban kivételesen nem üres reklámszövegnek tűnik az ígéret a szórólapról, hogy biztosan dallamtapadást okoz: a szó jó és kevésbé jó értelmében is végtelenül slágeresek a dalok, azaz egyrészt magukkal ragadóak, másrészt a keleti nyaralás turistáknak szervezett diszkóestjeit juttatja az eszünkbe, igaz, oda is önszántukból és örömmel járnak a legtöbben, szóval kicsit hunyorítva ezt akár még dicséretnek is lehet gondolni.

Tasnádi István pedig – ismét ez a szó: – profi munkával írt két színdarabot Az Ezeregyéjszaka meséiből, és ugyanilyen profin kötötte össze őket. Pontosan tudja ugyanis, hogy ha leírva nem is problémás, a színpadon már működésképtelen lenne egy egyszerű kerettörténet, amelyben Seherezádé az uralkodónak meséli a meséit, elodázva, hogy a végkifejletek miatt izgatott zsarnok hajnalban levágassa a fejét. Ezért egymásba köti a kettőt, Seherezádé megelevenedett meséit és a kerettörténetet: az okos nő olyan meséket mond, amelyek nagyon is rímelnek a király saját életére, sőt idővel mintha a mesék valahogy át is ködlenének a valóságba, befolyásolnák azt is, ami ott történik.

Ezzel Tasnádi tulajdonképpen még fel is erősíti az eredeti történetből kiolvasható mondanivalót a történetmesélés, vagy ha akarom, általában a művészet erejéről, hatalmáról, hogy mennyire sorsdöntő lehet megélni azt, ami a művészek által teremtett világban történik.

Hiszen a varázslatok és mágusok nélküli világban csakis így, a művészetek által tudunk más világokba utazni.

Így tehát a fenti hasonlatból a hagyma felső rétege teljesen jól működik: jól ismert mesei toposzokból áll össze egy új, izgalmas történet gonosz királyokról, koldusbotra jutott, trónfosztott uralkodókról, fiúruhába bújt tolvajlányokról, hóbortos dzsinnekről, varázslókról és reménytelen szerelmesekről, mindezt hihetetlenül látványosan, fülbemászó zenével. Minden, ami egy jó estéhez kell.

Ha viszont itt mégsem állunk meg elégedetten, épp az a probléma, hogy mintha minden alkotó meg is elégedett volna ennyivel, noha az igazán jó színházi előadás – akkor is, ha nyári látványszínházról van szó – más értelemben is olyan, mint a sokrétegű hagyma, a felszín szórakoztatása alatt azokon a területeken is mindenre kiterjedő igényességgel, ahol nem lenne feltétlenül muszáj, és mindezek alatt netán még valami olyan gondolattal is, ami révén többet kaphat a mulatságnál, akinek van füle a hallásra.

Juronics Tamás azonban mintha főként csak arra koncentrált volna, hogy minden bombasztikus legyen – és ezzel nem is volt egyedül. A sztárszereposztás – Stohl András, Trokán Nóra, Bányai Kelemen Barna, Mészáros Máté, Tasnádi Bence és Márkus Luca a főszereplők – papíron rendkívül vonzó volt, na nem a sztárfaktor miatt, hanem mert az erre az előadásra összeállt színészek anyaszínházaikban rendre emlékezetes alakításokat nyújtanak. Most viszont inkább a nagy gesztusok, a hátsó sorokból is érzékelhető hangsúlyváltozások dominálnak, és az egyszerűbb hatáskeltés eszközei. Igaz, színészi alakításokról legjobb meggyőződésem ellenére sem szeretnék sokat írni, ugyanis a Szegedi Szabadtéri Játékok szervezői kizárólag a 4000 fős, gigantikus nézőtér legutolsó sorába hajlandóak jegyet biztosítani a sajtónak, minden kérés és rimánkodás ellenére is, amilyen távolságból viszont a szó legszorosabb értelmében nem ismerhetőek fel a színészek, nemhogy szabad szemmel, de még színházi látcsővel sem, ami egyébként szigorúan nézve lehetetlenné tenné a kritikaírást, és örökre távol tartaná az önkínzásra nem hajlamos kritikust a bemutatótól. Még szerencse, hogy a színikritikus többnyire hajlamos az önkínzásra.

Ebből a távolságból is látszik ugyanakkor, hogy a fiúruhában, Ali néven tolvajként működő lányt játszó Márkus Luca nagy nyereménye a magyar színháznak: nem elégszik meg a könnyen befutható megoldásokkal, és képes úgy érzelmeket megmutatni, hogy evidensen átélhetőek legyenek akárhonnan nézve, mégse váljanak cirkuszivá. Ahogy Trokán Nóra is hallhatóan inkább valós érzelmekből, mintsem nagy gesztusokból építi fel jellemét, azonban ő aránylag kevés lehetőséget kapott az íróktól ezek kifejtésére.

A hatalmas távolság Geszti Péter dalszövegeinek sem kedvez: nem tudni, a korrepetitor, a színészek vagy a hangtechnikus hibája, de itt ülve gyakorlatilag kivehetetlenek az énekelve előadott szavak, csak a dallam marad meg; leginkább a kivetített angol fordításból lehet próbálkozni az értelmük megfejtésével. Ha így teszünk, ebben az esetben is a felszín és a mély problémája tűnik fel: persze érthetőek és nagyon könnyen dekódolhatóak a dalszövegek metaforái, amelyekben fontos szerepe van a szemeknek és a szíveknek, például szemek esnek szívek mély kútjaiba, ha két ember szerelmes lesz, épp mint, a rádióbarát popdalokban – de talán eggyel elegánsabb lenne, ha mindez nem lenne ennyire könnyen dekódolható, azaz ha kicsit távolabb maradna a bármilyen dalszerzőnek három másodpercen belül eszébe jutó megoldásoktól.

Pont ugyanez igaz a háttérvetítésre is: persze, hogy a gonosz, pláne keleti országokban garázdálkodó uralkodóról mindenki számára egyértelmű asszociáció a háttérben megjelenő mérgeskígyó, persze, hogy a kellemes beszélgetések helyszíne a pálmafás kert, ahol papagájok szállnak az idilltől az idill felé, és persze, hogy a rikító neonszínek hatnak a legzsigeribben, mégis néha olyanná válik ettől az előadás esztétikája, mintha egy nagyravágyóbb nagykörúti giroszbüfé-tulajdonos üzletének tapétái között csócsálnánk a baklavánkat 1996-ban.

És nemigen akar a mélybe hatolni Tasnádi István sem a drámájával, nem akarja boncolgatni, miért is szeret bele az őt hetekig lefejezéssel fenyegető, nárcisztikus, nőgyűlölő uralkodóba Seherezádé, ahogy inkább eltekint az olyan egyszerű problémák megválaszolásától is, ugyan miért különféle próbatételek megoldását kéri Ali a dzsinntől, amelyek révén megoldódhatnak szerelme problémái, ahelyett, hogy rögtön a problémák megoldását kérné. (Nyilván, mert így jön ki a dramaturgia, de ez a cselekmény tekintetében nem a legmegfelelőbb válasz.)

Minden egyszerűen csak kerek, finom és puha, mint egy selyemturbán.

Pedig a színház nagy erénye, hogy bonyolultabb alakzatokat is képes lehet izgalmasan átadni és érthetővé tenni.

És kényelmes is ez a selyemturbán, a legtöbb néző fejére alighanem passzol is, és bizonyos tekintetben, létrehozói oldalról nézve talán ez a legfontosabb. Az meg magára vessen, aki levenné a fejéről, és a mélyébe próbálna bekukucskálni. Még örüljön, hogy ne szállt a fejére valami komolyabb átok.