Szörnyű lenne a valóságban egy atomcsapás. Az ember hajlamos a rosszat mindenhogyan elhárítani, ám ez nem tarthat vissza senkit attól, hogy elgondolkozzon, mi történne, ha a lakóhelye fölött zajlana le mindez. A felvetés különösen most, az Izrael és a palesztin terrorszervezetek között zajló háború kapcsán lehet aktuális – pláne annak fényében, hogy a zsidó állam egészen biztosan rendelkezik tömegpusztító eszközökkel. (Mondjuk, az arzenálja sem lebecsülendő, amivel képes lenne célba juttatni ezeket a „termékeit”.)
„Vegyünk” példának egy ma is átlagosnak titulálható, annak idején Hirosimára dobott húsz kilotonnás atombombát – azaz egy ilyen eszköz megsemmisülésének következményeit. Nem túlzottan tudományosan, ellenben közérthetően fogalmazva azt látjuk, hogy a felszabadult energia három formában detektálható.
Durván a fele lökéshullámként, harmada hősugárzásként, tizede radioaktív kiszóródásként míg a fennmaradó rész úgynevezett kezdeti sugárzásként jelentkezne. A robbanás után a lökéshullám csaknem fél percen át tombol, amely az epicentrumhoz mérten három kilométeres övezetben okoz jelentős pusztításokat.
A hősugárzás elsősorban a fényfelvillanás nyomán keletkezik, és legfeljebb tíz-tizenkét másodpercig él. Ez látszólag nem sok, ám cserében egy kilométeren belül szinte minden anyagot szétolvaszt, kétezerötszáz méterig bezárólag pedig az összes éghető anyagot felgyújtja. Az atomsugárzás a rögvest felszabadult és a radioaktívan szennyezett anyagok másodlagos sugárzására oszlik. A kezdeti brutális mennyiség durván egy percig tart, amely alfa-, béta- és gammasugárzásokból, valamint neutronsugárzásokból tevődik össze.
Az elsődleges hatásnál azonban sokkal riasztóbb hatású a másodlagos, amely évtizedeken keresztül mérgez, s a kezdeti neutronsugárzás által kiváltott alfa-, béta- és gammasugárzásból áll. Ezek bármelyike képes elpusztítani az élő szöveteket.
A közvetlen pusztítási sugár a terep- és természeti viszonyoktól (erdősültség, vízfelületek mennyisége, beépítettség foka, az éppen aktuális szélirány és sebesség, etc, etc…) függően a néhány kilométertől akár tízig is terjedhet. Budapest esetében ez annyit tesz, hogy ha (például) a Vár fölött robbanna a bomba, akkor Kőbánya panelházai is jó eséllyel komoly sérüléseket szenvednének.
Hirosima, az Osaka Bank székháza. Anno ez volt az egyik legnagyobb épület a városban, melynek többi része gyakorlatilag megsemmisült
Fotó: AFP / Roger-Viollet
Nagyobb léptékre, azaz a kilo- helyett a megatonnákra váltva még inkább elszörnyesztő eredményeket kaphatunk. Mivel a nagyhatalmak efféle eszközökkel is bőven rendelkeznek, tekintsünk egy középértéket, azaz egy öt megatonnás atombombát.
Ekkor a robbanás pillanatában a tűzgömb hőfoka akár a harmincezer fokot is elérheti. A felemelkedő lángtenger belső hőmérséklete három-hétezer fok, magassága tíz-tizenkét kilométer között ingadozna. Öt-tizenkét kilométeren belül az összes betonvázas épület összedőlne, az élőlények elhamvadnának. De azok sem lennének nagyobb biztonságban, akik harminc-negyven kilométerről nézik a kataklizmát: eddig a határig az összes gyúlékony anyag lángra kapna. A felvillanás idején keltett túlnyomás elérheti a félszáz atmoszférát, míg a lökéshullám terjedési sebessége az óránkénti száz kilométert. Az pedig szinte csak mellékkörülmény, hogy nagyjából háromszáz kilométerig érne a káros a sugárzás mértéke.
Magyarán mondva az sem lenne túl boldog, aki a fővároshoz mérten éppen Mátészalkán tartózkodott a detonáció idején.
Szeretett fővárosunknál maradva már az első, azaz húsz kilotonnás verzió sem ad túl vidám szaldót. A Budai hegyek erdői azonnal lángra kapnának s nem lenne élő ember, aki az elharapódzó tüzek megfékezésével törődjön. A házak tetőzete, a bútoraink döntő hányada fából készült, az autókban benzin van – gyakorlatilag nincs értelme folytatni a sort.
És a pincébe is hiába igyekeznénk, mert a megfékezhetetlen lángtenger minden felesleges oxigént elszívna az orrunk elől. (Jó kérdés, hogy a metró óvóhelyein üzemelő légszivattyúk vajon mit tudnának szállítani efféle esetben a mélyben rekedt embereknek?)
Amúgy pedig nem kell mindenáron kilo- vagy megatonnáktól rettegni, hiszen már egy aktatáskányi úgynevezett piszkos bomba is elképesztő károkat képes okozni. A recept viszonylag keveset követel: egy átlagosan és az évszaknak megfelelően öltözött agyatlan (nagy eséllyel muszlim) öngyilkos merénylőt, egy hasadóanyaggal teletömött hátizsákot, némi robbanóanyagot és kevéske középiskolás szintű elektronikát.
A szóban forgó piszkos bombát amúgy a tudáshiány szülte. Ugyanis nem mindenki Öveges József, hogy cseresznyemagból kreáljon atomot’, ahhoz viszont nem kell egyetemi szintű képzettség, hogy az innen-onnan összeollózott, sötétben szép zölden derengő maradványokat összevegyítse némi trotillal, C4-gyel vagy dinamittal.
A (képzeletbeli) gomb megnyomásakor természetesen nem embertársaink darabokra tépése a fő cél (persze az is „jó, ha sokan mennek a levesbe”), hanem inkább a sugárzó összetevők lehetőleg minél nagyobb felületen történő szétszórása. Ha ezt valaki például a metrón teszi meg, akkor onnantól az az állomás/szakasz csekély eséllyel lesz használható. Ugyanis igen nehéz „minden atomot” összegereblyézni. S mindezen túl azt sem szabad elfelejteni, hogy vélhetően senki sem venné szívesen igénybe többet annak a megállónak a szolgáltatásait, ahol korábban efféle eset történt – még akkor sem, ha a hatóságok a totális biztonság visszatéréséről nyilatkoznának.
A variációk száma pedig végtelen, hiszen a terrorista ugyanígy bemehet egy plázába – vagy az Oktogon kellős közepére.
Ha pedig az aktatáskát furgonra cseréli, akkor a következmények még drámaibbak lehetnek.
Írta a Magyar Hírlap
