A héten mozikba került Ridley Scott legújabb történelmi drámája, a Napóleon, amiben Joaquin Phoenix ismét egy császár bőrébe bújik, csak ezúttal nem Itália, hanem Franciaország földjén.
Talán nem árulunk el vele nagy titkot, hogy ennek a filmnek sem a történelmi hitelesség a legnagyobb erőssége, sőt. Ridley Scott mindig mestere volt az autentikus történelmi drámáknak, de ennek általában nem része a történelmi pontosság, és ez nem volt máshogy már a Gladiátor idejében sem. Scott legújabb rendezése kapcsán érdemes elővenni a rendező 23 évvel ezelőtti klasszikusát, ami visszarepítette őt az A-ligás hollywoodi rendezők közé.
Az, hogy a Gladiátor hemzseg a történelmi tévedésektől, mindig is tudni lehetett, a történészek már a bemutató idején ízekre szedték a filmet, amelyben több száz évvel későbbi reneszánsz szobrokat lehet kiszúrni. Az alkotóknak nem is volt feltétlen céljuk, hogy történelmileg százszázalékosan hiteles filmet forgassanak, hiszen a Gladiátor nem dokumentumfilm, hanem egy akcióban gazdag, ókori kalandfilm, ahol minden a drámai hatásnak van alárendelve, ezért is válhatott már a bemutatás pillanatában rögtön kultuszfilmmé, és söpörhette be a legjobb filmnek járó Oscar-díjat.
Senki sem akadt fent olyan apróságokon, hogy Róma épületei a valódi, ma is megtalálható épületek méretarányainak a többszörösével nagyobbak, épp az volt a cél, hogy a film még grandiózusabb, még eposzibb hatást keltsen ezáltal. Elég csak megnézni Commodus bevonulását Rómába, még egy laikus is kiszúrhatja, hogy ezek az épületek bizony jóval nagyobbak, mint a még ma is fellelhető építmények.
Mint a legtöbb, sok statisztát mozgató filmben, úgy a Gladiátorban is előfordulnak a háttérben kiszúrható statiszták, a képbe belógó korszakidegen eszközök, illetve filmes kellékek, és bizony egy ilyen nagy filmnél a vágásba is be-be csúszik egy-két hiba. A Gladiátorban is van olyan, hogy a kard vándorol Russel Crowe jobb és bal keze között, vagy hogy a felboruló szekéren ki lehet szúrni a gázpalackot. Ezeket nehéz elkerülni, és a Gladiátor még ezzel együtt is azon filmek közé tartozik, amelyben csak nagyon kevés hibát lehet kiszúrni.
Van azonban egy jelenet, amely ennél mélyebbre megy. A 43. percben katonák érkeznek Maximus villájához, hogy felgyújtsák a Russel Crowe alakította katona hispániai otthonát, és meggyilkolják a családját. Itt lehet látni Maximus fiát, aki a következőket mondja:
„Mamma! i soldati!”
A kisfiút alakító színész olasz volt, és mivel ezek angolul is elég hasonlóan hangzanak, inkább benne hagyták (és ez igaz a magyar verzióra is), egyrészt mert olasz nyelvismeret nélkül is érthető, másrészt hozzátesz a film autentikusságához. Akkoriban még nem fektettek arra különösebben nagy hangsúlyt, hogy milyen történelmi helyszínen és korban játszódik egy amerikai film, általában mindenki angolul szólalt meg.
Csak az utóbbi időkben vált egyre divatosabbá, hogy a történelmi hitelesség kedvéért más nyelveken beszéljenek a színészek (lásd Mel Gibson filmjei), Christopher Waltz többek között két Oscar-szobrot is köszönhet ennek. Az olasz mondattal csupán az a probléma, hogy
Az ókori rómában leginkább latin nyelven beszéltek az emberek, hispánia tartományban pedig soha nem is beszéltek olaszul.
Érdekes, hogy a rendező és a stáb pont ebben hibázott, mivel a dolog javítható lett volna az utómunka során. Ez persze semmit sem von le a film érdemeiből, és Scott valószínűleg ugyanazt gondolja erről a szőrszálhasogatásról, mint a francia és angol történészekről, akik kritizálni merték a Napóleon történelmi hitelességét vagy a címszereplő amerikai akcentusát: „Get a life!”
Írta a Magyar Hírlap
