– Sántha Attilával a kézdiszéki káposztatermelésről, verseskötetben is megörökített családtörténetéről, lázadásról és otthonosságról, meg a sok-sok kicsi Magyarországról és Erdélyről beszélgettünk.
– Megragadott az Országút című irodalmi portálon megjelent káposztás írása, mivel én is vidéken nőttem fel, igaz, leginkább szőlőskertet és állatokat gondoztam gyerekkoromban.
– Ifjúkoromban kapáltam, vágtam a káposztát, jártam piacra a szüleimmel – én ezt nem szégyellem, mert a kétkezi munka jó dolog. Valahogy úgy vagyok, mint a viccben: megkérdik az írót, mit dolgozik, mondja, hogy ír, és azonnal jön a válasz, jó-jó, de mit dolgozik. Néha szégyellem is magam, hogy én mind csak írok, de nem dolgozom eleget, ilyenkor kimegyek, és felvágom a fát. Ha évente nem három, hanem öt öl fát kellene felvágnom, még jobb lenne. Ez azért jutott most eszembe, mert néha az az érzésem, „az irodalom” kissé túlságosan is magasztos vagy elvont, de legalábbis sokan úgy írnak, hogy gőzük nincs az életről. Márpedig ha nem ismerjük a tárgyunkat, hogyan írjunk róla?
– A káposzta a legirodalmibb magyar zöldség, számos írónk megemlékezik róla, Kosztolányi és Krúdy a lépcsőházi káposztaszagról is. Mikes Kelemen káposzta alakú országról ír, és édes nénjének azzal kedveskedik, hogy úgy szereti őt, mint a káposztát. És most már az is az irodalomtörténet része, hogy Orbán János Dénesék – dicséretes módon- besegítettek a megörökített éjszakai káposztaszedésbe.
-Az író dolgára rákérdező székely bácsival szemben vannak jópáran, akik a költőtől azt várják el, hogy „egész létét [még csak nem is életét] a költészet járja át”, ezért minden megmozdulásában és sorában szimbólumokat keresnek. Márpedig én nem azért mondtam el a kézdiszéki káposztatermelés, a városba szakadó falusiak és azon belül a családom történetét, hogy azzal valami „általánosan érvényeset”, „örök emberi” dolgot „közvetítsek”, hanem azért, mert jó volt visszagondolni arra, hogy pár későbbi nagy íróval dobigáltuk le a kocsiról a káposztát, hogy mit csinált apám és anyám a városba való beköltözés után, mivel kellett megküzdeniük. Régen rossz, ha az ember úgy kezd írni, hogy ő most megoldja az élet nagy titkait…
Az Ágtól ágig című kötetről azt írta Kopriva Nikolett az Irodalmi Jelenben, hogy minden család megérdemelné, hogy írjanak róla egy ilyen kötetet
Fotó: Facebook
-Ágtól ágig című verses kötetéről (Előretolt Helyőrség 2021) Kopriva Nikolett azt írta az Irodalmi Jelenben, minden család megérdemelné, hogy róla is írjanak egy ilyen kötetet. Miért fontosak ön szerint az ilyenfajta személyes visszaemlékezések?
– Vannak olyan történetek, amelyekre vissza kell gondolni, amelyeket el kell mondani, másképp összetöpörödik, megkövül, majd meghasad a szív. Kányádi Sándor egyik sziporkája szerint a vers az, amit mondani kell – én ezt nem úgy értem, hogy a vers előadható legyen, hanem úgy, hogy olyasmiről szól, amit el vagy ki kell beszélni (érzésem szerint Kányádi is így értette). Egy-egy régi ősömről csupán egyetlen történet maradt fenn a családban, van, hogy az súlyos, de van olyan is, hogy csak egy látszólag jelentéktelen kis esemény. Aztán elgondolkodtam azon, hogy ebbe az egyetlen történetbe belesűrítődött egy ember élete, ő ezáltal marad meg, amíg el nem felejtjük. Ezért a története is fontos kell legyen, még ha én sokszor nem is veszem észre, hogy mi okból. Ezért azt csináltam, hogy megírtam a történeteiket. Nem egyébért, de jó dolog harcolni a felejtés ellen.
-A személyességnek, keresetlenségnek annyira ellentmond, ha valaki magasra akar tartani azt a valamit, amit értékesnek érez? Nem fér meg egymás mellett a szimbólum, és az, hogy érezzük, hogy élünk? Szerintem, amikor azt írja: „Tudjátok fiaim, egyszer / titeket is hazahívnak/ és akkor jönni kell, jönni kell!” pont azt példázza, hogy ha van személyes megéltség, akkor az abból fakadó általánosítást már nem muszáj megkérdőjelezni.
-Ez így van, én viszont kissé félek attól, hogy jómagam túlságosan nagyot mondjak, az idézett részt is az egyik, Szibériából másodszor is hazajött karakterem, Tóth Béla bá meséli a gyermekeknek, ő általánosít (mondjuk, két hadifogsággal a háta mögött ő már megtehette). Lehet, hogy ez az én személyes nyomorúságom, de nagyon nem szeretem azt az elképzelést, miszerint a költő egy vátesz, aki a túlvilágba lát, vagy egy fárosz, mely a transzcendenciába vezető utat mutatja. Ezért mondom, hogy nem kell a szöveg minden szavacskáját elemezni, megérteni, szimbólumokkal telíteni stb. – egy jó írás sok esetben fizikailag hat az olvasóra, bekapja őt: könnyezünk, nevetünk, izgulunk. Ám mikor elemezni kezdjük, hogy „miként éri el ezt a költő”, azt látjuk, hogy kicsúszik a kezeink közül minden, és nem marad semmi. Talán azért, mert az élet „lényegét” sem lehet megfogni, azt inkább át lehet élni különösebb értelmi folyamatok nélkül.
A Bühnagy székely szótár 2018 – Sántha Attila saját nyelvjárásában, a székely nyelvben érzi igazán otthon magát
Fotó: Facebook
Nagyon érdekes ívet ír le az ön műveiben és az életében is jelenlevő lázadás. Indul az Előretolt Helyőrséggel, és a kilencvenes évek elején az erdélyi magyarság körében megszokott költői, művészi szerep lerombolásával, majd folytatódik azzal, hogy miután az önök írói csoportja programszerűen nem akart provinciális költők, írók csoportja lenni, megteremtették, a saját „provincialitásukat”, saját vidékiségüket, otthonosságukat. Ön a székely nyelvezet felé fordul, és szélesebb értelemben is a nyelvtörténet felé, hiszen ön a Bühnagy székely szótár (Előretolt Helyőrség 2018) szerzője, izgalmas nyelvtörténeti posztjait szoktam látni a facebookon. És még vissza is költözött a szülőföldjére…
– Mi a kilencvenes évek elején erdélyi vonatkozásban a messianisztikus transzszilvanizmus ellen (is) lázadtunk, amely nagy költői teljesítménynek kiáltotta ki a „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!”-szerű szlogeneket. Szegény Reményik Sándor írt egy rossz verset (a sok jó mellett), s hát nem pont azt kapták fel? A mondanivalóval semmi bajom (sőt!), de ezt el lehet mondani úgy is, hogy a kiáltvány-rész mellett van benne kép, amely megfoghatóvá, kézzelfoghatóvá, verssé teszi (én képekben – is – gondolkodom, ezért várom el, hogy a vers elképzelhető legyen, csak így tud otthonos lenni számomra a szöveg).
– A hasonló jellegű különbségek, eltérő ízlésirányok, viták a magyarországi irodalomban is megvannak, időnként fellángolnak, aztán elcsendesednek, szerintem azért is, mert már nem nagyon olvassák egymás írásait. De beszéljünk az otthonosságról
– Nemigen találok melengetőbb érzést az otthonosságnál, ezt keresem a verseimben és mindenfajta írásaimban. Lévén, hogy az irodalmi nyelv, a közmagyar egy közmegegyezésen alapuló fikció (a sok nyelvjárásból rakták össze lenyesvén az eltéréseket), fontos számomra, hogy otthon érezzem magam a nyelvben, ami nem lehet más, mint a saját nyelvjárásom, a székely. Tényleg jól mondja Tamási, hogy valahol otthon kell lenni, és Kányádi azt, hogy „a legárvább, akinek még halottai sincsenek”. Otthon szerettem volna lenni, ezért költöztem haza. Ha provinciális vagyok ettől, hát annyi baj legyen, én nem akarok sem provinciális, sem nem provinciális lenni.
– Egy interjúban nemrég ön azt nyilatkozta, hogy manapság a politikailag korrekt beszédmód ellen kell vagy lehet tiltakozni, lázadni. Miképpen lehet ezt megtenni a gyakorlatban, úgy, hogy a lázadó írás meg is tudjon jelenni? Ismer olyan alkotókat, akiknek ez megy?
– Ha nem írhatom le azt, amit gondolok, akkor nem gondolhatom azt, amit akarok. Így viszont nem lehet írni, mert – Reményiknél maradva – az ateista tiltakozik a templom miatt, azok pedig, akik az „élet iskoláját” járták ki, az iskola miatt. Nem beszélve arról, hogy kit szabad vagy nem szabad szeretni vagy utálni. Az egyik szerint székelykedem, a másiknak a nagy internacionalizmusom nem tetszik.
Ha nem lennének lányaim, akiket fel kell nevelni, ma is torkaszakadtamból énekelném, mint fiatalkoromban, hogy „lóf@sz a s#ggibe az egész világnak, / Miklós orosz cárnak és Ferenc Jóskának” (talán egy 1848-as dal lenne? Most utánanéztem, és nem találom sehol leírva).
De ha én ezt megteszem, akkor a pénznek annyi. Egy-két lázadó írás biztosan megjelenhet, de csak az, amelyiknek valamelyik kis szelete beleillik valamelyik oldal nagyobb stratégiájába.
Ha vannak baráti társaságok – mint például amilyen a kilencvenes években az Előretolt Helyőrség volt –, amelyek tagjai nagyjából egyformán gondolkodnak, akkor még esély is van arra, hogy valaki folyamatosan közölje a többi oldalakról sanda szemekkel nézett írásait. Ha nincsenek, akkor a lázadásnak annyi.
– Megkerülhetetlen téma, hogy a lelki Magyarország az elszakított országrészek magyarjaival, kultúrájával, múltjával és jelenével teljes. De amikor néhány évig Kolozsvár mellett éltem, azt tapasztaltam, hogy az ott élő magyarok hiába olvassák a magyarországi portálokat, nézik a tévét, nem nagyon értik, mi zajlik az anyaországban, aki pedig Magyarországon él, ha valamilyen romantikus Erdély-képpel a fejében elindul, teljesen ledöbben, hogy nagyon más világot talál a határon túl, mint amit elképzelt. Mi lesz ebből ön szerint? Lesz közeledés? Vagy el kell fogadni a nagy, szinte beláthatatlan különbségeket?
– Szerintem emberfüggő, hogy ki mit olvas ki a magyarországiaknak az erdélyiekhez (illetve fordítva) való viszonyából. Ha én elhittem volna, hogy a magyarországiaknak nem kellettünk 2004-ben, akkor most nem beszélnék önnel. Mondjuk, az viszont igaz, hogy azóta is kerülöm azokat, akik akkor ellenünk voltak. Az emberi élet véges, miért töltsem az időmet olyanokkal, akikkel nem sok minden köt össze?
Olyan ez, mint az irodalom: azt olvasok a világirodalom tengeréből, ami nekem tetszik, nem pedig azt, ami nem. Ilyen egyszerű ez, és ezért nem lehetséges közmegegyezéses alapon létrejövő magyar irodalmi kánon sem, mert ami egyeseknek jó, az engem untat, és ami nekem tetszik, az mások szerint figyelemre sem érdemes.
Azaz vannak különböző értékek szerint szerveződő embercsoportok, ezek a csoporton belül nagyjából egyféleképpen gondolkodnak hazáról, irodalomról stb., és vannak más csoportok, amelyek másképpen. E csoportok a Facebook megjelenése óta utálják egymást (bizonyára előtte is, de most már az egész világ láthatja, milyen okosan tudják ezt csinálni), ez a lételemük.
Igen, el kell fogadni, hogy sok-sok kicsi Magyarország és Erdély létezik.
– Az ön számára mit jelent az, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett?
– Azt, hogy egy olyan csoportban lehetek, amelynek tagjai hozzám eléggé hasonlóan gondolkodnak az irodalomról.
Az interjú megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
Írta a Magyar Hírlap
