Kult: Vissza a jövőbe – megnéztük a Kraftwerket, ami tényleg olyan az elektronikus zenének, mint a Beatles a rocknak

Kult: Vissza a jövőbe – megnéztük a Kraftwerket, ami tényleg olyan az elektronikus zenének, mint a Beatles a rocknak

A Kraftwerk egyszerre a múlt, a jelen, és a mindenkori jövő, de igazából egy időtlen nagy életmű, erre jutottam a zenekar szerda esti veszprémi koncertje után.

Tíz nappal az után, hogy láttuk, hogyan megy le kutyába az ellenállhatatlan Iggy Pop, ismét Veszprémnek vettük az irányt, hogy egy újabb nettó könnyűzenei legendával találkozzunk. Ez is egy Európa Kulturális Fővárosa-koncert volt, ugyanott, a Gyárkert nevű helyszínen, ahol ezen az estén talán még a július 30-ai alkalomnál is többen voltak, pontosabban, ha jól láttunk az este Facebook-eseményén, telt ház.

© Reviczky Zsolt

Ha létezik egyfajta spektrumon tökéletes ellentéte Iggynek, akkor a Kraftwerk az – a zabolázatlan, torzított gitáros rock and rollal, a színpadon tomboló rockénekessel, az élet vadabb oldaláról tudósító számokkal szemben a német gépkezelők precizitása, a technikai világ, az elektronikus zene, letisztult formák, ember és gép szimbiózisa. Miközben – meglepő vagy nem meglepő módon – Iggy és a Kraftwerk útjai azért keresztezék egymást. Amikor a hetvenes években David Bowie és Iggy Pop Nyugat-Berlinbe költözött, ott az inspiráció egyik forrása éppen az európai kulturális esztétikát képviselő új német könnyűzene volt, a krautrock és a jövőbe mutató elektronikus zene. Iggy két „berlini lemezén”, Lust For Life és a The Idiot című albumokon nyomokban ott is van az a hűvös, gépies fogalmazásmód, ami éppen a Kraftwerk zenéjéből jön. És persze a berlini Bowie-albumokon is halljuk ezt.

© Reviczky Zsolt

De a Kraftwerk nem csak Bowie-ra és Iggyre hatott. A hetvenes évek elején alakult formáció fontosságát az is mutatja, hogy annyi mindenkiben halljuk vissza. Ha nincs Kraftwerk, például egész biztosan nincs Depeche Mode – egy csomó hangot, hangzást, mondjuk így, emeltek át a német jövőmérnököktől. És ha már a Depeche Mode – meg persze az összes elektropop-zenekar –, a Kraftwerk új paradigmát is nyitott a könnyűzenében: nem csak dobolni, gitározni, ugrálni, terpeszteni lehet egy színpadon, hanem egy teljes, vagy szinte egy teljes zenekarnak statikusnak lenni, szintetizátorok mögött állni. A pet shop boysos Chris Lowe, vagy a Depeche Mode-alapító, később Yazoo- és Erasure-vezér Vince Clarke fapofája és távolságtartó színpadi jelenléte mögött is ott a Kraftwerk.

© Reviczky Zsolt

És persze a nyolcvanas évek végén szárba szökkenő elektronikus tánczene, sőt a hiphop sem értelmezhető a Kraftwerk munkássága nélkül. Ebben a 2009-es New York Times-cikkben például Moby emlegeti azt, hogy mekkora hatással volt az elektróra és a korai hiphopra a német zenekar. „A Kratwerk az a kortárs elektronikus zene számára, ami a Beatles és a Rolling Stones volt a rocknak”, mondja. Ugyanebben a riportban New York-i és detroiti house DJ-k és hiphopperek beszélnek arról, milyen óriási, kikerülhetetlen hatással volt rájuk a formáció. „A feketék azért tudtak kapcsolódni hozzájuk, mert olyan volt, mint James Brown. Ugyanaz az ellenállhatatlan grúv” – mondja minden techno-DJ-k és producerek egyik legnagyobbika, Carl Craig, aki „istenként tiszteli” a Kraftwerket, és aki szerint a zenéjükben ott „az elektronikus funk titkos kódja”. Miközben nem csak az, hanem valami finom melankólia is átlengi ezt a világot.

© Reviczky Zsolt

Szóval ezért nettó könnyűzenei legenda a Kraftwerk. A zenekar, ami a tagságot illeti, egyébként már rég nem azonos klasszikus önmagával. A szerda este színpadra lépő formációban már csak Ralf Hütter képviselte a Hütter-Karl Bartos-Florian Schneider-Wolfgang Flür-négyest. Schneider 2020-ban meghalt, a többiek a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején hagyták el a Kraftwerket. A Kraftwerk egyébként már a nyolcvanas években is hézagosabban működött, az 1981-es Computerwelt/Computerworld után 1986-ban jött ki az Electric Café, azóta pedig csak 2003-ban jelentkeztek új szerzeményeket tartalmzó lemezzel, a Tour de France Soundtracks című albummal.

A Kraftwerk igazi világa egyébként a hetvenes évek, a zenekar teljes esztétikája valahogy elszakíthatatlan attól az évtizedtől – aminek terrorszervezetek, az ólomidő, és a modernitás, a fejlődés egyszerre adták meg a hangulatát –, miközben újra és újra elképedünk azon, hogy nem csak milyen előremutató volt az, amit akkor a zenében csináltak, hanem az is, amilyen állításokat tettek az életről, a jövőről, az ember és a gép kapcsolatáról, a technológia irányáról, a veszélyekről. Egyáltalán, amikor azt halljuk, hogy wir sind die roboter, azaz, mi vagyunk a robotok, akkor menten a ChatGPT-hez nyúlna az ember, hogy oké haver, akkor te írod a cikket. Persze nyúl a fene.

© Reviczky Zsolt

A Kraftwerk életműve úgy, ahogy van, intakt, nem nagyon lehet, talán nem is nagyon érdemes, és Hütter főmérnök láthatóan nem is nagyon akar hozzányúlni, ezt a tegnap esti koncert is bizonyítja. Többnyire, akár a zenét, akár a látványt vesszük, finoman és általában jó érzékkel aktualizálja és – nem tudom pontosan mi a jó szó ide, mondjuk ez: – modernizálja a zenekar hangzását és képi világát. Az Autobahn című szám alatt például régi Volkswagenek és Mercedesek haladtak méltóságteljesen egy német autópályán, a Tour de France-t a francia kerékpárosversenyen régen készített fekete-fehér mozgóképek illusztrálták, de láthattunk retró űrszondákat, és egy oldszkúl irányítópulttal ellátott ufó is landolt a veszprémi koncerthelyszín nézőterén. Mármint a Kraftwerk mögötti digitális falon.

© Reviczky Zsolt

Bénaság kevés volt: talán csak a Musique Non Stopban repkedő hangjegyek és kottafejek, meg a teljesen tévesen áthangszerelt Computer Liebe (aminek a felhasználásával ugye a Coldplay csinált Talk címmel dalt, csak, hogy még egy hatást említsek) ment csúnyán mellé. Az a rész, az előadás közepe amúgy is leült egy kicsit, bár erős mentésként oda tették a Das Model című másik hiperslágert, ám aztán a koncert vége ismét erőművi módon zakatolt, Trans-Europe (Ájrópa!) Express, Die Roboter, Boing Boom Tschak, Techno Pop, Musique Non-Stop. Azt talán már hozzá sem kell tenni, hisz az eddig elmondottakból kiderül, hogy Hütterék besztof-programmal készültek a koncertre, ami aztán úgy ért véget, mint egy haydni búcsúszimfónia, a gépkezelők egyesével szólózgattak egyik kicsit a kezelőfelületeiken, majd egymás után elhagyták a munkaállomást, egyenként kiálltak a színpad szélére, meghajoltak és távoztak.

HVG