Tegnap ünnepelte 70. születésnapját Nigel Mansell, 1992 Forma-1-es világbajnoka. Aki nem örvendett osztatlan népszerűségnek a száguldó cirkuszban. Olyannyira nem, hogy állítólag szerint Ron Dennis, a McLaren csapatának főnöke egy alkalommal bevezetett egy partira egy majmot és bemutatta: „Uraim, Nigel Mansell!”
Nigel Mansell (fotó: AFP)
Nem éppen ideális vélemény ez arról az emberről, aki olyan legendás korszakban lett meghatározó versenyző, amelyet Nelson Piquet, Alain Prost és Ayrton Senna uraltak, akik hárman összesen 10 világbajnokságot nyertek meg.
Ahhoz, hogy Mansellt egy lapon említsék velük, csak kíméletlenül törtetve, másokat, akár Sennáékat is legázolva kellett versenyeznie, megküzdve a pályafutása első éveit jellemző pénzhiánnyal és a róla kialakult negatív véleményekkel is.
A csodálatos az, hogy Mansell eredményesen csinálta végig ezt a küzdelmet, és vele lett teljes az a nagy négyes, amelyhez fogható azóta sem volt a Forma-1-ben.
John Tipler, az 1950-1996 közötti világbajnokokat bemutató könyvében így jellemezte Mansellt:
Stirling Moss után ő kapta a legnagyobb szurkolói támogatást a britektől. Jim Clarkot és Jackie Stewartot imádták, Graham Hillt széles körben csodálták, de Mansell a nép hőse lett.
A népmesékből tudjuk, hogy a hősnek számtalan akadályt és nehézséget kell leküzdenie, hogy beteljesítse a küldetését – nos, Mansell sem volt kivétel, igazolta a fenti tételt. Édesapja repülőmérnök volt és érdekelte a Forma-1 is, szabadidejében pedig gokartozott. Nigel mellette szívta magába az autósport szeretetét, lenyűgözve figyelte Jim Clark teljesítményét és elhatározta, hogy ő is autóversenyző lesz.
12 évesen megkapta az első gokartját, 15 évesen kezdett versenyezni és bár az elején nem ment neki, kitartott, szép folyamatosan fejlődött és különböző területi bajnoki címek megszerzése után 1973-ban rövidpályás brit bajnok lett. Egyetemre járt, mérnökként diplomázott, elhelyezkedett egy repülővállalatnál, megnősült, egyszóval polgári életet élt – és közben továbbra sem mondott le az autóversenyzői álmairól – pedig az óriási anyagi terhet rótt rá és a családjára.
1976-ban úgy döntött, hogy vásárol egy versenyautót, de az édesapja közölte, hogy ebben már nem tudja pénzzel támogatni. Nigel felesége, Rosanne, akivel az egyetemen ismerkedett meg, azonban támogatta a tervet és minden félretett pénzüket feláldozva, a házukat jelzálogba csapva vettek egy Forma-Ford autót, amellyel Mansell az első versenyén a negyedik lett. Aztán megnyert öt futamot – ígéretes kezdés egy 23 éves fiatalembertől.
A következő évben már teljes szezont ment, 27 versenyből 20-at megnyert és bajnok lett. Pedig abba is hagyhatta volna, mert Brands Hatch-ben egy balesetben eltörte a nyakát, az orvosok azt mondták neki, hogy soha többé nem versenyezhet, ő azonban öt hét múlva már újra versenyautóban ült. (Ha valaki most lát némi párhuzamot Niki Lauda és közte, az nem véletlen, mindketten egészen elképesztően kemény karakterek voltak.)
1978-ban már Forma-3-ban versenyzett, de nem volt elég pénze egy teljes bajnokságra. Öt versenyen indult, egy rajtelsőséget és egy második helyet szerzett. Egy évvel később azonban végre eljött az ő ideje. Egy kisebb csapattól teljes éves szerződést kapott és a silverstone-i versenyen felfigyelt rá Colin Chapman, a Forma-1-es Lotus csapat legendás vezetője, aki meghívta őt egy franciaországi tesztre.
A próba jól sikerült, Mansell 1980-ra a Lotus tesztversenyzője lett, igazi versenyzői ülést azonban a mindenki által nagyon kedvelt és valóban nagyon gyors Elio de Angelisnek adtak. Mansell ennek ellenére kapott három versenyt, Ausztriában az elsőn égési sérüléseket szenvedett a kifröccsenő és meggyulladó benzintől, de nem állt ki, csak amikor motorhiba miatt megállt az autó.
A következő versenyén fékhiba miatt esett ki, a harmadik pedig edzésbalesetet szenvedett – újabb nagyon nehéz kezdés. Valamiért azonban Chapman bízott benne, és 1981-re már teljes idényre leszerződtette. Igaza volt, mert bár De Angelis több pontot szerzett nála, Mansell egy belgiumi harmadik hellyel megmutatta, hogy ő is tud autót vezetni.
A baj 1982-ben következett be, amikor Chapman új csapatmenedzsert szerződtetett Peter Warr személyében, aki sokkal jobban kedvelte és jobbnak tartotta De Angelist.
Mansell sohasem fog győzni!
– jelentette ki. Az év végén Chapman meghalt, Warr pedig ugyan még két évig megtartotta Mansellt, de a véleménye nem változott meg róla, hebehurgya, kötekedő, örökké gyanakvó versenyzőnek tartotta.
Tény, Mansell nagyon makacs ember volt, s mivel szinte folyamatosan üldözési mániában élt, szinte csoda, hogy meg tudta tartani a helyét a Forma-1-ben. Az elkötelezettsége, a merészsége és a töretlen harci szelleme azonban mindent felülírt.
1985-ben már a Williams csapatnál megnyerte az első nagydíját és onnan kezdve évekig a világbajnokság egyik esélyese volt.
De 1986-ban és 1987-ben is alulmaradt először Keke Rosberggel, majd Nelson Piquet-vel szemben, hol egy defekt, hol egy karambol miatt, kettejük rivalizálást pedig Alain Prost használta ki és szerezte meg a második világbajnoki címét 1986-ban, Piquet pedig 1987-ben. Ebben az évben történt, hogy Mansell a Hungaroringen néhány körrel a vége előtt elveszítette a bal hátsó kerék csavarját, kiesett és ahol ez történt, a mai napig Mansell-kanyarnak hívja a szakzsargon.
Ekkor történt, hogy Belgiumban összeakaszkodott Sennával, mindketten kicsúsztak, utána pedig Mansell vérben forgó szemekkel dübörgött be a McLarenhez, ahol torkon ragadta Sennát – alig tudták kettejüket szétválasztani.
1988-89-ben a Ferrari szerződtette. Mansell a szezonnyitó brazil futamot rögtön megnyerte, pedig annyira nem bízott a rakoncátlankodó váltó miatt a gépben, hogy kiesésre számítva egy korai repülőgépre foglalt jegyet visszafelé. Győzelme után az olaszok elnevezték „Il Leonénak”, azaz oroszlánnak, és ez a név a mai napig társul hozzá. Elég nagy metamorfózis ez, majomból oroszlánná válni, ez rajta kívül senki másnak nem is sikerült.
1989-ben úgy nyert a Hungaroringen, hogy a 12. helyről indult, ami akkoriban lehetetlennek tűnt (ma is szinte az) és ő mégis megcsinálta, úgy, hogy Stefan Johansson lekörözésénél még Sennát is alaposan becsapta. Portugáliában aztán elkövetett egy nagy hibát: kiállt a boxba, de túlment a helyén, ezért visszatolatott. Csakhogy ez akkor is tilos volt, így amikor visszament a pályára, fekete zászlót kapott. Aztán még egyszer és még egyszer, de egyszer sem reagált rá. Előtte volt Senna, ő pedig három körön keresztül üldözte, majd megpróbálta megelőzni, újra összeakadtak és kiestek.
Senna tajtékzott, Mansell is, aki a Bibliára is megesküdött, hogy nem látta a zászlót, de ez sem segített. A csapatát és őt 50 ezer dollárra megbüntették, őt pedig a következő versenytől eltiltották – így azért ne csodálkozzunk, hogy nem tudott a vb-címért harcolni. A szezonzáró suzukai verseny előtt nyíltan Prostnak szurkolt Senna ellenében, mondván:
Legalább annyira akarom, hogy Prost nyerje meg a vb-t, mint amennyire azt akarom, hogy ne Senna nyerjen.
Mansell 1991-92-re visszatért a Williamshez, ahol 1992-ben uralta mezőnyt, öt versennyel a vége előtt, a Hungaroringen elért második helyével 39 éves korára megszerezte a világbajnoki címet.
„A Williamsszel még egy majom is világbajnok lenne” – mondta korábban, de azért ez nem így van, bár kétségtelen, hogy azzal a kocsival nagyobb bravúr lett volna elveszíteni, mint megnyerni a világbajnokságot. A folytatásban azonban nem maradhatott, Frank Williams beképzeltnek, arrogánsnak, de lenyűgözőnek jellemezte, olyannak, aki versenyzőként hiányozni fog, emberként viszont nem. A pletyka szerint azért szakítottak, mert Nigel nem akart újra Prost csapattársa lenni.
Így viszont 1993-ban jöhetett Amerika, a CART, más néven Indycar-bajnokság, amelyet Carl Haas és a világhírű magyar származású filmszínész Paul Newman közös csapatában töltött el, és rögtön első nekifutásra meg is nyerte a bajnokságot. A következő év nem sikerült ilyen jól, de néhány dobogós helyezést így is hozott. Mario Andretti, az amerikaiak legendája és egyébként Forma-1-es világbajnoka élete legrosszabb csapattársának nevezte Mansellt.
Még ugyanebben az évben Senna halála után kapott pár versenyt a Williamsnél, sőt 1995-re szerződtette őt a McLaren (fura dolog Ron Dennistől, de a Forma-1 tele van furcsaságokkal és itt a csapat főszponzorának, a Marlborónak a szava döntött, akik akartak egy világbajnokot a csapatba), de ez már nem jött be. Mansell ugyanis nem fért be a számára más túl keskeny autóba, így az első két futamon Mark Blundell helyettesítette őt. Imolában már belefért, ment is a legjobb hatban, de ütközütt Eddie Irvine-nal és nem szerzett pontot. A következő versenyen az autó vezethetősége nem tetszett neki, és bejelentette a távozását, amely egyben a visszavonulása is lett.
Mansell 187 Forma-1-es versenyen indult és 31 futamot meg is nyert, világklasszisokkal párbajozva. A visszaemlékezések alapján nem volt könnyen kezelhető ember, de a pályán tényleg igazi oroszlán volt, aki miatt sokan kezdték el követni a sportágat.
Azt mondják, több út vezet a csúcsra. Nos, az ő útja nagyon kemény volt, sebeket adott és kapott, de ment előre, hőssé vált és egy világbajnoki cím, nagy vagyon (üzletembernek sem volt utolsó) és mára már békés nyugodt élet lett az osztályrésze.
Isten éltesse!
(eurosport.hu / Várhegyi Ferenc)
Post Views: 8
