Az fáj a legjobban az Elfogy a levegő című filmben, hogy igaz történetet mond el: hogyan juthattunk odáig, hogy ez az eset megtörténhetett? Pedig tényleg meghurcolták azt a tanárt, aki megmutatott egy klasszikus filmet a gyerekeknek – annak ellenére, hogy abban melegekről volt szó.
„A mai kor nagyon furcsa. Ha valaki húsz éve leírta volna a mai világot (…), akkor mindenki azt mondta volna arra a regényre, butaság, ennyire azért nem vagyunk hülyék! Hát, kiderült, hogy de igen, ennyire hülyék vagyunk.” Pár héttel az Elfogy a levegő című magyar film premierje előtt mondta ezeket a hvg.hu-nak az ünnepelt izlandi író, Jón Kalman Stefánsson, és bár a Brexitre, Trumpra, Erdoganra és Orbánra gondolt, olyan, mintha kifejezetten erről a filmről beszélt volna, pontosabban azokról a valós eseményekről, amelyekről a film szól.
Igen, tragikus, hogy ennyire hülyék vagyunk. De azok vagyunk.
Ez a történet olyan felháborítóan ostoba, hogy tíz éve még azt mondtuk volna egy filmre, aminek ugyanez a cselekménye, hogy túlzás, szájbarágás: „oké, értjük a benne lévő, túltolt metaforát, de ennyire azért nem sematikus a világ, ennyire nem uralkodhat a mérhetetlen rosszindulat, ilyet is csak egy filmes találhat ki”. Most viszont már nem lehet ezt mondani, hiszen Moldovai Katalin elsőfilmes rendező és forgatókönyvíró-társa, Palóczi Zita szinte dokumentarista módon mutatták be azt, mi történt 2017-ben egy romániai, tordai középiskola tanárával, Adela Stannal.
A tanárnő, ahogy egy évtizede minden tizenegyedikes osztálynak, amikor a francia szimbolista költőkről tanított, ebben az évben is kérte a gyerekeket, hogy nézzék meg a sokszoros díjnyertes, Oscar-jelölt Agnieszka Holland Teljes napfogyatkozás című filmjét, Leonardo DiCaprióval a főszerepben – amely film sok más mellett Rimbaud és Verlaine romantikus és erotikus kapcsolatát is bemutatja. Csakhogy abban az évben épp volt egy szülő, aki panaszt tett az igazgatónál, mert szerinte tilos ilyen filmeket mutatni a kamaszoknak. Ez eddig rendben is van, a szülőknek és a tanároknak nem kötelező mindenben egyetérteniük.
Ami viszont nagyon nincs rendben, hogy a történet itt nem ért véget, és végül az igazgató, a helyi „tankerület” és minden illetékes személy a homofób szülőnek adott igazat. (Ne illedelmeskedjük el a dolgot: az, aki úgy gondolja, hogy egy 17 éves embernek még a művészetben sem szabad találkoznia a homoszexualitás nem pornográf megjelenítésével, az homofób. Jobb tisztázni az alapvetéseket.)
Az amúgy felkészült, eredményes és szeretett tanárt sokszorosan megalázták, és tort ült a bornírtság.
Pedig hány és hány lépcsőn kellett lelépdelni, hogy ez legyen a történet vége! Hány és hány ponton csaphatott volna valaki az asztalra, hogy ez ne legyen így! Moldovai Katalin pontosan ezekről a lépcsőfokokról forgatott filmet, meg arról a tenyérről, ami nem csattant az asztalon.
Az Elfogy a levegő nemcsak felteszi azt az elkeseredett kérdést, hogy „De hát hogyan történhetett ez meg?”, hanem meg is válaszolja azt. Abban van az ereje, hogy érzékenyen és ami ugyanennyire fontos, nagyon okosan végigveszi az ügyben az összes, egymásra reagáló rezdülést, mintha egy hullám kialakulását követné egy természetfilmes kamerája, hogyan lesz az első fodrozódásból egyre nagyobb a víztorony, amíg le nem csap a cunami.
Ugyanekkor ennek a „műfajnak” azért van egy komoly hátránya is: pusztán dramaturgiai értelemben, praktikus szempontból mégiscsak probléma, ha egy film első pillanatától pontosan tudjuk, mi is fog történni, és végül tényleg az is történik. Mert ha a valós alaptörténet miatt nem is lehet azt mondani, hogy túlzó vagy szájbarágós lenne a történet, azért ez a folyamatos egy irányúság elvesz a film élvezeti értékéből.
De mivel nem is az a film célja, hogy olyan értelemben legyen izgalmas, mint egy kalandfilm, azért így is épp elég dologra lehet benne figyelni minden egyes percben azzal együtt is, hogy tudjuk, akinek ebben a történetben bornírtnak kell lennie, az tényleg bornírt lesz, akinek erkölcsösnek, az meg erkölcsös. De van annyira jó a forgatókönyv, hogy azért ezt se lehessen tökéletesen magabiztosan leírni, mert még ha általánosságban így is van, Moldovai és Palóczi pontosan tudják azt a több ezer éves szabályt, hogy egy dráma akkor lesz húsbavágó, ha mindkét, egymásnak tökéletesen ellentmondó oldalt képviselő félnek a maga módján igaza van.
A tanárnő igaza evidens abban, hogy ha egyszer nem csinált semmi rosszat, akkor nem érdemel büntetést; viszont az igazgatónő álláspontja is abszolút érthető, aki szimbolikus, súlytalan módon, de technikailag azért mégiscsak büntetéssel akarja lezárni az ügyet, hogy a tanár se sérüljön nagyon, és azok is megnyugodjanak, akiket észérvekkel úgysem lehet meggyőzni. És innentől fordul a kocka, mert bizonyos tekintetben ez után mintha már a tanárnő is hibát követne el azzal, hogy nem hajlandó reálpolitikusként viselkedni, és beletörődni a rossz helyzet lehető legkevésbé rossz rendezésébe, és bizonyos tekintetben érthetővé válik az igazgatónő dühe is, hiszen ő tényleg jót akart mindenkinek – az iskolának például azzal, hogy tett volna egy gesztust a támogatásokról döntő fenntartó felé. Miközben erkölcsileg igenis nyilvánvaló az ügy, legfeljebb az nem,
az erkölcsös mindig az élhető megoldás-e.
És ez csak egyetlen pont a forgatókönyvben, ahol finoman meginog a mérleghinta: több tucatnyi ilyen apróságot lehetne felsorolni, ami izgalmassá teszi a filmet. (Egyébként meg a kalandfilmekben is tudjuk, hogy végül úgyis megtalálják az elveszett kincset vagy megmentik a világot.) A tanárok közti kapcsolat változása Az öreg hölgy látogatását idézi, nagyszerűek a pár vonallal megrajzolt tanártípusok, nem egyszer hangzanak el sokatmondó és találó mondatok, mint például a maga módján hátborzongató, a kritika címében idézett intelem, és jó, hogy megjelenik – ráadásul csak meg nem válaszolt kérdésként jelenik meg – az országból való távozás lehetősége is. (Az alkotók erdélyi magyar szereplőkre írták át a román történetet, de ez tulajdonképpen mindegy: az ábrázolt mechanizmusok vagy univerzálisak, vagy tökéletesen megfeleltethetők a magyarországi viszonyoknak.)
Ráadásul Moldovai Katalin rendezőként is visszafogott eszközökkel dolgozik; remek például az a jelenet, amikor az igazgatónő a váratlanul át nem utalt támogatás miatt felhívja a városvezetést. És a jelenetben nem történik semmi, az igazgatónő némán fogja a kagylót, még csak nem is válaszol semmire, mégis azonnal érthető, miről is van szó; nemhogy nem hiányzik a magyarázó kommentár, az izzadtságszagú „á, szóval ezért!” vagy ehhez hasonló mondatok, inkább arra gondolunk közben, más filmekben miért is nem ennyire elegánsan oldják meg az ilyen helyzeteket, mint itt. (Egyszer megy csak a film rovására az utalásszerűség, a főszereplő fiú történetének lezárásában, ami így lereagálva sincs rendesen.)
Hogy mindez jól működjön, ahhoz ugyanakkor nemcsak Moldovai mindvégig finom rezdülésekkel építkező rendezői hozzáállása kell, de a remek színészválasztás is: hogy a két főszereplő, a tanárnőt játszó Krasznahorkai Ágnes és Skovrán Tünde igazgatónőként épp olyan kevés szóval is épp olyan kifejezőek tudjanak lenni, mint amilyen a forgatókönyv is. Hiszen a film végül tulajdonképpen kettejük párbajává válik, és mint egy westernben, úgy nő a feszültség köztük, úgy fordulnak ki egyre magukból. A csendes, barátságos, de szomorkás kedvességet árasztó Krasznahorkai az ügy fordulópontján szinte látszik, ahogyan felszívja magát, és válik az ügy megszállottjává, még a tekintete is ádázabb lesz; míg Skovrán mintha egy karót nyelne le ugyanekkor, úgy válik még a mozgása is barátságosból barátságtalanná, lazából merevvé. Apró, mégis jelentős színészi bravúr, ahogyan Skovrán a csúcsjelenetben, ami már-már papírízűvé válik a logikus és jól összeszedett érvek ütköztetésével, egy pillanatra alig észrevehető szünetet tart, és megbicsaklik a hangja: csak ennyi kell, hogy mégis elhiggyük, két ember spontán vitáját látjuk, nem egy precízen megírt pró és kontra táblázat felolvasását.
Ebben a csúcsjelenetben hangzik el az a kérdés is az ügyről döntő bizottság felé, hogy amúgy látta-e valamelyikük is a Teljes napfogyatkozást, amiről elvileg a vita megy. Ilyen egyszerű, remek mondatokon múlik, hogy igazán jó filmmé tud válni az Elfogy a levegő: egy ennyire logikus, mégsem evidensen feltett kérdés világít rá, hogy miről is szól ez az egész. Persze egyrészt az oktatásról is, és arról, hogy miféle rendszer épült fel, amely a lehető legkisebb kreativitást pártolja, és mindent kockázati tényezővé tesz, ami egyedi. De valami egész másról is: a homofóbia térnyeréséről. Hiszen persze, hogy nem Agnieszka Holland filmjének jeleneteiről beszél ebben a filmben vagy beszélt a valós, tordai ügyben bárki, hanem arról, hogy
ki lehet-e mondani egy országban a legmagasabb szinteken is, hogy a homoszexualitás valami elvetendő, elutasítandó dolog lenne.
Ezzel pedig a már sok éve készülő film nagyon beérte a korát, hiszen 2023-ra a könyvfóliázással és a Sajtófotó Kiállítás botrányával a kérdés Magyarországon minden korábbinál aktuálisabbá vált. Illetve már nem is kérdés: igen, egy elvileg demokratikus, elvileg 21. századi és gyakorlatilag is Európai Unió-tagállamban állami szintre lehet emelni a homofóbiát.
Az Elfogy a levegő így épp attól mellbevágó film, amitől mindössze pár héttel korábban a Magyarázat mindenre is az volt. Felveti és megválaszolja ezeket a kérdéseket, majd hozzáteszi:
Hát, akkor itt fogunk élni.
HVG