Még egy ideig meleg lesz, az emberfia ilyenkor nehezebben mozdul, pedig a munkának mennie kell. Így van ez az újságírás területén is, hiszen ki kell szolgálnunk – lehetőség szerint minőségi anyagokkal, információkkal – az Olvasókat.
Vas Kata Blanka is hamar elérhetetlenné lett
Ebben a törekvésben reális és irreális gondokkal egyaránt meg kell küzdeniük a tollforgatóknak. Reális gond például az, hogy szabadság mindenkit megillet, így a sportolókat is. Különösen akkor, ha az illetők – például most az úszók, vívók, vízilabdázók, akik éppen mostanában fejezték be a világversenyeiket – néhány hétre visszavonulhatnak jól megérdemelt pihenőidejük eltöltésére.
A leírtakat előre bocsájtva jelzem: nem időszakos problémáról kívánok tanúskodni. Nem szerencsés divat terjed mindinkább élsportolóink köreiben. Akit ugyanis nem ismernek korábbról személyesen, annak legfeljebb csak véletlenül fogadják a hívását, legtöbbször a sokadik próbálkozás is eredménytelen marad.
Előbb egy korábbi esetet idéznék fel. A tokiói (1964) vízilabda döntő aranyat érő gólját egykor megszerző Dömötör Zoltánról kellett könyvet írnom. A sajnos már negyedik éve eltávozott, végtelenül kellemes és korrekt úrnak nyolc, olyan tanítványa volt a KSI-ben, akik később valamennyien olimpiai bajnokok lettek. Az érdekelt bajnokokat sokáig képtelen voltam elérni. Ha nem segít az egyetlen, a sorból „kilógó” bajnok, dr. Steinmetz Ádám, a könyv soha nem készül el. Athén bajnoka – szerencsémre – vette a fáradságot és sorra beajánlott bajnoktársaihoz. Így azután hol könnyebben, hol nehezebben, de csak létrejöttek a beszélgetések.
Legújabb, a témába vágó tapasztalatomat Vas Kata Blanka, kitűnő kerékpárosunkkal éltem meg. Már a telefonszáma megszerzése is csak komoly áttételeken keresztül sikerült, a tucatnyi hívás és SMS-küldésére pedig nem jött semmilyen válasz.
Ekkor kerestem meg a magyar kerékpársport egyik kiváló képviselőjét, Eisenkrammer Károlyt, aki most éppen nem a szövetség alkalmazottja, hanem önállóként, versenyek szervezésével foglalkozik. Felvetésemre ő mondta el, hogy ő is próbálta Vas Katát elérni a közelmúltban. Érdeklődésére a szövetségben azt válaszolták, hogy ők sincsenek vele kapcsolatban és szerencsés kutatást kívántak neki.
Tévedés ne essék, túlélem, ha Vas Kata Blankát nem érem utol. A nem egyedi esetről csak azért írok néhány sort, hogy jelezzem: elég sok sportoló arról panaszkodik, hogy az ő sportágáról, vagy akár az illető személyéről nem írnak, vagy csak elvétve jelenik meg róluk egy-egy tudósítás vagy netán interjú.
A kör itt bezárul: lehet, hogy a „zárt körben” élők úgy gondolják: nincs szükségük arra, hogy „akárkik” írjanak róluk, hiszen nekik megvannak a „házi” újságíróik. Ez a hozzáállás két okból is sántít. Elzárkózó élsportolóink ugyanis az Olvasók – minden magyar állampolgár – adóforintjainak is köszönhetik, hogy eljutottak oda, ahol éppen vannak. Másrészt számos, olyan egykori élsportolót tudnék megnevezni, aki visszavonulása után, akár csak 2-3 év múlva is, már nem szerepel a sajtóban.
Természetesen azzal sem értek egyet, ha a sajtó illetékes vezérszónokai korán ejtenek bárkit, de abban is biztos vagyok, többeknek a korai elfelejtésében ez a fajta, semmiképpen nem követésre méltó, korábbi elzárkózottság is benne van.
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 8
