Élet+Stílus: Elbaltázott, de szeretjük – Lehet-e kultfilm egy ismeretlen, B-kategóriás vígjáték?

„Terhes férfi madarat szült. Ez tény. Megírta a Weekly World News.”
„Taszajtsunk be!”
„Adj egy csókot anyádnak, vagy szájba rúglak, te here!”
„Két szó: terápia.”

A baráti körömben ezek (és még jó pár ilyen idézetet citálhatnék ide) sok éve folyamatosan keringő szállóigék. A Theres She Goes, a Two Princes vagy a Brother című dalok állandóan visszatérő elemei a házibuliknak. Életünk számos eseményét állítjuk párhuzamba a kedvenc jeleneteinkkel és jegyezzük meg: „Na, ugye, hogy minden benne van a filmben?”.

Mindez egy idén július 30-án épp 30 éves alkotásra, az Elbaltázott nászéjszaka című, Mike Myers főszerepésével készült Thomas Schlamme-filmre utal. Az alapsztorija az, hogy az elkötelezettség-fóbiás San Franciscó-i beat költő, Charlie Mackenzie (Mike Myers) beleszeret egy henteslányba (Nancy Travis), aki viszont bizonyos jelek szerint egy, a nászútjain ölő sorozatgyilkos.

Az Elbaltázott nászéjszaka, szögezzük le: nem egy jó film. Az IMDb-pontszáma ma is csak 6,4, a korabeli kritikák abszolút megosztóak voltak, de inkább lehúzták az alkotást. A nézői reakciók akkor is, azóta is szélsőségesek: van, aki szerint nézhetetlen ez a San Franciscó-i újhippi környezetben játszódó vígjáték (vagy Hitchckock-paródia?), és van, aki szerint kiváló és szórakoztató film.

És vagyunk mi 10-en-15-en, akiknek kultfilm.

Lehet azért még egy pár ilyen elvetemült rajtunk kívül. Van, aki például San Franciscó-iként szeretné rehabilitálni az alulértékelt alkotást, de nyilván nem véletlenül választották az előző évtized legszórakoztatóbb magyar weboldala címnek sem, hogy Terhes férfi madarat szült. (A ma már inkább csak a Facebookon aktív oldal a magyar sajtó leghülyébb címeit gyűjti egybe, a „Mi a címek szerelmesei vagyunk. A cikkeket leszarjuk” – mottóval.)

Ez a mondat az eredeti filmben akkor hangzik el, amikor a főszereplő anyja a Weekly World News nevű szennylapot olvassa, és veszi készpénznek az abban leírtakat, hisz „az nem lehet véletlen, hogy ez a világ nyolcadik legolvasottabb kiadványa”. Ennek a címlapsztorija az, hogy „Pregnant Man Gives Birth” (terhes férfi szül). A madarat tehát a magyar fordítók gondolták bele annak idején. Az a vicc, hogy 1993-ban még az egész felvetés totál abszurd volt, mostanra viszont a férfiak szülése már lehetséges forgatókönyv, és csak a madár maradt az abszurd kategóriában – ami benne sem volt az eredeti filmben.

Én magam ehelyt kérek elnézést mindenkitől, akit az elmúlt 30 évben azzal fárasztottam, hogy nézze meg a filmet, és mondja el, hogy bejött-e neki. (Azért megjegyzem, ha még valaki nem látta, itt például megnézheti.) Nem tartom magam általában ízlésterroristának, ezt is inkább egy laikus kulturális-szociológiai kutatásnak mondanám, amivel leginkább magamat szórakoztattam. És csúfos kudarcot vallottam. A megkérdezettek nagyjából 90 százaléka abszolút elutasító volt a filmmel, nem talált benne semmit, amitől szerethető lenne. A vélemények döntő többsége a „legjobb az volt benne, amikor vége lett”-től a „mi volt ez a szar zs-kategóriás film?”-ig tartó skálán írható le. Volt néhány ismerősöm, barátom viszont, aki azért jól szórakozott rajta. Remélem.

Ha filmesztétikai szempontból vizsgáljuk, a 90 százaléknak volt igaza. Hogy számunkra (mondom, egy nagyjából 10 fős csoport számára) mégis fontos, annak oka az lehet, hogy a bemutatása idején ment épp ki egy barátunk San Franciscóba (tegyük hozzá, akkoriban még nem volt jellemző a fiatalok tömeges kivándorlása), ráadásul abban az időben sok beat-irodalmat olvastunk és a filmben felhangzó zenékhez hasonlókat szerettünk, továbbá imádtuk a filmekben megjelenő különböző filmes utalásokat – szóval ott és akkor nagyon betalált nekünk. És valószínűleg sokkal többet láttunk bele, mint amennyi benne van. Azóta pedig számtalanszor láttuk, és nem tudjuk megunni.

Na, de kit érdekel mindez? Arra gondoltam, hogy kicsit utánajárok, lehet-e kultfilm egy ilyen alig ismert és sokak által elutasított alkotás. Az volt a hipotézisem, hogy – noha a kultfilmnek nincs igazi definíciója –, nagyon is lehet. A cikk megírása előtt a kollégáimat kérdeztem, hogy számukra vannak-e ehhez hasomló élmények, és hogy melyek az ehhez hasonló kultfilmek. Az válaszok azt mindenképp megerősítették, hogy egyáltalán nem világos, mit is jelent ez a kifejezés.

Volt, aki ahhoz kötötte ezt a fogalmat, hogy mennyire mémesedtek el egyes jelenetei az adott filmeknek. „Például a Keresztapa klasszikus, de a lófej mémmé vált. A Macskafogó és a Roncsfilm kb. minden jelenete külön-külön is virális, így beivódott a közbeszédbe” – írta egyikük. Ebbe a vonalba tartozik még például a Gyalog galopp, a Brian élete, vagy akár Tímár Péter Csapd le csacsi!-ja vagy Egészséges erotikája is (bár ezek valószínűleg nem minden generációnak). Volt, akinek a Csupasz pisztoly és az Airlplane-sorozatok ugrottak be („csak az idióta humor, semmi művészkedés!”), volt, aki felsorolt egy sor igazi klasszikus filmművészeti alkotást, és olyan is akadt, aki „a BBC-féle Büszkeség és balítélet szubkultúra képviselőjeként” írta le magát.

Az én Elbaltázott-effektusomhoz nagyon hasonlóról számolt be Csatlós Hanna kollégám, aki hosszabban is kifejtette, a baráti köre számára miért is volt Roger Kumble Kegyetlen játékok című 1999-es filmje alapélmény:

„Alapélményt, és szándékosan nem filmélményt írok, mert a Kegyetlen játékok a kamaszkorunkban nem kettő- (a tévéképernyőre szorítkozva), hanem inkább háromdimenzióban volt jelen, mintegy kiterjesztve magát hétköznapi létezésünkre. Egy barátnőm vette azt fel a Pro7 német nyelvű csatornáról, majd kezdte terjeszteni a többi barátnő között. Bár nem tudtunk németül, a film hangulata így is magával ragadt mindenkit, és volt olyan időszak, amikor minden második délután, suli után szertartásszerűen megnéztük a Veszedelmes viszonyoknak ezt az ezredfordulós átiratát. Idővel megjött a szinkronos változat is, mi pedig automatikusan elkezdtük megtanulni és eljátszani egymás között a dialógusokat, amelyekből egyes mondatok szállóigékké is nemesedtek közöttünk. Igaz, a nemesedés nem épp a legtalálóbb kifejezés olyan profán, cinikus és mégis emiatt hallatlanul vicces mondatok esetében, mint az ’és hogy tetszik Bali a pénzéhes kurva anyádnak?’.

És hogy miért volt ránk a film ekkora hatással? Azt már csak utólag próbáljuk megfejteni. A filmzenéjéről biztosan mind a mai napig úgy gondolkodunk, hogy az talán a világ legtökéletesebb soundtrackje. A gonosz főszereplő megszégyenülésével bekúszó Bitter Sweet Symphony a film végén katarzist okoz, és ez akkora hatással volt ránk, hogy amikor én például két évtizeddel később azon gondolkodtam, hogy milyen gyerekkorom óta meghatározó zenét szeretnék viszont hallani a saját esküvőmön, akkor ezt a számot választottam a bevonulásra. De mondhatnánk más betétdalokat is, a Counting Crowstól a Colorblind című számra összevágott képsorok például tökéletes videoklipként égtek bele az emlékezetünkbe.

Barátnőm így fogalmazza meg a Kegyetlen játékok akkori magával ragadó frissességét: a kor legjobb tinisztárjainak (Reese Whiterspoon, Selma Blair, Ryan Phillippe, Sarah Michelle Gellar) nagyon jól állt ez a szokványos tinivígjátékokhoz képest sokkal drámaibb történet, és a szereplők között lévő kémia, az aláfestő zenével együtt számunkra tökéletes egyveleget alkotott.”

Kovács Bálint kolléga baráti körének egy teljesen más műfajú film jött be ilyen módon:

„A mi társaságunkban az uristen@menny.hu rövidfilm volt az, amit a legtöbben gyakorlatilag fejből tudtunk, hiszen 20 perc az egész. A kultstátuszhoz nyilván hozzájárult az az egyszerű tény, hogy zseniálisnak tartottuk (tartom ma is) magát a filmet, enélkül nem néztük volna meg pár havonta. De az sem ártott, hogy szinte végig szállóigeszerű, nyelvileg, hangulatában, humorában is nagyon eltalált mondatokból áll, és hogy nagyszerű komikusok – köztük az akkor még jóval kevésbé ismert Stefanovics Angéla vagy a méltatlanul nem a legnagyobbak között emlegetett Dióssy Gábor – adták elő. Tulajdonképpen minden jelenetből van legalább egy olyan mondat, amit több mint húsz év után is alkalmazunk helyzetekben, a nyomdafestéket tűrő és kevésbé tűrő szállóigék közül is. („Nem én vérzek, a Sári vérzik!” „Na, most már jót mulattunk.” „Megáldom.” és a többi.)”

Az általam megkérdezett szakértők pedig abban erősítettek meg, hogy nemigen van definíciója a kultfilmnek. A témában könyvet is író (52 kultfilm) filmszakíró-filmkészítő, Lichter Péter szerint azért nincs, mert ez a fogalom nem a filmeket írja le, hanem a közönség reakcióját.

„Az a kultfilm, amit egy csoport kultikusan szeret, tisztel” – véli. De persze felvetődik, hogy lehet-e ezt mérni, mert azt kijelenthetjük, hogy a fogalomnak semmi köze nincs a nézőszámhoz. „A kultuszfilmek esetében van egy meta-nézése a rajongónak, vagyis egy olyan imádó nézőpontja, ami kiemeli a film erényeit és elnézi vagy éppen külön szereti a gyatraságait” – mondja. Lichter emlékeztet arra, hogy a Nagy Lebowskit, a Ponyvaregényt, vagy a Shop stopot annak idején csak egy bizonyos közeg (fiatal cinefil-közönség) imádott, és értékelt mint filmet. Viszont mivel sokáig (és egyre többen) kultiválták, idővel a széles közönség számára is kultfilmek lettek, sőt idővel a kánon részévé váltak.

Érdemes szétválasztani a blockbuster és a niche típusú kultuszfilmeket – magyarázza Réz András filmesztéta. „A blockbuster esetében nyilvánvalóan előre megfontolt üzleti érdekből elkövetett figyelemfelkeltéssel van dolgunk. Ebből persze nem következik automatikusan kultusz. A Star Wars és társai esetében bekövetkezett. És tegyük hozzá: a már beindult kultusz táplálható. A merchandising, az ebből kinövő cosplay és az összes többi trükk (regénnyé, képregénnyé átírás, a soundtrack pörgetése, a kultuszhoz kapcsolódó események, kiállítások (Jurassic Park, Avatar stb.) életben tartják a kultuszt. Ezzel együtt látható, hogy amikor a mű megjelenik, még semmi garancia nincs a kultusszá válásra.” A blockbuster típusú kultuszfilm esetében tehát kultúrahatárokon, korokon, generációkon áthatoló kultuszról van szó.

A most szülinapos Elbaltázott nászéjszaka azonban a niche típushoz tartozik. Ezek ugyanis kisebb közösségekhez, kultúrákhoz – sok esetben nemzedékekhez – kötődnek. „Woody Allennek nem feltétlenül a legjobb filmje a Rifkin fesztiválja, de elég világosan mutatja, hogy vannak olyan öreg cinefilek, akik számára az Orson Wellestől Bergmanon, Bunuelen, Godardon, Fellinin át húzódó vonulat számít kultusznak. Kérdés, hogy mi marad ebből, ha ez a nemzedék – egy kicsit az én mozibuzi nemzedékem is – már csak odaátról nézi a filmeket. (És még az sem biztos, hogy ez a kör rendre újranézné azokat.)” Generációs szempontból nálunk egyértelműen kultikus műnek számít a Megáll az idő, a Moszkva tér vagy akár a Csinibaba is.

A kultúrákhoz kötődő kultfilmekre pedig jó példák a Bud Spencer-filmek, amelyek csak Magyarországon és még talán Németországban fordultak valamiért kultuszba. Réz szerint vannak továbbá azok a kultuszok is, amelyek betiltás, csonkítás nyomán születnek. Nálunk például A tanú, de Pasolini, Bertolucci, Marco Ferreri több filmjét is ez tette kultusszá.

És megfigyelhető egyes silány filmek kultusza is. Ide sorolható például Az 1957-es 9-es terv a világűrből vagy a Sötét zsaruk 2. Ezek a protest-cult filmek – Réz szerint – egy-egy kisebb közösséghez kötődnek és világosan mutatják, hogy nem feltétlenül minőség kérdése a kultusz. „Bár azt sebesen hozzá kell tennem, hogy a niche típusú kultuszfilmeknél azért nagy jelentősége van az eredetiségnek. És talán a provokációnak is (John Waters, Kevin Smith és mások).”

Réz szintén említi A nagy Lebowski kultuszát, amelyet az is bizonyít, hogy vaskos kötet jelent meg róla, amelyben a film minden porcikáját atomra szedték – és imádták a hódolók.

„Ami viszont arra utal, hogy a kultuszfilmek egyik legfontosabb tényezője a kultuszt művelő/kultiváló közösség” – erősíti meg Lichter Péter gondolatait Réz. „Ha pedig így van, egy most 30 éves film miért ne lehetne egy kis közösség, baráti kör kultuszfilmje?”

Nem tudom, Réz András volt-e a kulturális kutatásom utolsó áldozata vagy önmagától is ismerte a cikk kiindulásához szolgáló filmet, de az dicsérendő, hogy meg (vagy újra)nézte.

„Az Elbaltázott nagyon vicces, vállaltan műfajparódia. Úgy van tele szexszel, hogy közben még a szigorú cenzor sem tudná megvágni – hotdog-evés, kolbásztöltés, Cock of the North vendéglő, vakargatás Kalifornia térképe mentén stb. Aztán van egy vicces identitásrétege, amely ma már politikailag inkorrektnek minősülne. Van benne skót, digó, buzi. Helyes friscói közhelyekkel van tele, amelyeket az óvilági néző nem is köteles megérteni. Na jó, az Alcatraz talán bejön. A film építkezése is sajátos. Vannak bennne majdnem zárt, de mulattató jelenetek/dialógok (családi skót összejövetel, bunkernyák hírlapírók, a »mi a legrosszabb dolog«-játék, a Starsky és Hutch kemény rendőrfőnökét utánozni próbáló, amúgy mélységesen szelíd kapitány), jó kis kétértelműségek, amelyek annyira azért nem disznók, mint a 007-es megjegyzései egykor. De maga a beatköltő is cuki paródia. Mindez, persze nem magyaráz semmit” – írja Réz, és hozzáteszi: az viszont, hogy mi a kis közösségünk kultuszává tettük, nagyon is valóságos.

„És tök jó lenne, ha még mindig lennének olyan közösségek, amelyek hasonlóképpen járnának el.”