Tíz évvel ezelőtt Guzmics Richárd eladta a labdát a magyar válogatottban, és az a bukaresti hiba Románia ellen ráégett. Az ellene indult hecckampány könnyen tönkretehette volna a pályafutását, ám a Szombathelyen nevelkedett védő nagy ellenszélben is felállt a padlóról, s végül nemcsak 28-szoros válogatott lett, hanem a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság hőseinek egyike. Szerinte bárki hibázhat és bárkit kinevethetnek, az a fontos, hogyan reagálunk rá. Guzmics Richárd az Istenbe vetett hitéről is mesélt lapunknak, akaratereje pozitív példa lehet a fiatal labdarúgók előtt.
Guzmics Richárd (fotó: Vas Népe, Unger Tamás)
– Kevesen tudják, hogy Szombathelyen az oladi templomban rendszeresen feltűnt az édesanyjával a vasárnapi miséken. Akkor is, amikor már NB I-es, sőt válogatott labdarúgó volt a Haladás színeiben. Milyen szerepet játszik az életében a vallás?
– A mai napig sarokkő, hogy hívő, keresztény ember vagyok. Ilyen neveltetést kaptam, és számomra természetes, hogy ezt adom majd tovább a fiamnak is – válaszolta lapunknak Guzmics Richárd. – Azt gondolom, hogy Isten jó utat mutatott nekem, végig fogta a kezem, és segített mindenben. A fiam születése óta kicsit a feje tetejére állt az életünk, már nem jutok el minden hétvégén a templomba, de ettől függetlenül a hit ugyanolyan fontos az életemben.
– Miben változott meg, amióta apa lett?
– Maxim december hatodikán született, a Mikulás hozta, és már nagyon vártunk rá. Most hét hónapos, és leírhatatlan érzés volt, amikor először a kezembe fogtam. Felelősségteljesebbek lettünk, minden döntésünket annak rendeljük alá, hogy neki a legjobb legyen. Szeretném, ha majd belőle is labdarúgó lenne, legalábbis azt, hogy sportoljon, mindenképp. A családban van konkurencia, mert a párom testvére, Makk Péter országos bajnok teniszező, szóval a tenisz és a foci is erősen jelen van az életünkben. Én azért arra törekszem, hogy Maxika főleg rúgja majd a labdát…
Kuttor Attila mentorként terelgette a pályán
– Önnél mindig egyértelmű volt, hogy a futball az útja?
– A szüleim szerint mozgékony gyerek voltam, valamivel le kellett kötni az energiáimat, és hatévesen már futballoztam. A Haladás utánpótlásában Szöllősi Emil bácsi és az olimpiai bajnok Szarka Zoli bácsi csapatában kezdtem, Isten nyugosztalja őket! Végigjártam a ranglétrát, de soha nem számítottam kimagasló tehetségnek, akaraterővel és kitartással jutottam mindig előrébb. Ennek köszönhettem, hogy 18 évesen bemutatkoztam az NB II-ben, 22 évesen pedig az NB I-ben.
– Sokszor a volt válogatott Kuttor Attila mellett játszott a védelem közepén, aki akkoriban az NB I pályára lépési csúcstartója volt. Milyen volt a kapcsolatuk?
– Mentorként tekintettem rá, sok mindenben irányt mutatott nekem, ma is jóban vagyunk. Ha rosszul ment a játék, elbeszélgetett velem, átlendített a nehéz pillanatokon. Vezér volt a pályán, én pedig megcsináltam mindent, amit kért tőlem. A középhátvéd feladata nagy felelősséggel jár, ezen a poszton különösen fontos, hogy egy fiatal játékos mellett legyen valaki, aki irányítja.
– A Haladás újoncként bronzérmet szerzett az NB I-ben 2009-ben, ami azóta is a klubtörténet legnagyobb sikere. Mi volt a csapat titka?
– Először is az, hogy a feljutásunk után futball-lázban égett a város, minden meccsünkre hat-nyolcezer ember gyűlt össze a régi Rohonci úti stadionban. Volt egy fiatal, helyi kötődésű játékosokból álló mag, akik köré rutinos húzóembereket igazolt a klub a tengelybe: Kuttor Attilát a védelembe, Molnár Balázst a középpályára, Kenesei Krisztiánt a csatársorba. Szombathelyiként főleg megható volt megélni azt az idényt. Gyakorlatilag a szurkolók szeme láttára nőttem fel, gyerekként arról álmodoztam, hogy a nagy Haladásban játszom, de arra nem gondoltam, hogy a dobogón végezhetünk. A 2016-os Európa-bajnoki szereplés mellett ez a bronzérem az, amit teljes szívemből a magaménak érzek, amiért érdemes volt elkezdeni futballozni.
Düh és elkeseredés: „Miért velem történik mindez?”
– Eljutott a válogatottig, és biztató teljesítménnyel kezdett, gondoljunk csak a Törökország ellen Isztambulban 1-1-re végződött vb-selejtezőre, amelyen jól szállt be. De mindössze az ötödik meccsén, Románia ellen, Bukarestben a második percben eladta a labdát, ami miatt gólt kaptunk, a vége null három lett.
– Nagy szó volt Szombathelyről bekerülni a válogatottba, büszke voltam rá, mindent meg akartam tenni, de azon a meccsen nem birkóztam meg a stresszhelyzettel, nem volt teljesen tiszta a fejem, emiatt történhetett a gyermeteg hiba. Rám húzták a vereséget, az emberek arról beszéltek, hogy miattam kaptunk ki, ami persze abban a helyzetben érthető volt.
– Azért ennél többről volt szó. Sokan nemcsak teljesen leírták, hanem gátlás nélkül kigúnyolták, élő céltábla lett. Hogyan dolgozta fel?
– Eljutottak hozzám is ezek a hangok. Akkor még egy fiatal srác voltam, aki csak szerette volna képviselni a hazáját, de bűnbak lett. Nem mindig tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel, volt, hogy dühöt éreztem, meg tehetetlenséget, meg igazságtalanságot, hogy miért velem történik mindez. Próbáltam profin gondolkodni, a munkába menekültem, mindenáron bizonyítani akartam, hogy ennél jobb vagyok. Tudtam, hogy a legtöbben arra számítottak, nem lesz tartásom, azt gondolták, a Guzmicsnak már befellegzett, soha többet nem lesz válogatott, megy a süllyesztőbe. Én viszont a családom, a barátaim és legfőképpen magam miatt rá akartam cáfolni erre.
– Beszéltünk a hitről. Mekkora szerepe volt abban, hogy fel tudott állni?
– Nagy. Folyamatosan kértem Isten segítségét, akkor sem fordítottam hátat neki, amikor sötétnek tűnt a világ. Sokan biztos másban találnak megnyugvást, tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki tud azonosulni azzal, amit elmondok, de én hiszek benne, hogy Isten okkal állított ekkora kihívás elé, mert később rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam.
– Értsük úgy, hogy a románok elleni hiba végeredményben csak erősebbé tette?
– Igen. Mindenki a komfortzónájában szeret mozogni, engem pedig ez lökött ki onnan, és arra sarkalt, hogy jobb legyek. Bárki hibázhat, bárkiről születhetnek poénok, az a fontos, hogy erre hogyan reagál az illető. A mentális erőt sok játékosból hiányolom manapság.
A Dortmund legendája mondott köszönetet neki
– Egy évvel a bukaresti dráma után már Lengyelországban futballozott a Wisla Krakow színeiben. Ott tudta végleg lezárni a történteket?
– Már előtte a Haladásban is voltak pozitívumok, például amikor 3-0-ra legyőztük a Fradit idegenben. Próbáltam lépésről lépésre újra felépíteni magam, de nem volt könnyű az az idény, mert bárhova mentünk, ott előjött a román meccs. Lengyelországban ez már senkit sem érdekelt, nagy szükségem volt a környezetváltozásra. A Wisla ott neves klub, mint itthon a Fradi, és úgy éreztem, mintha minden hétvégén a válogatottban játszottam volna. Folyamatosan telt ház, harmincezer ember előtt rendezték a hazai meccseinket, óriási volt a médiaérdeklődés is. Gyorsan megtanultam lengyelül, hogy ne a nyelvtudás hiánya döntsön egy helyi játékos javára velem szemben. Nyolc hónappal a kiigazolásom után már lengyelül adtam nagyobb interjút egy tévének.
– Felteszem, értékelték.
– Az engem is meglepett, hogy amikor tavaly visszavonultam, és a Wislánál ezt megtudták, meghívtak az egyik meccsre, hogy elbúcsúztassanak. Akkor már hat éve eljöttem onnan, mégis úgy ünnepeltek, mintha ott fejeztem volna be. Tettem egy kört a pályán, az egész stadion állva tapsolt, majd a klub egyik tulajdonosától, a Dortmund korábbi lengyel válogatott sztárjától, Jakub Blaszczykowskitól kaptam egy bekeretezett grafikát, egy Wisla-mezt rajta a Guzmics-felirattal és a huszonhatos mezszámommal. Minden futballista arról álmodozik, hogy így búcsúztassák el.
Morajlott a stadion, amikor Románia ellen visszatért
– Csaknem napra pontosan két év szünet után, 2015 szeptemberében tért vissza a válogatottba, a sors iróniája, hogy a románok ellen.
– Jól ment a játék Lengyelországban, Bernd Storck pedig bízott bennem, és amikor Juhász Roland az első félidőben megsérült, intett, hogy beállok. Amikor pályára léptem, morajlás hallatszott a lelátóról a Groupama Arénában, az emberek furcsálták, hogy épp a románok ellen játszom újra. De nagyobb hiba nélkül lehoztam a meccset, és utána sokan megveregették a vállam, hogy az én múltammal nem lehetett könnyű. Néhány nappal később Észak-Írországban gólt szereztem, és onnantól nem kérdőjeleztek meg.
– Harminc év után először jutott ki a válogatott egy világversenyre, ön pedig játszott mind a négy meccsen a franciaországi Eb-n. Hogyan emlékszik vissza?
– Storck hihetetlen alapossággal felkészített minket, ez volt a kulcs. Mind fizikailag, mind mentálisan mindenki toppon volt, és átéreztük, hogy Magyarországért, a magyar emberekért küzdünk. Megnyertük a csoportot, Portugália majdnem kiesett ellenünk, ha Elek Ákos kapufája bemegy, nem Cristiano Ronaldóék lesznek az Európa-bajnokok, hanem más. Néha csak ennyin múlik siker vagy kudarc. A belgák elleni nyolcaddöntő nem volt olyan sima, mint azt a null négy mutatta, mert egygólos hátrányban kinyíltunk, ők meg olyan támadókkal, mint De Bruyne, Hazard és Lukaku, ezt kihasználták. Ennek ellenére sem rossz szájízzel mentünk haza, a Hősök terén hatalmas tömeg várt minket, ami felejthetetlen élmény.
Kínában jól keresett, de nem csak a pénz volt vonzó
– Azt hittük, a sikeres Eb-szereplés hatására megnyílik az út a topligákba, de fél évvel a torna után ön például Kínában kötött ki.
– Lett volna lehetőségem Olaszországba igazolni, volt kapcsolat a Lazióval, a legkomolyabb pedig a Serie A-ba feljutó Pescara ajánlata volt. Ott már a szokásos orvosi vizsgálatra vártak volna, kivásároltak volna a szerződésemből, de a Wislánál tulajdonosváltás volt folyamatban, és egyszerűen nem volt senki, aki aláírta volna az átigazolásomat. Fél évvel később Kínába már el tudtam menni, amiben fontos szerepet játszott az anyagi szempont. Korábban sehol sem volt kiemelkedő fizetésem, elmúltam már harminc, és kihasználtam a lehetőséget.
Kína akkoriban olyan volt, mint most Szaúd-Arábia, nagy sztárokat vittek oda. Olyan játékosok jöttek velem szembe a pályán, mint Tévez, Pato, Hulk, Pellé, Witsel, Paulinho és Lavezzi. Csak topligában játszhattam volna ilyen klasszisok ellen.
– Pályafutása utolsó szakaszában, a Slovan Bratislavában, a Mezőkövesdben és a Haladáshoz visszatérve már keveset játszott. Miért alakult így?
– A Slovanba azért igazoltam, mert végre bajnok akartam lenni valahol, ami Pozsonyban össze is jött 2019-ben, de nem kaptam annyi lehetőséget, amennyit szerettem volna, így Kuttor Attila hívására, lényegében az ő személye miatt Mezőkövesdre igazoltam. Ott volt egy egyszerűnek tűnő porcműtétem, de utána a térdem folyamatosan dagadt és vizesedett, gyakran le kellett szívni. Hosszas szenvedések és jogi vita végén kiderült, hogy a műtét során bakteriális fertőzést kaptam, ez okozta a problémát. Szombathelyen már csak összeszorított fogakkal tudtam játszani, fájdalomcsillapítókkal bírtam ki az edzéseket is, de szerettem volna ott befejezni, ahol elkezdtem. Tavaly jutottam arra, hogy az már fontosabb nekem, hogy a fiammal képes legyek majd passzolgatni a kertben, minthogy még egy idényt lehúzzak a profik között.
– Február óta a saját menedzserirodáját vezeti, és fiatal labdarúgók pályáját egyengeti. Könnyen ment a váltás?
– Már játékosként foglalkoztatott ez a jövőkép, a Slovanba részben azért is igazoltam, mert nem hátrány, ha a környező országok futballberkein belül ismernek. Folyamatosan képzem magam, edzői képesítést már szereztem, az MLSZ scout és adatelemző tanfolyamát is végzem. Sajnos voltak rossz benyomásaim menedzserekről, és én szeretném jól csinálni, a saját tapasztalataimat is felhasználva valódi segítséget nyújtani a játékosoknak, akiket kinézek. Kész pályautat mutatok nekik, van már egy ösvény, amit kitapostam, tudom, hogy mire van szükség. Együttműködünk egy orvosi központtal, fizioterapeutával, dietetikussal, pszichológussal, egyéni edzőkkel. Komplett hátteret biztosítunk, hogy a játékosnak tényleg csak a futballra kelljen figyelnie. Az a nagy célom, hogy fiatal játékosokat segítsek eljutni a magyar válogatottig.
(magyarnemzet.hu/sport)
Post Views: 244
