Itt élt a faluban az óriási tekintélyű Meggyes József doktor. Már nyugdíjas volt, amikor ide kerültünk. Szép, nagypolgári háza évtizedek óta ott állt a Petőfi utca közepén. A szomszédos Anyácsapuszta gazdája, Darányi Kálmán, az agrárminiszter, majd miniszterelnök zsámbéki háziorvosaként is dolgozott a doktor úr. A háború előtti években virágzó praxist épített ki, kitűnően felszerelt rendelőjében látta el betegeit. Volt abban röntgengép, fogorvosi szék, csillogó műszerszekrények. A háború idején – a környéken véres harcok dúltak – a katolikus iskola épületében hadikórházat rendezett be. Gyógyított mindenkit, németet, magyart vagy oroszt. A munkájáról gondosan vezetett kórházi naplójából tudhatta meg az utókor, hogy hány és milyen nációjú sebesültet láttak el szintén orvos feleségével, Sáfrán Máriával.
Messze volt már ez az idő, amikor egy május végi szombaton kétségbeesetten csöngettem Meggyes doktor kapuján. Egész családunkat, akkor még csak kevesen voltunk, apa, anya, egy gyerek, valami szörnyű gyomorrontás verte le a lábáról. Kínlódtunk. Már csak azért is volt nehéz rávenni magam az idős orvost megkeresni, mert hónap vége volt, és szó szerint egy fillérünk sem maradt. Azt tanultuk, az orvosnak meg azért ilyen esetekben illett valami pénzt adni.
„Mi a baj?” – dörrent rám a doktor úr. Elmondtam. „Maguk nem laknak messze tőlem, induljunk” – mondta. A lakásunkban félhomály volt, úgy gondoltuk, az összehúzott függönyök mögött gyorsabban abbahagyja a gyerek a sírást. Az orvos az ablakhoz lépett, kinyitotta. „Hát levegő meg fény kell, sötétben sokkal betegebbnek érzi magát az ember” – mondta. Mindannyiunkat megvizsgált. „Mit ettek?” – csattant rám. „Grízes tészta volt ebédre” – válaszoltam. „Na, hozzon be egy kis kanalat, és néhány kockacukrot.” „Olyan cukrunk nekünk nincsen” – ingattam a fejem. „Jó lesz a kristálycukor is” – morogta az orvos. Zsebéből előhúzott egy apró barna üvegcsét, lecsavarta a tetejét, és néhány cseppet a cukorra ejtett belőle. „Mindenkinek adok – intett –, ettől jobban lesznek. Nagyon fáj?” – érdeklődött, igen, bólogattunk. Akkor még csöppentett néhányat. Néhány perc múlva kezdtek elmúlni a görcseink. „Na, jöjjön” – indult kifelé az orvos –, otthon felírok még maguknak néhány gyógyszert, kísérjen el.” Lassan mentünk abban a szombat délutánban, erősen és szégyenkezve keresgéltem a szavakat, amellyel a doktor tudtára adhatom, hogy nincsen pénzünk honorálni a vizitet. Majd három nap múlva, fizetéskor beadom, morfondíroztam. Hangosan csak annyit kérdeztem szorongva, hogy mivel tartozunk. Meggyes József doktor úr rám kiabált: „Hát normális maga? Mit képzelt, nem tudja, hogy én mindent tudok?” Csak néztem. „Maguk most kerültek ide, kezdő tanárok, maradt mostanra egyáltalán pénzük?” „Nem” – emeltem rá a szemem –, „de majd…” „Mit majd? Ne vicceljen, nem tartozik semmivel” – kiabált velem az orvos, aztán a kezembe nyomta a recepteket.
„Szellőztessenek, és mindig engedjék be a fényt” – emelte fel mutatóujját –, és legközelebb ne marháskodjon ezzel a pénzezéssel.” Megkönnyebbülve köszöntem meg a segítséget. Furdalt a kíváncsiság, mi lehetett az a csodaszer a kis barna üvegben. Megkérdeztem. „Mi más lehetne, ópium” – forgatta a délutáni napfényben a kis üvegcsét Meggyes doktor. Aztán rám förmedt: „Na, menjen már haza. Várják.”
Írta a Magyar Hírlap
