Saját szavainkkal imádkozni nem könnyű dolog. Aki egyszer is próbálta, tudja miről van szó: hetet havat összehordunk, csapongunk ide-oda, elkalandozunk, elveszünk a gondjaink, a napi történések között. Nem véletlen, hogy nagyanyám az előre megírt, szépen, tűpontosan megfogalmazott imákat részesíti előnyben, míg olyanról is hallottam már, aki a felszínességet, a slendriánságot írással próbálja kivédeni, mert egy üres felület összeszedetté, megfontolttá teszi az embert, legyen szó imáról vagy a napi történések lejegyzéséről.
Ha szétnézünk a bennünket körülvevő, egyre kaotikusabbá váló, fecsegő és a mindenféle mélységtől irtózni látszó világban, a valósághajlítás és a már-már hermetikusan zártnak tűnő véleménybuborékok meghatározta vakhitek, és a hozzájuk társuló indulatok uralta életünkben, óhatatlanul felvetődik a kérdés: mi szükség van megfontoltságra, összeszedettségre, bármilyen szótárra, mi értelme van fogalmakkal bíbelődni, hiszen a kor egyik jellemzője éppen az, hogy (megtervezett vagy spontán módon) a legalapvetőbb szavaink jelentése kérdőjeleződik meg. Nem kevésbé fontos a kérdés a szerzői szándékkal kapcsolatban, vagyis: miért érzi szükségét bárki a fogalomtisztázásnak, illetve – talán pontosabban – a fogalmakból alkotni meg a saját koordináta-rendszerét, s kibontva az egyéni létben gyökerező jelentésüket, megrajzolni a saját értékvilágát, miközben induláskor tisztában lehet vele, hogy nagy valószínűséggel nemcsak a hasonlóan gondolkodók szimpátiáját kelti fel, hanem a szemben elhelyezkedők indulatát is.
Demeter Szilárd könyvét olvasva – nem lehet és nem is kell eltekinteni a szerzőnek a magyar kultúra intézményrendszerében betöltött pozíciójától –, mondhatnánk a kötetet kiállásnak, olyan pozíciómeghatározásnak, amelyik tisztázza a szerző véleményét, viszonyát jelenségekhez, az életet alakító körülményekhez, történésekhez. A könyv bemutatóján G. Fodor Gábor azt mondta: „Ebben van egy rejtett szótár, ami nem külön szócikkekben van belefoglalva. A szülőföldről, a hazáról, a hazatérésről szól. Számomra ezek a legerősebb érzelmi motívumok a könyvben; hogy mit jelent a szülőföld, a hazatérés problémája.” S nyilván ott találjuk benne a Ceaușescu-diktatúra alatti kisebbségi magyar lét momentumait, de szembe jönnek az olvasóval a magyar irodalom, tágabban a magyar kultúra jelenségei, szereplői. Mint a feljebb idézet „indiánság” is, ami a kádári magyar világ unikálisnak is nevezhető létezésmódja volt. Ahogy a bemutató kerekasztal-beszélgetésen Békés Márton megfogalmazta: „Úgy tűnik nekünk magyaroknak, az indián párhuzam, az indiánok léte, sorsa, a törzsi szerveződés, az indián romantika, az indián könyvek valamiért meghatározók. Ez egy kulturális összetevő, abszolút egyedi.” És természetesen megjelennek a jelenkori életünket alakító dolgok: háború, woke liberárja stb.
A jobb szó híján szócikknek nevezett írások nem követik a betűrendet, de nem is kell nekik, hiszen a könyv írásai elterülnek nyelvünk három igeidejében: voltunk, vagyunk és leszünk. Anyanyelvünk – nem véletlenül szerepel a könyvben egy szócikkben Szent István és Kazinczy Ferenc, mintegy ország- és nyelvalapító –, amely meghatároz bennünket, és tapasztalásunk adja azt, ahogy a világ újkori alakulását szemléljük. Mint például a könyvben szócikket kapott a woke-mozgalmat. A genderelmélettel és a woke-kultúrával mindig is az volt az egyik rejtett probléma, hogy annyira idegen a magyar embertől, amennyire csak lehetséges, hiszen szavunk sincsen rá. Akár lehetne is, hiszen „ébredéskultúra” és a „nemelmélet” megállná a helyét, azonban az előbbi nem hangzik túl jól, gondoljunk az Ébredő magyarokra, az utóbbi meg amellett, hogy tagadást is kifejez, még esetlenül is hangzik.
„Az indián nem érti a határ fogalmát”, így a magyar ember sem érti igazán a gendert, hiszen nem lehet egy részben nyelvi problémát egy olyan nyelvvel leírni, amely nyelv alapvetően nem foglalja magába azt. A magyar nyelv egyik szépsége, hogy nincs női és férfi megkülönböztetés. A beszélő mindig a beszédkörnyezetből következtet. Én, te, ő, mi ti, ők. Ezek után ne csodálkozzunk, ha az emberek egy – sokak által tukkónak titulált – része már a probléma felvetését sem érti, miután a föld ezen részén senki nem volt rabszolgatartó gyarmatosító, sem pedig nyelve nem rendelkezik a probléma forrását adó sajátosságokkal.
Úgy van az, hogy ember az összetartozást alapvetően mégis a közös tapasztalás és közös látásmód és közös nyelv alapján határozza meg, ezekből pedig közös fogalomrendszert is alkot. Nem rokontalan Demeter Szilárd könyve, első olvasására Umberto Eco gyufalevelei juttatta eszembe. A legenda szerint Eco mindig hordott magánál gyufát, lévén, hogy dohányzott, na meg azért is, mert a „levélszerűen” csomagolt gyufa okán mindig volt nála papír, amire jegyzetelni tudott, ha eszébe jutott valami a koszovói háborúról vagy a szivarozásról.
Szétcsúszó világunkban a Demeter Szilárdéhoz hasonló könyvek valamit összerendeznek. Jó lenne, ha egyre többen gondolkodnának üres, fehér papír fölött, több lehetne a meggondolt mondanivaló és az értelmes kommunikáció is. Sok mindenben segíthetne. Mert, ahogyan Jan Assman írja Kulturális emlékezet című könyvében, amikor embertársainkkal beszélgetünk, akkor sem teszünk mást, mint emlékezünk, mert az emlékezőképesség kollektív produktum, az emlékek a másokkal való érintkezésben, visszacsatolással, tanulás folyamán tapadnak az emberhez, mert nemcsak a másokról tapasztalt dolgokra emlékezünk, hanem azokra a dolgokra is, amit elmesélnek, igazolnak és tükröznek. Más szóval emlékezetünk a kommunikációra épül, ami a múlt rekonstruálásán túl a jelen és a jövő tapasztalásait is szervezi.
(Demeter Szilárd: A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Budapest 2023, 276 oldal)
Írta a Magyar Hírlap
