Az Oscar-díjas angol színész, rendező és producer a korábbi két Poirot-filmje után, amelyek némi meglepetésre kasszasikernek bizonyultak, ezúttal Agatha Christie 1969-ben Hallowe’en címmel megjelent regényét dolgozta fel. A történet egy faluban játszódik, ahol a gyerekeknek rendezett Halloween partyn egy kislány azzal igyekszik magára vonni társai és a felnőttek figyelmét, hogy azt állítja, kisebb korában látott egy gyilkosságot. Senki nem hisz neki, de amikor a party végén holtan találják, Ariadne Oliver, Poirot írónő barátja, riasztja a magánnyomozót, amivel sajnos nem tudja megakadályozni, hogy újabb gyilkosságok történjenek.
Kenneth Branagh alaposan fölkeveri, újragondolja a történetet, de mentsége, hogy van rá oka.
Az ő Poirot-filmjeiből sok minden hiányzik, amiért a korábbi feldolgozásokat szerettük. Például hiányzik a vidéki Anglia meghitt nyugalma, még ha látszólagos is, a kertek, a virágok, a pazar enteriőrök, a komfortzónán belül zajló életek, Poirot megbízható nagypapás kedvessége és az, ahogy Agatha Christie szűkös, jól behatárolható laboratóriumi környezetbe helyezi és mintegy mikroszkópon át vizsgálja meg a bűnt, annak mibenlétét és elkövetőjét.
Kenneth Branagh filmje a beavatódásról is beszél, amely óhatatlanul eléri azt, aki folyton a halállal dolgozik
Fotó: Forum Hungary
Kenneth Branagh a szokásostól eltérő helyszíneket válogatott eddig, most viszont az angliai falut és környékét keresztbe-kasul bejáró történetet egy mozdulattal átette Velencébe, ahol Poirot (Kenneth Branagh) már egy éve boldog tétlenségben él, amikor felkeresi őt kedves barátnéja, Ariadné Oliver (Tina Frey).
Az angol színész-rendező folyton nagy terekbe teszi át az Agatha Christie-történeteket. Most is beutazzuk madártávlatban Velencét, körbejárjuk palazzóit, majd pedig egy épület tetején találjuk Poirot-t, amint éppen reggelijét fogyasztja a gyönyörű panorámával és az itáliai kék éggel övezve.
Ezekben a terekben nagyobb a szabadság, mint az Agatha Christie-regények és feldolgozások korábbi közegében, de komorabbak hősök s veszedelmesebbek, kiszámíthatatlanabbak a komfortzónán kívül zajló mindennapok. Branagh Poirot-ja inkább hasonlít modern hős lovagra, mint joviális pótnagypapára.
Ariadnénak több oka is van arra, hogy Poirot-t rábeszélje, vegyen részt egy szellemidézésen: az írónő utolsó három könyvét a kritika erőtlennek bélyegezte, és most kellene egy igazán jó regény, ezenkívül pedig abban kéri barátját, segítsen leleplezni a nyilvánvalóan csaló médiumot, Ms Reynolds-ot (Michelle Yeoh).
Egy operaénekesnő, Rowane Drake (Kelly Reilly) palazzójába mennek ketten, az írónő és a nyomozó a gyerekeknek rendezett Halloween partyra, amely után majd elérkezik a szeánsz ideje is. Az operaénekesnő öngyilkos leányát, Aliciát szeretné megidézni, mivel nélküle nem tud énekelni.
Michelle Yeoh a médium, Miss Reynolds, az egykori háborús nővér szerepében
Fotó: Forum Hungary
Poirot sikeresen leleplezi a médiumot mint csalót, de rá kell jönnie, nem is olyan egyszerű fehéren-feketén eldönteni, a nő valóban csaló-e, vagy mégsem az. Miután Miss Reynolds kijelenti, hogy Alicia nem lett öngyilkos, hanem valaki a jelenlevők közül ölte meg, csak még nem tudja pontosan, hogy ki, nem sokkal később holtan találják.
Ariadné jól számított: Poirot feladja boldog semmittevését, és nyomozni kezd. De persze lesznek még áldozatok, és az igazság, ami kiderül, jó messzire esik mindattól, amit a történet elején gondolunk.
Az indítékok és a hétköznapi bűnök, mulasztások, kényszerek közelebb esnek a mai emberre jellemző vétkekhez, mint a korábbi verziókban. Nem nyugodhatunk meg abban, hogy ez a történet nagyon messze játszódik, olyan emberekkel, akik máshol és máshogy élnek.
Kenneth Branagh filmjében rámutat, hogy valamiképp közünk van elhunyt szeretteinkhez és azokhoz az emberekhez, akik azokban a terekben éltek valaha, ahol most mi élünk, de mégis meg kell húzni valami ésszerű határt abban a tekintetben, hogy milyen interakció lehetséges „egy szellem” és egy élő ember között.
Ilyen módon az angol filmes alkotó kitágítja a nézőben a valóság határait, amelybe „egy szellem” jelenléte, kommunikációja még belefér, hiszen, ha őszinték vagyunk, ki ne álmodott volna már elhunyt hozzátartozójával, ki ne érezte volna olykor a jelenlétét.
Kenneth Branagh kivitte Agatha Christie filmjeit a zárt terekből, a laboratóriumi környezetből, de nem kell attól félnünk, hogy a tágasságban Poirot szem elől tévesztené a bűnöket és a bűnösöket
Fotó: Forum Hungary
De a hazugságok, amikor élő emberek bűneit próbálják szellemekre kenni, azok már nem férnek bele, de lehet, hogy még ez sem ennyire egyszerű, mert valami furcsaság mégis van abban, hogy a filmben kik halnak meg, és milyen előélettel.
Ez a film talán nem minden Agatha Christie-rajongó kedvenc filmje lesz, de a horrorfilmek kedvelői is találnak benne kedvükre való képsorokat és fordulatokat, amiképp a spirituális filmek iránt érdeklődők és azok is, akik a nagy kérdésekre keresik az új válaszokat.
Az idei Oscar-díjas Michelle Yeoh a médium szerepében természetesen kiemelkedő alakítással emeli az amúgy is nagyszabású, látványos, gondolatgazdag, de könnyednek aligha mondható film értékét, amelyből a kesernyés, ironikus humor azért nem hiányzik.
Szeánsz Velencében – A Haunting in Venice (2023)
Amerikai–angol krimi, 104′
Rendező: Kenneth Branagh
10/8
Írta a Magyar Hírlap
