Kult: Micsoda egy manus! – ilyen volt Elvis Costello a Müpában

Elvis Costello kedvéért még egy Tottenham-Liverpool-meccset is kikapcsolok. Meg is jegyzem magamban, hogy ez az estig Alissontól Alissonig tarthat, és nem is lett másképp, de erről majd később. A Liverpool amúgy kikapott, de – szpojler! – a szombat este mérlege még így is bőven pozitív – de erről is majd ugyancsak később, lentebb. Elvis Costello is nagy Liverpool szurkoló amúgy, még az is lehet, hogy ő is a meccset nézte a koncert előtt.

Mindenesetre indokolt volt kikapcsolni, és elmenni a Müpába, eleve, mert Elvis Costello és az ő életműve, a dalai, a figurája, másrészt pedig azért, mert minden idők egyik dalszerző-énekese kilenc évvel ezelőtt járt utoljára Budapesten. Akkor egy szál magában, rengeteg színpadra pakolt gitár társaságában lépett fel a reprezentatív budapesti koncerthelyszínen, és úgy látszik fellépésenként eggyel nő a létszám, ugyanis ez alkalommal már egy zenésztárssal, Steve Nieve zongorista-billentyűssel érkezett.

Steve Nieve [ejtsd: náiv] persze nem csak „egy zenésztárs”. Az első pillanattól ott van Elvis Costello mellett. Már a zenész első nagylemezén, az 1977-es My Aim Is True című albumon is szerepel, igaz csak egy dalban, a Watching The Detectives című számban játszik, de aztán az egy évvel később kiadott This Year’s Model című nagylemezen már teljes értékű zenekartag Elvis Costello mögött (vagy mellett, kinek mi tetszik). És azután is ott volt vele szinte mindig, legyen az Elvis Costello and The Attractions, vagy and The Imposters, vagy szólólemez, hűségesen billentett a dalaiban és a koncertjein.

Elvis Costellóról meg hát könyveket lehet írni, írtak is, elképesztően fontos figura, óriási életmű, nem csak a méretét, de minőségét és a mélységét is tekintve. Meg, ha létezne ilyen a könnyűzenéről szóló beszédben – nem tudom létezik-e –, akkor ezt is mondhatjuk: a szélességében. Costello, aki Declan Patrick MacManus néven született 1954-ben – innen a cím közepesen szar szóvicce – az újhullám egyik jellegzetes figurájaként tűnt fel a hetvenes évek végén. A zene családi örökség is: az apja, Ross trombitás és énekes volt liverpooli zenekarokban (újabb Liverpool-szál!), aztán a család az ötvenes években Londonba költözött.

Elvis Costellónak nem csak a zenéje volt újszerű, hanem a fazonja is: nem volt punk, remek dalszerző és képzett zenész volt már akkor is, de a zakós, szemüveges fizimiskája pompásan passzolt a korszak szupersztár-rockot elutasító, azzal szembehelyezkedő artisztikusan puritán attitűdjéhez. Aztán pedig zenészként továbbment mindenfelé irányokba, pontosabban kiteljesítette a nagyon-nagyon színes zenei világát, amin érezhetjük az apai örökséget, a klasszikus brit szórakoztatózenét és dalszerzést, a kabarék hangulatát, a Beatles hatását, a soult, a bluest, a filmzenék világát, és még annyi minden mást. Még a stand up comedy ugyancsak a múltba visszavezető attitűdjét, a konferansziét, a színpadon beszélő ember figuráját is megidézi.

Mert Elvis Costello nem csak remek zenész, de nagyszerű előadó is. Ezt tegnap este is tapasztalhattuk, az első pillanattól megragadja a közönség figyelmét, már akkor minden szem rátapad, amikor kalapot lóbálva feljön a színpadra, és aztán végig fenntartja a figyelmünket. Ha esetleg bárki attól tartott volna – és nem volt ott a zenész 2014-es koncertjén, vagy nem látta őt máshol zenekar nélkül –, hogy egy ilyen Elvis Costello-koncert uncsi lesz, az szerencsére tévedett. Ha valaki például bennfenntes infókra volt kíváncsi, megtudhatta, hogy Elvis Costellót kirázza a hideg a Pink Floydtól.

Costello egyébként is újra jó formában van egy ideje. Erről nemrég a hvg360-on is írtunk. Már a kilencvenes és a kétezres években is enyhén szólva hullámzó teljesítményt nyújtott, de a kétezertízes évek elejére úgy tűnt, hogy elment a kedve a zenéléstől. A lemezei sem sikerültek jól, nagyjából tíz éven belül készített artpopos, dalszerző-énekesi, country-rockos, klasszikuszenei és soulos-rhythm and blues-os albumokat, de ezt a sorozatot nem a kísérletezés önfeledt öröme hatotta át, inkább a tanácstalanság sugárzott abból, hogy erre is, arra is elindult. Ráadásul tett is olyan értelmű nyilatkozatot, hogy nem nagyon érdekli már az albumrögzítés. Aztán a Roots-szal készített 2013 lemeze, a Wise Up Ghost afféle visszatérésnek volt értékelhető, aztán azóta a Look Now, a Hey Clockface és a Boy Named If csak folytatták a sort.

Tegnap este is, folytatva a cikk sport-metasíkját, nagy kedvvel játszott. Bár az elején mintha lettek volna hamiskásabb pillanatok – persze ennek az Elvisnek eleve nem a megszokott módon nagyon jó a hangja, néhol kicsit rekedt, néhol kicsit elcsuklik, de végül mindig odaér a megfelelő magasságba. Aztán amikor belejött, már elképesztőeket énekelt. Hogy mást ne mondjak, a She, amit nagyon sokan vártak (a Charles Aznavour-klasszikust 1999-ben vette fel a Sztárom a párom című film számára, azóta újkeletű és hatalmas a rajongás a dalért), egészen parádésra sikerült.

Életműkeresztmetszet, ezt a szót sokszor leírjuk, amikor egy ilyen gazdag diszkográfiával rendelkező művész ad koncertet, persze, mi más is lenne egy ilyen fellépés tematikája. Tegnap este sem volt másképp, a klasszikus Elvis Costello-dalok kerültek terítékre, persze a duófellépés jellegéből adódóan egy kicsit másképp, mint ahogy a lemezekről ismerjük őket, vagy ahogy a zenekarral előadnák azokat. Viszont – újabb közhely – mivel ezek önmagukban is jó dalok, plusz Elvis Costello már ismertetett előadói karizmája, így is megállták a helyüket. Ráadásul itt-ott izgalmas hangszerelés megoldásokat is hallhattunk, gépről bejátszott loopokat, zörejeket. Steve Nieve pedig remek játszótárs volt: ha kellett klasszikus zongoristaként brillírozott, ha kellett szintetizátorozott, néha azon a fúvós-billentyűs hangszeren, a melodicán is játszott (ami egy másik híres brit, Damon Albarn nagy kedvence is), sőt, még énekelt is a (What’s So Funny ’Bout) Peace, Love and Understanding című slágerben.

Ami pedig a klasszikus repertoárt illeti: persze volt Alisson (bejött az előzetes jóslatom, mondjuk nem volt egy rizikós fogadás), Watching the Detectives, Accidents Will Happen, I Want You, When I Was Cruel – és így tovább. És ha mindez nem lett volna elég, a hely szellemének adózva a dalszerző-énekes eljátszotta a Seress Rezső-féle Szomorú vasárnapot is, angolul Gloomy Sundayt, amit eredetileg 1981-ben vett fel a Trust című lemeze rögzítése idején.

És ha még itt sem éreztük volna, hogy ez egy különleges este, akkor jött az, hogy miként kilenc évvel ezelőtt is, Elvis Costello lejött a színpadról, és a koncert végén a Couldn’t Call It Unexpected No. 4 című dalt a széksorok mellett, aztán -között énekelte, a szó legszorosabb értelmében akusztikusan, sőt, a legeslegvégén még egy ad hoc kórust is rekrutált a Müpa nézői közül, a színpadra invitálta őket, és ezzel a nagy közös énekléssel ért véget a koncert. A Tottenham meg örüljön a három pontjának.