– Egyszer azt mondtad nekem, akkor vagy elégedett, ha tenni tudsz azért, hogy mindazt, amit a családod átélt, megismerjék az emberek. Most, amikor találkoztunk, éppen a kommunizmus üldözöttjeinek emléknapja alkalmából az Uránia Filmszínház egyik bemutatójára érkeztél. Mi hajt téged, hogy egy percnyi lazítást sem engedsz meg magadnak, mert mindent tudni, s főképp tudatni akarsz arról a borzalmas korszakról, amit a családod kénytelen volt átélni?
– Add át fiaidnak. Ez az ősi, nagyon is emberi gondolat, szándék, ami engem arra késztet, hogy fáradhatatlan legyek. Ezerszer elmondtam már, mert ez a dolgom, tehát továbbra is el fogom mondani, hogy 1950 és 1953 között több ezer embert telepítettek ki lakóhelyükről Magyarországon. Koholt vádakkal, azaz inkább indokokkal, mert a vád szó azt a képzetet kelthetné valakiben, hogy bírósági procedúra előzte meg a kitelepítéseket. Nem. A hatalom meg akarta félemlíteni az embereket, ehhez mondvacsinált ügyeket kellett kreálni, például azt mondani egy családra, hogy kulák, azaz kizsákmányolja a falusiakat. Ez elég volt ahhoz, hogy tönkretegyék az életüket.
– No de ti hogyan lehettetek kulákok Hatvan városában?
– Nem voltunk kulákok természetesen, csak példaképpen említettem azokat a szerencsétleneket, akiket kulákként hurcoltak el. Mi Hatvanban éltünk a vasutas telepen, mert édesapám a vasútnál dolgozott. A telepünkön szinte mindenki nagyon szerette az ott tevékenykedő ferences rendi szerzeteseket, akik a háború utáni nyomorúságban igen hasznos munkát végeztek, próbáltak enyhíteni a szegénységen, szociális munkát végeztek. Az akkori hatalom gyűlölte a „klerikális reakciót”, s ennek a gyűlöletnek nagyon sok áldozata volt, ezt már tudjuk a napvilágra került dokumentumokból. Ám akkoriban még ártatlanul éldegéltek a családok, próbálták kiheverni a kiheverhetetlen háborút, s hálásak voltak minden segítségért. Csakhogy akkor már készen volt a szerzetesrendek feloszlatásának ördögi terve, ránk ezért azt fogták, hogy civil részesei vagyunk a ferences összeesküvésnek. Senki nem tudta, mi ez az összeesküvés, mert nem is volt ilyen, csak éppen a papokkal akartak leszámolni. Szerveztek hát egy ál-összeesküvést, s ennek az lett a következménye, hogy ennek ürügyén csaknem negyven vasutas családot hurcoltak el, csak mert kiálltak a szerencsétlen ferences szerzetesek mellett, akiknek persze semmi bűnük nem volt. Édesapámat Recskre vitték, minket meg egy teherautóra pakoltak, s irány a Hortobágy.
– Akkoriban te nyolcesztendős voltál, öcséd pedig alig három. Ő valódi sérültje lett a gyermekkori traumának, te viszont hihetetlen energiával, mosolygósan viszed az életedet, derűsen mesélsz a legnagyobb szörnyűségekről is, és azt hirdeted, nem szabad felejteni. Ennyire különbözőek vagyunk mi, emberek?
– Valószínűleg. A genetika is beleszámít az ember teherbíró képességébe, no és ne feledd, az öcsém és énköztem öt év van, ami nagyon sok akkor, amikor az ember három és nyolc esztendős. Ő minden reggel ordított, amikor anyánknak el kellett indulnia a „rizsbe”, ahogyan az öcsém nevezte, ugyanis a rizsföldeken, vízben állva dolgoztatták őket egész nap. Az én anyám ehhez nem volt hozzászokva, s el lehet képzelni, micsoda lelkiállapotban lehetett, hallva az öcsém ordítását, hogy „anya, ne menj a rizsbe”. Én, mint nagyobbacska gyerek jobban tudtam alkalmazkodni.
– Hogyan lehet alkalmazkodni egy juhhodályhoz? A kitelepítetteket ugyanis oda helyezték el. Pár éve a Duna Televízió jóvoltából mindenki láthatta Kónyán, a Tiszafüredhez közeli pusztán azt a hodályt, ahol évekig laktatok, ugyanis a karácsonyi éjféli misét onnan közvetítette a tévé, szép gesztusként. Te segítettél a riporternek megértetni, mi is történt akkoriban. Sok ismerősöm zokogva nézte végig a hosszú közvetítést. Nem is érti az ember például, hogyan bírtátok ki a mínuszokat, a fűtetlen szállást, a bánásmódot, s mindent, amit ma már megismerhet az érdeklődő, ám akkoriban senkinek sem lehetett beszélni róla.
– Először is van, aki nem bírta ki. A halottakat úgy földelték el, hogy máig nem tudni, hol vannak. Aztán meg el kell mondanom neked, és el is mondom mindenkinek, ha van rá módom, hogy csodálatos lény az ember. Mert az alkalmazkodóképessége hatalmas. Nem is gondolhatja, aki még nem volt ilyen bajban, hogy mi mindent meg tud szokni az ember, ha muszáj. Hideget, meleget, legyeket, patkányokat, bántást, ordítást, bár ami engem illet, az ordítástól ma is összerezzenek. Segítséget jelentett nekünk az is, hogy a puszta népe egy idő után – ha nem is nyíltan – de kezdett rokonszenvezni velünk. Én, mint kisiskolás, a pusztai gyerekekkel jártam iskolába, és sok szép emléket is őrzök, meg persze a kezdeti idegenkedést is.
– Belátom, hogy gyerekként sokkal alkalmazkodóbb az ember, de vajon a szüleid ki tudták-e valaha is heverni Recsket és Hortobágyot?
– Nem. Recsket nem lehet kiheverni. Édesapám és anyám is csodálatos emberek voltak a szememben. Apám mindig azt mondta, minden rendes ember ült, ő így próbálta megmagyarázni, feldolgozni mindazt, ami történt. Persze sajnos fiatalon meghalt, alighanem köze volt ennek a hányattatásokhoz. Anyámnak ez a „kiheverés” nehezebben ment. Az egész életére ráült valamifajta szomorúság. Egyszer elmentünk vele a Hortobágyra, s a visszaúton egy teherautó hozott bennünket egy darabig. Anyám a hajdani emlékek hatására sírdogált, ahogy nézte a valamikori rizsföldeket, a sofőr megkérdezte tőle, mi a bánatának az oka. S anyám pár mondatban elmesélte a mi történetünket, mire a jóember azt találta mondani, ez nem igaz, mert itt csak közönséges bűnözők voltak. Ennyire félretájékoztatták az embereket, ha egyáltalán mondtak valamit.
– Sztálin halála után számolták fel a hazai halál- és munkatáborokat, ti is hazakerülhettetek. Mihez kezdett a család?
– Nem kerültünk haza, mert közben a házunkat államosították, a holmijaink meg ki tudja, hová lettek.
– Bocsáss meg, én láttam rólad egy filmet, ahol a régi kis házatokat is megmutatták. Nehogy valaki egy palotát képzeljen! Egy kicsi kis vasutastelepi házikó volt az, el nem tudom képzelni, kinek fájhatott rá a foga.
– Akikben bosszúvágy él, azoknak mindenre fáj a foguk. Mi némi hányattatás után nagyanyám házába költöztünk, és ott éltünk, míg fel nem nőttünk. Mindent elölről kellett kezdenünk, ami a földnek ezen az égtáján most sem könnyű, és akkor sem volt az. Édesanyám egyszer sírva mesélte el, hogy az egyik hatvani lakásban viszontlátta egy festményünket. El lehet képzelni, mit érez ilyenkor az ember. Arról nem is beszélve, hogy „természetesen” a kitelepített gyerekeken bélyeg volt, nem lehettünk úttörők például, ami ma már vicces, de egy gyereknek nagyon tud fájni. Ami pedig a továbbtanulást illeti, hiába volt kiváló minden bizonyítványunk, bizonyos egyetemek szóba sem jöhettek. Én a jászberényi tanítóképzőbe mentem, és tanítóként mentem nyugdíjba.
– Valódi nyugdíjas létről persze szó sincs. Ma már sokak által ismert, hogy az egész életedet szinte arra tetted rá, hogy senki ne feledhesse Hortobágyot, a kommunizmus szörnyűségeit. Rengeteget dolgozol ezért, csakhogy mindezt mindig mosolyogva, indulat nélkül teszed, holott lényegében tönkretették az életedet.
– Belebolondultam volna, ha folyton ezen őrlődnék. Azt viszont kötelességemnek érzem, hogy a felejtés ellen küzdjek. Ráadásul itt nem csupán a felejtés a félő, hanem az ismeretek hiánya is. Rengeteg embernek fogalma sem volt arról – és ilyenek ma is vannak –, hogy milyen sorsuk volt a kitelepítetteknek. Ezért dolgoztam én azon, hogy legyen emléknap, hogy legyen emlékhely, hogy a kitelepítettek rendszeresen találkozzanak. Nem volt könnyű, de végül is sok mindent elértünk, ha mindent nem is. A mi kárpótlásunk valahogy nem sikeredett igazán, de erről nem szívesen beszélek, pontosabban annyiszor beszéltem már, hogy nem tartom magunkhoz méltónak az örökös panaszkodást.
– Nem megyek el szó nélkül amellett, hogy te vallásos vagy. Minden bizonnyal ez is segített feldolgozni a feldolgozhatatlant. S abban az emlegetett filmben azt is láttam, hogy nyugdíjba meneteled után azon nyomban missziós tevékenységet vállaltál. Miért?
– Mert azt éreztem, ez az én utam. Az élet különös „intézkedése”, hogy ugyebár minket azért telepítettek ki Hatvanból, mert szerettük a ferenceseket, akik jók voltak hozzánk. Hát egyszer csak, a kilencvenes években kapok egy levelet, amelyben arról értesítenek, hogy visszakapták a kárpátaljai kolostorukat Nagyszőlősön. S arra kértek bennünket, jó volna nyaranta odamenni, magyarra tanítani a gyerekeket. Nosza, gondoltam, ha segítség kell, megyünk, nem hagyjuk magára a magyarságot. Ki is mentünk néhány kollegámmal Husztra. A templomban tanítottuk a gyerekeket, amikor csak lehetett.
– Kopik a magyar nyelv arrafelé?
– Keveredik az ukránnal, ami akkor okoz igazi nehézséget, ha valaki magyar iskolába akar továbbtanulni, netán egyetemre megy.
– Hány esztendeig végezted ezt a missziót?
– Négy évig. Ez idő alatt kinevelődtek az utódok, a frissen érkezett szerzetesek szívesen vállalták ezt a munkát.
– Tudod, mi jut eszembe nekem rólad? Móricz Zsigmond Boldog ember című regénye. Mert bizony a szokványos gondolkodás szerint nem volt annak az embernek egyetlen boldog napja sem, ő mégis annak vallotta magát. Én ezt a könyvet kötelezővé tenném mindenkinek mostanában, mint ahogy az iskolai tananyagba is beemelném a történelem által meghurcoltak emlékiratait.
– Hogy boldog ember vagyok-e, azzal nem foglalkozom. Egy biztos, az élményeim, tapasztalataim gazdagabbá tettek, ezeket tőlem nem lehet elvenni, nekem ezekben a kérdésekben nem tud hazudni senki, mert énvelem történt meg, ami megtörtént. Sikerként élem meg, hogy oly sok embernek elmondhattam, min mentek keresztül a kitelepítettek, siker az is, hogy szinte az egész világon láthatták annak idején a Duna Televízió miseközvetítését a juh-hodályból, siker, hogy elkészülhetett az emlékhely, és jó az is, hogy van még sok-sok tervünk. Mit gondolsz, mennyiért adnám én oda azt az életajándékot, hogy visszavonhatatlanul megszerethettem a pusztát, és az ott élő népeket nyolc és tíz éves korom között? Na, megmondom én neked! A világ összes kincséért sem adnám oda.
Írta a Magyar Hírlap
