A puszta tény, hogy címvédőként érkezett, majd óriási hajrával bejött másodiknak úgy, hogy csupán négy századra volt a győztestől, még akár valami csendes elégedetlenkedés-féleséget is éleszthetne abban, aki kívülről szemléli Illés Fanni döntőjét a párizsi paralimpián. Ám aki ismeri Fanni történetét, leginkább azt, amin Tokió óta keresztülment, az pontosan tudja: ez 100m mellen elért második hely a legnagyobb győzelem volt – leginkább önmaga felett.
Márpedig egy úszónak örökkön egyetlen célja lehet: legyőzni önmagát, túllépni a határain. Fanni pontosan ezt érte el pályafutása ötödik paralimpiáján. Igen, már úszott négy korábbin, és igen, Tokióban megnyerte ezt a számot. Viszont most először versenyzett a legnagyobb viadalon édesanyaként. És aki ismeri az úszás világát, az pontosan tudja: azért harminc fölött, édesanyaként sem az épek, de még kevésbé a paraúszók között nem igazán találni példát arra, hogy valaki még a legjobbak közé tartozzék.
Vannak kivételek, de nagyon kevesen.
A lehető legtöbbre kell értékelnünk mindannyiunknak, hogy Fanni pont e kivételek közé tartozik.
Az is kivételes, ahogy a verseny után értékelt a paralimpiai csapat oldalán:
„Ha két évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy paralimpiai ezüstérmes leszek Párizsban, simán aláírtam volna. Ekkor született még kisfiam, Mór. A rengeteg örömben részesültem anyaként, de szembesülnöm kellett a szülés utáni depresszióval is. Ezt nagyon nehezen dolgoztam fel, rengeteg időbe telt. Egyáltalán nem vagyok csalódott, de tudom ez a magyaroknak „csak” egy ezüstérem és nem arany. Ennél boldogabb nem is lehetnék, hiába ért be előttem egy hajszállal Guilia. Örülök az ő sikerének, hiszen hasonlóan sok munkát beletett ebbe, mint bárki. A korábbi évekhez hasonlóan most is megbeszéltük, hogy szeretnénk a kínaiakat magunk mögött tartani, ami sikerült. A versenyt követően végre szeretnék kisfiammal találkozni, megölelgetni őt, hiszen már két napja nem láthattam. Mielőtt jöttünk el az arénába megtaláltam az egyik pizsamáját, azt megszagolgattam, mert olyan jó illata van és plusz erőt jelentett nekem.”
Nem Fanni, nincs olyan magyar, aki ma azt mondaná: ez csak ezüst. Ez egy fantasztikus paralimpiai érem – egy fantasztikus versenyzőtől és egy csodálatos édesanyától.
Fotó: MPB/Lénárt Márton
