HVG: Hazaértünk – ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel jelentek meg a lapok 2004-ben, Magyarország uniós csatlakozásának napján. Visszatekintve az elmúlt két évtizedre, valóban sikerült megfelelni ennek a várakozásnak?
Bíró-Nagy András: Húsz évvel ezelőtt a magyar társadalomnak egyértelműen a felzárkózás volt a legerősebb vágya, és az, hogy az életszínvonal közelebb kerüljön a nyugat-európaihoz. Azt is ki lehet mondani, hogy európai uniós tagság nélkül ma ez az ország sokkal szegényebb lenne. A legnagyobb tanulság mégis az, hogy lehetett volna ezt sokkal jobban csinálni, és többet is ki lehetett volna hozni az elmúlt 20 évből. A kötet is azért készült, hogy tények mentén értékelhessük ki ennek az időszaknak a mérlegét.
HVG: Már rögtön az első fejezetben felteszik a kérdést: mit adott nekünk az Európai Unió. Húsz év távlatából meg lehet ezt egyáltalán válaszolni? Milyen mérőszámokat használhatunk, amikor az uniós tagság sikerességét értékeljük?
Medve-Bálint Gergő: Elemezhetjük például a fogyasztást és a GDP-t, mindkettőben történt előrelépés, de ez a térség más országaira is igaz. Ráadásul, ha versenynek fogjuk fel, nem is állunk a legjobban, pedig Magyarország az egy főre vetített kohéziós pénzek terén az EU legnagyobb kedvezményezettjei közé tartozik. Mindemellett azt is meg kell vizsgálni, hogyan hasznosultak ezek a források, sikerült-e előrelépést elérni a területi egyenlőtlenségek csökkentésében, vagy a szociális felzárkóztatásban. Itt azt látjuk, hogy a magyar életszínvonal az egyik legalacsonyabb az egész Európai Unióban, és a társadalmi mobilitásnak a lehetőségei sem növekedtek.
Tehát a mérőszámok is azt sugallják, hogy más stratégiával, más pénzköltési célokkal és más közpolitikai ajánlásoknak a megfogadásával többet is ki lehetett volna hozni a tagságból.
HVG: Beszélhetünk az elmúlt években olyan határvonalról, amikor már biztosan látszott, hogy más irányba haladunk az uniós csatlakozásunkkal, mint a többi tagállam?
M-B. G.: Talán nem kulcspillanat, de nagyon fontos momentum volt, amikor 2010 után a kormánynak az volt a szándéka, hogy a szigorodó uniós gazdasági kormányzási kritériumok ellenére is elengedje a költségvetési hiányt, ahelyett, hogy 3 százalék alá szorítsa. Az Európai Bizottság erre azonban azt mondta, szó sem lehet róla. Itt valami átkattant a kormányzatban, és ekkor fogalmazódott meg az EU-val szembeni retorika, és – ugyan még nem kimondva – a szuverenitási stratégia.
Medve-Bálint Gergő
Reviczky Zsolt
B-N. A.: Ez azért is volt fontos, mert a gazdasági megfelelésért cserébe az Orbán-kormány olyan politikai mozgásteret nyert, amivel szemben az Európai Unió egy évtizeden át nem talált fogást. De ha már 2010-et tartjuk az egyik fordulópontnak, akkor én 2020-at nevezném a másiknak. Ez volt ugyanis az időszak, amikor megjelent a feltételesség szempontrendszere az uniós politikában, és a pénzek egy részét is a jogállamisági kritériumoknak való megfeleléshez kötötték.
M-B. G.: Ma már sokan elfelejtik, de az Európai Unió alapvetően egy gazdasági integráció, amely a demokratikus értékrendre épül. Vagyis a klubtagság alapvető feltétele, hogy az országok betartják a demokratikus elveket. Az EU-nak azért nem volt korábban lehetősége ezek betartatására, mert nem is gondoltak arra, hogy lesznek olyan tagállamok, melyek eltérnek ettől az alapelvtől. A jogállam és a demokrácia aláásásának szankcionálása esetében az unió egy fogatlan oroszlán volt. Aztán pont a magyar és a lengyel eset miatt növesztett magának,
a jogállamisági feltételrendszerrel mára lett egy olyan szankcionálási lehetősége, ami tényleg harap, és nem csak simogat.
20ev az Európai Unióban kötet
hvg
HVG: A kötetben többször is utalnak rá, hogy az EU magas hazai támogatottságának első számú tartópillére a tagság biztosította gazdasági fejlődés. A fent említett alapértékek, a demokrácia, a közösséghez való tartozás ezek szerint nem mozgatta meg annyira a magyarokat?
B-N. A.: A rendelkezésünkre álló kutatások alapján az uniós forrásokhoz való hozzáférés, és az abból fakadó gazdasági fejlődés lehetősége mindig is toronymagasan az első helyen szerepelt, amikor az uniós tagság előnyeiről és az azzal kapcsolatos elvárásokról van szó. Stabil trend még a szabad mozgás – a tanulás, munka, utazás – lehetőségének gyakori említése a magyarok részéről, ezek szintén gyakorlatias előnyök. Ezektől jócskán lemaradva beszélhetünk csak a közösséghez tartozás élményéről.
M-B. G: Nem meglepő, hogy a társadalom a kézzelfogható, a saját életében tapasztalt anyagi előnyökhöz köti az uniós tagságot. Sokkal érdekesebb, mi történik, ha ezek a materiális előnyök nem valósulnak meg, vagy megszűnnek, ebben az esetben megkérdőjeleződik-e az unióba vetett bizalom.
HVG: Elképzelhető, hogy a pénzek felfüggesztésével akár az uniós tagság támogatottsága is csökken?
B-N. A.: A kérdés inkább az, hogy ha az uniós tagság legnagyobb előnyei nem érvényesülnek, kit hibáztatnak ezért a helyzetért a választók. Főleg, ha akár négy-öt éves távlatban is korlátozott hozzáférés lesz az uniós forrásokhoz. Az egyik narratíva szerint az Orbán-kormány a hibás a jogállamisági és a korrupciós helyzet miatt, a másik, amit a kormányzati kommunikációs rendszer közvetít, azt állítja, hogy mindez az uniós intézmények bosszúja a magyar kormány különutas politikájáért.
Bíró-Nagy András
Reviczky Zsolt
Hosszú távon mindenképpen az a legnagyobb veszély Magyarország uniós tagságának a támogatottságára, ha az EU gazdasági legitimációja meginog. Bár lehetett volna jobban felhasználni az uniós pénzeket, ha körülnézünk, mégis alig találni olyan települést, ahol egyáltalán nem történt semmilyen fejlesztés uniós pénzekből. Ha ez megszűnik, és ezt még az EU nyakába is varrják, akkor a bizalom is meginoghat.
HVG: Biztos, hogy érzékelik a magyarok az uniós fejlesztéseket, már a lombkoronasétányon vagy a stadionokon kívül?
B-N. A.: Ha nem látnák, akkor nem utcahosszal ez lenne az első, amit az uniós tagság előnyeként megneveznek. Ha valami igazából átütötte húsz év alatt az ingerküszöböt az EU-val kapcsolatban, az az, hogy jött a pénz, és abból sok minden épült. Egy letérkövezett utcával, egy bicikliúttal, egy felújított épülettel lépten-nyomon találkozhatnak az emberek. Az más kérdés, hogy a politikusoknak is az az érdeke, hogy ezeket a saját sikerüknek állítsák be, miközben az Európai Bizottság küzd, hogyan tudatosítsa, hogy olyan közös építkezésről, fejlesztésről van szó, amihez más európai polgárok is áttételesen hozzájárultak.
HVG: A tanulmányokban többször felmerül, mennyire sikeres egyáltalán az Európai Unió kohéziós politikája, sikerült-e elérni azt a célt, hogy csökkentsék a területi egyenlőtlenségeket. Magyarország esetében lehet erről beszélni?
M-B. G: Az EU kohéziós politikájának az egyik legfontosabb célkitűzése a területi egyenlőtlenségek csökkentése. Ha az adatokat nézzük, akkor sajnos ezen a területen még mindig ugyanazon a szinten állunk, mint a csatlakozáskor. Vagyis a válasz, hogy nem. Persze nagyon sok infrastrukturális beruházás történt, a humán tőkébe viszont sajnos kevés. Az építkezésekkel lehet kampányolni, míg egy tréning, egy képzés, egy oktatási vagy egészségügyi beruházás kevésbé látható. Ez azonban nem magyar sajátosság, az összes dél-európai és közép-kelet-európai országnál felmerül.
Reviczky Zsolt
A területi egyenlőtlenségek és az ehhez kapcsolódó szakpolitikák eleve önmagukban hordozzák annak lehetőségét, hogy nem a leginkább rászoruló területekre kerülnek a pénzek. Magyarország és szinte a teljes közép- és kelet-európai térség a leghátrányosabb helyzetű régiók közé tartozik, ami azt jelenti, hogy Nógrád ugyanúgy versenyez a pénzekért, mint Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén. Ha egy kicsit fejlettebb, kicsit erősebb, több pályázati kapacitással rendelkező terület versenyez ugyanolyan feltételek mellett a leghátrányosabb helyzetűvel, akkor abból az utóbbi nem fog jól kijönni. Stílusosan egy focis példát tudnék hozni: ha egy első osztályú csapat játszik egy másodosztályúval, akkor tízből hét-nyolc esetben biztosan az első osztályú fog nyerni. Sokszor ugyanez az egyenlőtlen verseny tapasztalható a kohéziós pénzek terén is. 2010 óta ráadásul eleve az az első számú cél Magyarországon, hogy minél több forrást minél gyorsabban tudjunk lekötni. Ehhez pedig az kell, hogy olyanokhoz jusson a pénz, akik viszonylag gyorsan képesek azt elkölteni. Ez sem a leghátrányosabbakat segíti.
HVG: Húsz év távlatából valószínűleg már mindkét fél levonta a megfelelő tanulságokat. Ha most lennének csatlakozási tárgyalások, mi az, amin nagyon kardinálisan kellene változtatni?
B-N. A.: Nem mi mondjuk először, hogy lennének problémák, ha a tárgyalásokon arról kellene meggyőzni az uniós intézményeket, hogy Magyarország készen áll a csatlakozásra. Amíg a jogállamisági és a korrupciós területen nincs érdemi előrelépés, erősen kellene bizonygatni az érveinket. Ráadásul a következő években arra számítok, hogy egyre több elvárásnak, nemcsak jogállamisági, hanem közpolitikai feltételnek kell majd megfelelni, ezáltal egyre szaporodó konfliktusok jellemzik majd Magyarország és az uniós intézmények viszonyát. Ha pedig nem változik valami drámai módon a következő időszakban, akkor Magyarország megmarad a bot a küllők között, valahol az Európai Unió félperifériáján.
HVG: A félperifériától való félelmek akkor is fel szoktak merülni, amikor az euró bevezetéséről van szó. Mennyire politikai és mennyire gazdasági döntés, hogy nem vezettük be a közös fizetőeszközt?
B-N. A.: Mindkettő. Fontos hangsúlyozni, hogy az euró bevezetésével a csatlakozás idején mindkét politikai oldal egyetértett, a céldátum azonban folyamatosan tolódott, míg 2010 után teljesen lekerült a napirendről. Pedig az eurózónába való belépés kérdése hosszú távon Magyarország EU-n belüli pozícióját jelöli ki. Jelenleg a mélyebb uniós integráció, vagyis a mag-Európa felé azok a tagállamok haladnak, melyek már tagjai az eurózónának. Általában ezzel számolnak az EU jövőjével, reformjával foglalkozó tervek is. Ha Magyarország úgy dönt, hogy ebből hosszú távon is kimarad, azt kockáztatja, hogy a félperiférián ragad.
Reviczky Zsolt
Érdekes egyébként, hogy bár a magyar társadalomra összességében hat a Fidesz euroszkeptikus narratívája, az euró bevezetésének népszerűsége az elmúlt években még nőtt is, a magyarok kétharmada támogatná. Ez valószínűleg nem független attól, hogy nemcsak fejlettségi szimbólum, hanem gyakorlati előnyei is vannak, amelyek a forint gyengülése és a magas hazai infláció mellett jól látszottak.
HVG: A Fideszt a kötetben kifejezetten euroszkeptikus pártnak nevezik. A folyamatos unióellenes narratíva átfordíthatja előbb-utóbb a közvéleményt?
B-N. A.: A magyaroknak nagyon fontos, hogy az ország az Európai Unió tagja maradjon, és úgy látjuk, hogy ezt az euroszkeptikus kommunikáció sem ingatta meg, továbbra is 70 százalék fölötti szinten van. Ugyanakkor látjuk olyan, a politikai kommunikációban használt narratívák elterjedését is, melyeknek már lehet hatása.
A legjobb példa erre, amikor azt kérdezzük a kutatásokban, mit tartanak a magyarok az EU legnagyobb hátrányának. Itt azt vettük észre, hogy amikor csúcsra járt a migráció témája, akkor azt visszhangozták a válaszadók, amikor a nemzeti szuverenitás került előtérbe, akkor pedig főleg a túl sok mindenben szabályozni akaró Európai Uniót említették. Megjelentek továbbá a háborúval kapcsolatos érvek, a brüsszeli szankciók hibáztatása is, ezek mind ismerős panelek. Ezért is gondolom, hogy
hosszú távon óriási a politikai elit felelőssége abban, hogy milyen narratívákat közvetítenek az embereknek az Európai Unióról.
Emellett az Európai Unióval kapcsolatos tudás és az uniós tagságunk támogatottsága is összefügg. Tehát ha valaki minél többet tud az EU-ról, akkor annál jobban támogatja a tagságot. Ezért fontos, hogy minél szélesebb legyen azon állampolgárok köre, akik tájékozottnak tekinthetők az uniós politikával kapcsolatban.
M-B. G: Ehhez annyit tennék hozzá, hogy bár a közvélekedés alakításában van felelőssége a politikusoknak, de hogy ez mennyire szélsőséges módon tud megvalósulni, abban azért vannak kétségeim. Brüsszel távol van, így könnyű hibáztatni, de azért ennek is megvannak a korlátai. Ha az uniós tagságról a magyar választóknak kellene dönteni, akkor valószínűleg jóval megfontoltabbak lennének, mint egy kérdőívben.
Reviczky Zsolt
B-N. A.: Szerintem sem a huxit veszélye van jelen a magyar közvéleményben, a Fidesz szavazói számára is vörös vonal az uniós tagsággal való játék. A kérdés sokkal inkább az, milyen, és főleg mennyi Európát szeretnénk. Amikor az európai integráció jövőjéről van szó, ahol a Fidesz egyfajta nemzetek Európája víziót képvisel, emögött már fel tud sorakozni a fideszes szavazótábor többsége.
HVG: A pénzek befagyasztásának hosszú távon lehetnek következményei Magyarország és az Európai Unió kapcsolatára?
M-B. G: Úgy gondolom, van elég pragmatikus ahhoz a magyar kormány, hogy ha hatalomtechnikai megfontolásokból szükségesnek tartja, akkor lesz elég rugalmasság benne, hogy igazodjon az uniós elvárásokhoz. Magyarországon éves szinten összesen 10 százalék körüli a külföldi működőtőke beáramlás, az uniós transzferek és a hazautalásoknak a mértéke a GDP-hez viszonyítva. Ha ezek, vagy egy részük tartósan elapad, az óriási érvágás a magyar gazdaság számára, ami kihat a kormányzati stabilitásra is. Ha tehát olyan érdek merül fel, ami az unióval kapcsolatos jelenlegi eléggé rebellis álláspont módosítását igényli, akkor az véleményem szerint meg fog történni.
HVG: Nagyon sokat beszéltünk arról, milyen hatással volt az uniós tagságnak Magyarországra, de ha azt kérdezem, hogyan alakította át a közép-európai vagy a kelet-európai bővítés az Európai Uniót, mi lenne a válaszuk?
M-B. G: Az, hogy ez már nem az az EU, mint húsz évvel ezelőtt, és ehhez nagyban hozzájárult Magyarország, sőt Lengyelország is az uniós alapértékek aláásásával és az EU az ezekre adott válaszreakcióival. Ezekből az Unió is rengeteget tanult, ami a jelenlegi bővítési körnél meg is mutatkozik, hiszen még jobban szigorodtak az elvárások a tagjelöltekkel szemben.
HVG
