A 400m gyors döntőjére szinte alig emlékszik az olimpiai bajnok: „Mindössze arra emlékszem, mennyire izgultunk, nem mertünk egymásra nézni Székely Évával. Jöttek a nemzetközi szövetség nagyon szigorú ellenőrei, akik megnézték, a fürdőruhánk alatt ott van-e a kis bugyi. Amikor mindent rendben találtak, kivezetettek minket a kültéri medencéhez. Hogy ott mi történt, arra nem emlékszem. Én nem voltam annyira gyors, mint a többiek, viszont a hajrám mindenkin túltett, úgyhogy az elején el is mentek tőlem, aztán kétszázötvennél úgy gondoltam, akkor most elindulok, lesz, ami lesz… És ez lett belőle. Nyilván óriási meglepetés volt, hiszen a többiekkel ellentétben én akkor még egy senki voltam, felnőtt magyar bajnoki címet sem nyertem korábban. Viszont az az arany óriási motivációt jelentett, azt gondoltam, mindenképp meg akarom ismételni.”
A döntő után szaladtak át Puskásékat, majd a vízilabdásokat megnézni, majd Papp László címvédő mérkőzését is élőben, a helyszínen látták. Ez volt a magyar sporttörténelem legfényesebb napja, hiszen augusztus másodikán 4 magyar olimpiai aranyérem született (plusz egy ezüst Novák Katalin révén 400m gyorson), amelyet azóta sem sikerült felülmúlni. Helsinkiben a magyar küldöttség összesen 16 aranyérmet szerzett.
Gyenge 1954-ben 400m gyorson második lett az Európa-bajnokságon, A 4×100-as gyorsváltóval viszont aranyérmet nyert, és egy világcsúcsot is felállítottak. Az edzések és versenyek között szenvedélyének, a fotózásnak élt és dolgozott, a MÁV fotólaboratóriumának a munkatársa lett.
Az olimpiai bajnoki cím után mindent megtett, hogy megismételje a sikerét, azonban az 1956-os események annyira megviselték, hogy nem tudott koncentrálni a versenyre: „Már az utazás előtt sem tudtunk rendesen edzeni, aztán a kormány által előre kifizetett különgépek a történtek miatt nem voltak hajlandóak leszállni Budapesten, emiatt el kellett vonatozni Prágáig, ahol beraktak minket egy sportiskolába, és mivel akkor mi ott ellenségnek számítottunk, ki sem engedtek minket onnan. Majd’ egy hetet töltöttünk ott, azaz újabb napok teltek el anélkül, hogy vizet láttunk volna, ezután következett az odaút, ami megint csaknem egy hétig tartott, mivel egy személyzet vitte a gépeket, nekik meg kötelező pihenőidejük volt, így néha egy teljes napot álltunk, előbb Karachiban, majd Szingapúrban. Mire kiértünk, itthon elbukott a forradalom, hamarosan érkeztek a táviratok a családoktól, férjek, vőlegények döntöttek úgy, hogy otthagyják az országot, így az én vőlegényem is… (Garay) Jani azt kérte, menjek utána Torontóba, anyukám azt, hogy menjek haza… Azaz nem tudtunk rendesen edzeni, ott meg szinte képtelenség volt az úszásra koncentrálni, nem csoda, hogy nyolcadiknak fulladoztam be, nyolc másodperccel gyengébb idővel, mint 1952-ben…”
Gyenge Valéria esetéről értesült egy torontói lap, kifizették a repjegyét, azonban ruhája nem volt, így a kanadai télbe az olimpiai formaruhájában és az úszófelszerelésével érkezett. Eladta az egyik fényképezőgépét, hogy kabátot és téli ruhákat tudjon magának vásárolni. „A formaruhában utaztam, egy szál ballonkabátban, így érkeztem meg a tél kellős közepén, mínusz huszonöt fokban…” – idézte fel első kanadai élményeit. Kint még egy picit próbálkozott az úszással, ám ez túlságosan is nagy honvágyat generált, azaz inkább abbahagyta – már csak azért is, mert munka után kellett néznie, így fotótechnikusként hamarosan egy laborban kapott állást. Férje, Garay János mérnökként aztán hamarosan keresett annyit, hogy Valéria az időközben megszületett két lányukkal foglalkozhasson főállásban, továbbá fő szenvedélyének, a fotózásnak hódolhasson.
