„Hazafias kötelezettség elmenni a moziba és megnézni” – jelentette ki Rákay Philip a saját kreatív producerségével készült Most vagy soha! című történelmi filmről még annak bemutatása előtt. Ugyanitt „naivan” hozzátette, hogy talán még a „baloldaliakat” is megszólítja majd a film, mert „kellene, hogy legyenek nemzeti minimumok”, és szerinte Petőfi története ilyen.
Egyetértünk Rákayval – feltéve, ha nem a Most vagy soha! című filmre gondol.
Petőfi ugyanis tényleg nemzeti minimum, ám egy róla készült, bármennyibe is kerülő, de rossz film (hogy mitől rossz, arról a kritikánkban írtunk hosszabban) viszont egyáltalán nem az. Sőt!
Bár Rákay egy másik – még mindig a film bemutatója előtt készült – interjúban előre hárította a kritikákat, mondván, hogy „túl sok hazaszeretet van ebben a filmben ahhoz, hogy a globalista fősodor jó szemmel nézze”, továbbá „hogy néhány szélsőliberális filmzseni összehajol, és ideológiai alapon kitalálja, melyik a jó film, amúgy sem mérvadó”.
Tekintsünk el attól, hogy milyen egyszerű képlet az, hogy „akinek nem tetszik egy súlyos állami forrásokból készült hazafiasnak szánt film, az nem elég hazafi, így kritikának nincs helye”, inkább keressünk nemzeti minimumot Rákay Philippel!
Ez pedig maga Petőfi Sándor, akinek a nemzeti minimum szerepén inkább rontott ez a film, mintsem erősítette volna azt. Ám, szerencsére egy ilyen filmnek egyikre sincs túl nagy hatása.
Hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc felemelő pillanata volt a magyar történelemnek, abban minden jobb- vagy baloldali és minden sehol nem álló magyar is egyetért. „Petőfi pedig ennek a gondolatnak tulajdonképpen a szócsöve és egyben ikonikus alakja is. És mindenkinél hitelesebb volt, hiszen a nemzeti identitás kialakulásával párhuzamosan ő is építi magában a saját nemzeti identitását. Szlovák szülök gyerekeként kellett magyarnak lennie, a magyar nyelv és nemzeti gondolat hősének” – mondta lapunknak többek közt Háy János író a tavalyi cikksorozatunk egyik részében.
Szerinte épp azért nem lehet kisajátítania semelyik politikai oldalnak Petőfit, mert mindenki a magáénak tudhatja – egyszerre. Az Így írtok ti! című művében Háy így írt öt éve:
„Ha születése, mondjuk, kétszázadik évfordulójáról megemlékezik a magyar parlament, mindenki meghatottan fog felállni, de belül mindenki mást és mást gondol. Veletek végezne először, ti röghöz kötött, konzervatív csürhe, gondolnák a liberálisok. Ti kerülnétek a pallosa alá, ti, internacionalista hazaárulók, a nép nevében, s a nép mégiscsak mi vagyunk, gondolnák a konzervatív párt képviselői. Ne aggódj, Sanci, mondanák a szélsőjobbosok, visszafoglaljuk, nem lesz egy nemzetnek két, vagy fene tudja hány hazája, pláne ha abból az egyik Románia. Csak a szélsőbalos képviselő nem gondolna effélét, egyedül van a parlamentben, s meg van róla győződve, hogy valójában ő maga Petőfi Sándor.”
Arató László irodalomtanár szerint viszont a „Petőfi mindenkié” azt is jelenti, hogy minden rendszer igyekezett kisajátítani magának. „Ki is lehetett sajátítani, mert ezer arca van. Van a forradalmár Petőfi. Van a hazaszerető Petőfi, aki nem feltétlenül azonos a forradalmi politikai nézetek Petőfijével. Egyrészt ő az, aki a nép nevében, és a dicsőséges nagyurak ellen szólal fel, ő az, aki a forradalmi látomások költője, de másfelől ő a Magyar vagyok-típusú, a magyarságot megtestesítő, s nem annak hangsúlyosan egy rétegéhez kötődő költő is. A népdalok, a bordalok, a szerelmes versek, a tájversek pedig nyilván mindenféle politikai szűrőn átmennek” – magyarázta, hozzátéve: a költő népszerűségének okai nem is elsősorban irodalmiak (noha irodalmi nagyságát sem lehet elvitatni), az sokkal inkább visszavezethető például az iskolai ünnepélyekre és a tananyagra.
Fónagy Zoltán történész arról beszélt többek között, hogy Petőfi a korszellemet fogalmazta meg egy viszonylag széles kör számára érthető módon. „Alapjaiban azonos eszméket fogalmazott meg elsőként Széchenyi az 1830-as években írt köteteiben a Hitelben, a Világban és a Stádiumban is, de, ha egy mai olvasó veszi a fáradtságot, és megpróbálja ezeket a műveket elolvasni, akkor néhány oldal után feladja, míg egy Petőfi-versben ugyanazok az eszmék ma is érthetően és olvasmányosan vannak megfogalmazva.”
Ugyanakkor arra is ráérzett Fónagy szerint a költő – korabeli kommunikációs vagy PR-szakemberként –, hogyan kell tematizálni, érthetővé tenni a magyarság aktuális problémáit. Mint a történész kiemelte – bár ez a hazafias kötelességből megnézendő filmben nem épp hangsúlyos elem – Petőfi a „liberális reformmozgalomnak a legbaloldalibb, legradikálisabb és a leginkább demokratikus ágát képviselte. Igaz, a maga 25 éves, minden politikai tapasztalat nélküli módján.
„Petőfi története előtt csak kalapot lehet emelni, vitázni nem” – mondta még Rákay. A kalapemeléssel abszolút egyetértünk, de vitázni miért ne lehetne Petőfi megítélésén.
A Most vagy soha! című filmen, mint minden filmen pedig egyenesen muszáj vitázni.
HVG
