„Az a program, amit akkor (a 80-as évek elején – a szerk.) a hallgatóságunknak kínáltunk, egyebek közt azért volt igen vonzó, mert lehetőséget adott az ábrándozásra. És az ábrándozáson túl arra, hogy az emberek egyszerűen jobban érezhessék magukat”
– mondta korábban a hvg.hu-na adott interjúban Fenyő Miklós.
A Hungária ebben az időben elképesztően sikeres volt azzal, hogy egy errefelé sosem volt jampecvilágba repítették el a dalaikkal a szürke kádárizmus népét, egy olyan világba, ahol „messziről fénylik a Hotel Menthol”, ahol „a jampecok a Chevroletben agyba-főbe nyomják a dudát”, ahol multimilliomos jazzdobosok és csókkirályok csavarják el a nők fejét.
Mindezt leginkább a korai rock and rollba mártva, de megspékelve egy szinte abszurdnak ható zenei stíluskavalkáddal, amelybe a rockabillytől kezdve a ska-n keresztül a twistig, mambóig és limbóig minden belefért. A zenekar csúcsművéről, a Hotel Mentholról (ami szerepel a hvg.hu minden idők legfontosabb magyar albumai listáján is) korábban azt írtuk, hogy „annyira optimista, és naiv lemez ez, hogy az egyetlen helyes reakció a meghallgatása alatt és után a felhőtlen mosolygás”.
És ez a Hungária egész életművére és a szombati koncertre egyaránt igaz. Ráadásul kevés olyan magyar popzenei alkotást tudnánk felsorolni, ami évtizedek múlva annyira a magyar kutúra részévé vált, hogy ma sem képzelhető sem házibuli, sem lagzi, sem falunap, sem egyetemi rendezvény nélküle. A Hungária ilyen, de úgy, hogy közben nem ciki, például Víg Mihálynak sem műsorra tűzni (a maga stílusában) egy-egy Fenyő-dalt.
„Egy Ciao Marina, egy Casino Twist, egy Isztambul, ezek mind a magyar nép közös nevezői”
– fogalmazta meg a koncert előtt nem sokkal a hvg.hu-nak Fenyő ugyanezt. És igaza van.
A zenekar egyébként ebben a formában igazából csak pár évet működött, de az is már több mint négy évtizede volt. Egyszer ugyan még összerántották 1995-ben a zenekart egy százezeres Népstadion-bulira, de annak is már 29 éve. Szombaton, a Népstadion utódjában újra – valószínűleg utoljára – láthatták a rajongók együtt Fenyőt, Szikora Róbertet, Novai Gábort és Dollyt (Penczi Mária Ilonát). És megható gesztussal a már nem élő tagokat, a gitáros Kékes Zoltánt, a szaxofonos Fekete Gyulát, valamint az énekes-dobos Flipper Öcsit is megidézték a technika segítségével.
Hogy miért épp Most vagy soha címmel rendezték a koncertet, és mit szól ehhez a hasonló című film producere, Rákay Philip, azt nem tudjuk, de ez nem is érdekes, az viszont már tökéletesen érthetetlen, hogy
a koncert előtt igyezetek legyilkolni a hangulatot.
Már az is fura, hogy nem előzenekar, hanem Dj Dominiqe próbálta bemelegíteni az eső ellenére (ami rá-rákezdett, majd elcsöndesült) is szinte telt házas Arénát. A DJ egyébként minedent megtett, de hogy a Hungária élő koncertjére összegyűlt, jellemzően középkorú (de azért a fiatalabbak sem hiányoztak) rajongótábort (sokaknak igazi ünnep volt ez, ami az egy négyeztméterre jutó pöttyös ruhás nők és kacsafrizurás férfiak számából is kitűnt), miért pont Hungária-felvételekkel melegítette, azt nem értettük.
Az biztos, hogy nyolc körül már mindenki nagyon várta az első igazi akkordokat, de valamiért a rendezők úgy gondolták, hogy egy hosszú, mintegy félórás kisfilmmel húzzák még az időt, amiben a zenekar történetét vették végig. Az abban időnként felhangzó dalrészletekbe az elején még lelkesen és hangosan bekapcsolódott a tömeg, a végén viszont már némi fütty és fújolás is elhangzott. Nem, azért jött ide ki ennyi ember, hogy kivetítőn dokumentumfilmet nézzen.
Miután így sikeresen lehangolták a közönséget, fél kilenc körül feljött egy csomó zenész – hattagú vokál, egy fúvós big band, valamint a kísérő zenekar – és némi várakozás után, a színpad hátulján felállított hatalmas kivetítő-emelvény kapuján, némi füst körítésben megjelent a négy főszereplő, és belekezdtek az Ébredj Fel Rockandrollia című dalba. Miután a filmmel elaltatták a közönséget, tematikusan rendben is volt ez a nyitány, bár azért a következő, Duci Jucin indult be igazán a koncert (igen, amiben a jampecok a Chevroletben agyba-főbe nyomják a dudát).
„Jó estét fiatalok” – mondta Fenyő az egyre lelkesebb, a dalok szövegét végig üvöltő rajongóknak, akik talán tényleg fiatalnak érezték magukat arra az időre, amíg jöttek sorra azok a bizonyos – a magyar kultúra kitörölhetetlen részét képező – nagy slágerek.
A színpadot tulajdonképpen egyszerűen alakították ki (pontosabban: alakították át, mint kiderült, a múlt heti Azahriah után). A több emeletes, párkányos színpad mögött és két oldalt hatalmas kivetítőkön láthattuk a különböző vizuálokat, amelyek hol a Hotel Mentholt, hol valamiféle 50-es évekbeli amerikai utcaképet, hol isztambuli bazársort, hol dzsungelt, hol Casinót stb. ábrázoltak, a daloknak megfelelően – látványosan, de nem túl kreatív módon. Két oldalt az elmaradhatatlan pálmafák és két régi „rock and roll- Chevrolet”.
A színpad kinyúló végére előre jöhetett mindig a főénekes, és persze a tánckar, sőt fel is emelkedett egyszer ez a rész Fenyővel és a fehér zongorájával, máskor Szikorával és a dobszerkójával. Bár volt – valószínűleg szintén még az Azahriahra idetelepített és most szombatra itt hagyott – füstoszlop, kis tüzjáték, konfetti, a legnagyobb látványelem, csakúgy, mint régen a Hungária-bulikon, a megszámlálhatatlan (mint a végén megtudtuk: 240 fő) táncos volt, akik igencsak feldobták látványos koreográfiájukkal a hangulatot. Már csak a nyüzsgésükkel belakták a színpadot, de a Csókkirálynál például ajaklufikat eresztettek az égnek, néhány dalban pedig kisebb dramatikus epizódokat mutattak be.
A közönség nagyon hálás volt, egyszerűen ki voltak éhezve ezekre a dalokra. Végig énekelték a zenekarral a mintegy két és fél órát. Volt sokszor „kezeket a magasba”, meg különböző vezényelt énekeltetés, telefonos világítás – minden kívánsága teljesült az énekeseknek.
Énekesek, hangsúlyozzuk, mert az volt picit az érzésünk, hogy itt négy – egyébként remek – frontember, egymást váltva előadja a dalait. („Szép volt Robi!” „Csodaszép volt Dolly!” – dicsérték egymást egy-egy dal után.) Kevésbé volt zenekar-érzésünk, inkább egy esztrád-műsorra emlékeztetett így a koncert.
De a közönséget ez nem érdekelte, hiszen tényleg elhangzott minden, amit évtizedek óta szeret, az Isztambultól a Casino Twisten és a Csókkirályon át a Ciao Marináig és Micsoda buliig.
Háromnegyed 11-kor elköszöntek, majd természetesen visszajöttek, hogy lenyomják a Limbó hintót, amiben „Narancsba borultak a pálmafák, A jampik a limbót himbálják”, illetve a Kasza Bubut, amiben a címszereplő „Hú-hú-hú, de laza, nem megyünk haza”.
Majd az utóbbit (“nem megyünk haza”) még sokszor elismételtették a közönséggel, továbbá volt egy n+1-ik „ria-ria-Hungária”.
És aztán mindenki hazament.
HVG