Apám hiteles volt. Tudása több generáció tapasztalataira és állandó önfejlesztésre, nyitottságra, tájékozódásra épült. Utolsó mohikánként – a szájhagyomány forrásait tudatosan felhasználva – ősi alaptartalmakat adott át a következő generációknak.
Szabó György, azaz Gyuri bácsi, a bükki füvesember 2022 decemberében halt meg. Nem túlzás azt mondani, hogy már életében kialakult egyfajta kultusz körülötte: az általa alapított és a nevével fémjelzett Györgytea termékeit, amelyek a népi gyógyászatra és a gyógynövényekre épülnek, rengetegen ismerik és fogyasztják. Hatalmas rajongótábora ma is aktív, a márka közösségi oldalát több mint 210 ezren követik. Lánya, a cégcsoportot vezető Lopes-Szabó Zsuzsa most könyvet írt Apám, a füvesember címmel, amely saját definíciója szerint egy rendkívül személyes jellegű életrajzi könyv, és az a célja, hogy bemutassa az embert a „Gyuri bácsi” mögött. A kedves családi történetek és fotók ellenére ugyanakkor azt a benyomást kelti, hogy fontos részletek maradtak ki belőle.
Kedves történetek, küldetéstudat és némi spiritualitás
Aradi László
A nagymamától megszerzett tudás csak későn érett be
A lánya szerint Szabó György élete akkor teljesedett ki, amikor nyugdíjasként elkezdett aktívan foglalkozni a gyógynövényekkel, amihez mindig is volt affinitása, így azt azt megelőző évtizedekről, leszámítva a gyerekkorát és néhány későbbi mérföldkövet, konkrétan semmit nem tudunk meg. „Nincs jelentőségük”, zárja rövidre a szerző, ami, ha tényleg életrajziként íródott a könyv, elég nagyvonalú és meglepő megoldás.
Az ugyanakkor kiderül (habár erről már korábbi sajtómegjelenésekben is volt szó), hogy a közhiedelemmel ellentétben a füvesember nem volt világéletében füvesember, és nem volt tősgyökeres bükkszentkereszti sem: élete nagyobb részét Miskolcon élte, ott is született 1928-ban, hatgyerekes családban. Az apja kárpitosmester volt, később ő is kitanulta ezt a szakmát és dolgozott is benne. „Egyszerű család volt az övéké, sokat nélkülöztek és keményen meg kellett dolgozniuk a betevő falatért”, írja Lopes-Szabó.
A gyógyfüvekről még gyerekként, az egyik nagyanyjától tanult sokat, aki „amolyan falusi gyógyító volt”. Erről Szabó maga is gyakran beszélt.
Úgy képzelem, hogy a gyűjtéshez kellett neki segítség, úgyhogy magával vitte a használható korú unokát. Ezen kívül is járt gyűjteni apám a Potyi nevű barátjával, akinek az anyja, Alvinka néni bába volt. Mivel a bábák is sok gyógynövénnyel dolgoztak, ezeken a gyűjtőutakon akarva-akaratlanul megtanulta a növényeket – és azt is, mire lehet őket használni. A nagymama pár év múlva, 1942-ben meghalt, de addigra a tudás már az unokánál volt
– ismerhetjük meg az eredettörténetet.
Kamaszkorában egy könyvkereskedésben dolgozott tanoncként, ahol a nővére pénztáros volt, a háború alatt és közvetlenül utána pedig családfenntartói szerepbe került. Akkoriban Romániába vitt fűszereket, azokat sóra cserélte, ezzel kereskedtek otthon. Ez azonban már csak azért sem volt veszélytelen, mert a határon papírok nélkül járkált át, és nem egyszer el is kapták az ellenőrök, a málenkij robot elől viszont sikerült megszöknie. Miután befejezte az iskoláit és letöltötte a katonai szolgálatot, az apja mellett kezdett dolgozni a sajószentpéteri műhelyükben. Ezt pár év múlva abbahagyta, mert „nem kedveztek azok az idők a vállalkozásoknak”. Elvégezte a kereskedelmi főiskolát, majd a kereskedelemben dolgozott jóformán egész életében.
A katonaságnál meteorológiai szolgálatot teljesített
Aradi László
1953-ban házasodott meg, Lopes-Szabón kívül nem született gyermekük. Akkor kezdtek el Bükkszentkeresztre járni családilag, amikor a kislányukat orvosi utasításra odavitték gyógyulni a mandulagyulladása miatt. „Onnantól kezdve apámnak kitűzött célja lett, hogy a faluban letelepszik, házat vásárol. Ez a hatvanas években meg is történt.” Ténylegesen azonban csak a felesége halála után költözött ide, hatvanöt évesen, addig leginkább a szabadidejüket töltötték a faluban.
Amikor egy üzlet beindul
Lopes-Szabó szerint az apja életének egyik legfőbb tanulsága – már a tanításain kívül – az volt, hogy mert valami újba belekezdeni hatvanévesen is, ráadásul pénz és kapcsolatok nélkül. 1988-ban lett nyugdíjas, és innentől kezdve foglalkozott egyre többet a gyógynövényekkel.
Eleinte csak nekünk, a családnak gyűjtött, a piaci árusítás ötlete később jött, amikor látta, hogy jóval többet tud szedni annál, mint amire nekünk szükségünk van. Korán reggel indult az erdőbe gyűjteni, dél körül jött haza teli kosárral, aztán kezdte válogatni, vágni, teregetni a növényeket. Kezdetben elég volt a kosár, aztán már zsák kellett, majd zsákok és autó.
A visszaemlékezés alapján a ház tele volt gyógynövényekkel, a padlástól a konyháig mindenhol száradtak. „Kis kockás füzetbe írogatta a bevételeit, büszkén mutatta a szerény számokat, amelyek mégis jól jöttek a kis nyugdíjához.”
Külföldön élő lányával a kétezres évek elején kezdett el együtt dolgozni. Addigra már volt egy teakeveréke, ami állításuk szerint „igen hatásosnak mutatkozott” az egyik barátja kettes típusú cukorbetegségének a kezelésére. „Apám rendkívül boldog volt ettől az eredménytől, és azt gondolta, sok emberen segíthetne a teakeveréke. Nem tudta, hová is forduljon ezzel, úgyhogy mindenkinél és mindenhol próbálkozott. A Gyógyszerészeti Intézet akkori igazgatóját, államtitkárokat, egyetemi professzort, országgyűlési képviselőket és gyógynövényeket forgalmazó óriáscéget is megkeresett, de sehol nem járt sikerrel.”
Ahogy Lopes-Szabó fogalmaz, „a gyógynövények jogaiért vívott harc” napirendre kerülésekor az apja úgy döntött, hogy átadja neki a szabadalmat, és megkérte, hogy vigye sikerre a teakeverék receptjét. „Eleinte tiltakoztam. Nem élek Magyarországon, hogy képzeli? Nem értek a hivatali útvesztőkhöz, az üzleti élet nem vonz, vállalkozást soha nem akartam, mit kezdjek én ezzel az egésszel? De nem volt kit megkérjen rajtam kívül, így mégis beadtam a derekam.” Ezzel ő lett a létrejövő vállalkozás motorja, az apja pedig az arca.
A blogján olvasható bemutatkozása szerint ő maga egyébként tanár végzettségű, 2004 óta dolgozik a gyógynövényes gyógyításban, 2011-ben pedig természetgyógyász vizsgát tett fitoterápia szakképesítéssel. (Fitoterapeuta képesítése Szabónak is volt.) A könyvben ezt ugyan nem említi, ahogy a kezdeti időkről azt sem, hogy éppen a Diabess nevű gyógyteájukkal – ami végül népszerűvé tette a márkát és ma is az egyik slágertermékük – kapcsolatban indult vizsgálat a fogyasztók megtévesztése miatt, mert nem az előírásoknak megfelelő módon ajánlották cukorbetegség kezelésére. Szívesen olvastunk volna többet például a közös munkájukról, a családi vállalkozás építéséről és arról, hogy miként alakította ez a kettejük kapcsolatát, ám néhány alapvető információnál egyebet nem kapunk.
Az együttműködés nem volt mindig felhőtlen, de jól zárták le a vitáikat
Aradi László
Az egész parlament Gyuri bácsi teáit issza
Egy idő után a Györgytea egyre ismertebb lett, és amikor a sajtó is felkapta, hogy „egy füvesbácsi feltalálta a cukorbetegség ellenszerét”, egy csapásra bekerült a köztudatba. A szerző által is szenzációhajhásznak, valótlannak mondott híreken eleinte mosolyogtak, aztán bosszankodtak, de annyi előnye mindenképp volt, hogy „az emberek felkapják a fejüket, és érdeklődni kezdjenek”. És végülis eléggé bejött, mert ennek köszönhetően rengeteg híres ember is megkereste őket, köztük színészek, közéleti szereplők, politikusok. „Az egész parlament a Gyuri bácsi teáit issza”, idézi fel Lopes-Szabó, hogy mit mondott neki egy általa meg nem nevezett bennfentes.
Saját bevallása szerint őt magát is meglepte, hogy milyen gyorsan ível felfelé a vállalkozás, aminek előbb egy kisüzeme lett, majd egy nagyobb, végül 2022-ben egy modern feldolgozója, és rengeteg termék az immunerősítőktől kezdve a fogyasztó keverékeken át a stresszoldókig. A növekedéssel párhuzamosan ugyanakkor a füvesember kezdett egyre inkább a háttérbe húzódni, és lassacskán kivonult az operatív munkából, a lányára hagyva a cégvezetést, igaz, nyaranta még felügyelte a felvásárlást, a vágást és a szárítást. „A mai napig ezen sarokkövek mentén, az ő tudása alapján folyik a gyógyteák gyártása”, állítja Lopes-Szabó.
Szabó 2000-ben vett egy nagyobb földterületet Bükkszentkereszt határában, hogy kialakítson egy kertet, ahol eleinte ő maga tartott gyógynövényismereti túrákat. 2018-ban elkezdték kibővíteni, most már fogadóépület és filagória is van hozzá. Elhagyott földeket máshol is vásárolt: a Bükk lábánál, Bükkszentkereszttől nem messze, itt gyógynövényeket termesztett. 2003-ban könyvet is írt, ami ma már a tizenegyedik újranyomásnál jár, és amihez a lánya szerint semmilyen forrásmunkát vagy referenciát nem használt, mert „az a tudás mind a fejében volt”. Ez a benne lévő közel 130 gyógyteareceptre is vonatkozik.
A hosszú élet titka
„Meg lehet-e tanulni az öregedés művészetét? – teszi fel a költői kérdést Lopes-Szabó, majd így folytatja: „Nem hiszem, hogy apám valaha elgondolkozott volna azon, hogy hogyan kéne megöregedni, hiszen ő soha nem öregedett meg. (… ) Friss maradt szívben, testben és lélekben még kilencven év után is.” Lánya szerint kevésszer volt baja, megfázásnál súlyosabb betegség nem érte, de ha mégis rosszul érezte magát, akkor a gyógynövényekhez nyúlt. (A halálának okáról ugyanakkor sem ebben a könyvben, sem máshol nem esik szó, persze nem mintha ezt illene számon kérni a családon.)
“Soha nem akart senkinek megfelelni. Amit mondott, őszintén gondolta.”
Aradi László
Rengetegen akarták megtudni tőle a hosszú élet titkát, és biztos, hogy az ilyen címmel ellátott cikkekre – van belőlük bőven – ma is olvasók ezrei kattintanak. Lopes-Szabó úgy gondolja, hogy a 94 leélt év „titka” részben abban állhatott, hogy naponta kilenc-tíz órát aludt, ha csak tehette. Egyébként pontosan olyan életvitelt folytatott a könyv alapján, mint amilyenre mindenki gondol: rengeteg időt töltött a természetben, aminek nagy tisztelője volt, vigyázott az egészségére, távol tartotta magát az internettől, nem okostelefonozott vagy számítógépezett, a legegyszerűbb ételeket ette, és odafigyelt a testsúlyára. „Ha télen felszedett két-három kilót, képes volt hónapokig elhagyni a vacsorát. A házunk magasan van, egy meredek parton kell megközelíteni; ha érezte, hogy nehezebben megy a kapaszkodás, fogyókúrába kezdett.”
Emellett azt is megtudjuk, hogy kevés húst evett, és kizárólag hazai termékeket vásárolt a helyi kisboltban, a multikat pedig egyenesen utálta. A különféle gyógyteákat szertartásosan készítette el reggelente, mást igazán nem is ivott. A kedvencei közé tartozott a diólevél és a galagonya, előbbi azért, mert „gyulladásoktól kezdve az emésztésjavításon át a cukorbetegségig rengeteg bajra ajánlható”, utóbbit pedig az öreg szívek gyámolítójaként jellemezte. „Ennek a növénynek volt köszönhető, hogy minden évben, amikor elvégeztette az általános orvosi vizsgálatot, azt mondták neki, hogy a húszévesek is megirigyelhetnék a szívét.”
„Kritikusok? Azok is akadtak bőven”
És el is érkeztünk ahhoz a kényes ponthoz, ami miatt legalább annyian kritizálták a munkásságát, mint amennyien rajongtak érte: jól hangzó, ám orvostudományi szempontból erősen megkérdőjelezhető kijelentéseihez.
„Egészségügyi tanácsai általában egyszerűek voltak: vigyázni kell az egészségünkre, meg kell előzni a betegségeket, és erre kiválóan alkalmasak a gyógynövények. Sokat beszélt a mozgás fontosságáról, a szellemi frissesség megőrzéséről, a helyes táplálkozásról és általában a józan, természethez közeli életmódról”, írja Lopes-Szabó, aki sokakkal egyetértésben úgy véli, hogy a bükki füvesember mondanivalóját a személyes példája tette hitelessé, „hiszen előrehaladott kora ellenére szellemileg és testileg is friss, fiatalos maradt.”
Előadásai, nyilvános szereplései során azonban nem egyszer tett orvosok és gyógyszerészek által vitatható vagy tételesen megcáfolható állításokat (mint ahogy csinálta utóbbit egy ízben dr. Csupor Dezső, a Szegedi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Karának intézetvezető egyetemi tanára), például a rák kezelésével kapcsolatban. Úgy tartotta, hogy minden rákból meg lehet gyógyulni, és erre a célra többek között a fehér fagyöngyöt, a parlagfüvet és a diót is ajánlotta. De visszatérően és meggyőződéssel, általa ismertetett esetek alapján fejtegette azt is, hogy nyelvrák ellen használ a közönséges galaj, szájrák ellen a körömvirág, gyomorrák és agydaganat ellen a petróleum, leukémiára a somlekvár, mellrákra pedig, erdélyi hagyomány alapján, a szilvalekvárral kenegetés.
A Györgytea honlapján ezeknek a javaslatoknak ugyanakkor nincs nyoma, mindössze annyit írnak rendkívül mértéktartóan, pontosabban az előírásoknak megfelelően, hogy készítményeik „sokféleképpen támogatják az egészség megőrzését, és hatékony kiegészítői lehetnek az orvosi kezeléseknek (de természetesen nem helyettesítik azokat)”, illetve hogy „számos betegség megelőzésében működnek közre hatékonyan vagy kiválóan egészíthetik ki az akadémiai orvoslást”.
“Ő volt az arca, én a motorja” a vállalkozásnak
Aradi László
Lopes-Szabó azért néhány sort a „kritikusoknak” is szentel, akik „akadtak bőven”: „Az orvosok, gyógyszerészek közül sokan ellenezték a népgyógyászati módszereket. De akadtak szép számmal olyanok is, akik tanulni jártak hozzá, akik szívesen alkalmazták a hagyományos tudást a gyógyító praxisukban.” Szerinte ehhez „nem kis alázat kellett” a részükről. Azt is hozzáteszi, hogy apját orvoskonferenciákra, szakmai fórumokra is hívták, hogy beszéljen a gyógynövényekről mint a kiegészítő terápia eszközéről. „Az orvosi hivatásnak nagy tekintélye volt előtte” – húzza alá, ám ennek némileg ellentmond, hogy Szabó egy ízben saját maga kezdte el kezelni a bőrrákját, figyelmen kívül hagyva az orvosi utasításokat.
Merthogy ilyen is volt, és a gyógyulása után rengeteg előadásában beszélt is róla. „Ha valamilyen baja volt, mindig csak utólag tudtam meg. Nem akarta, hogy aggódjak miatta”, írja a lánya, aki ennek megfelelően arról sem tudott, hogy apját rosszindulatú bőrbetegséggel diagnosztizálták.
Én csak annyit vettem észre, hogy mindenfélével keni a halántékát, ahol van egy nem túl nagy, pirosas folt. (…) Hiába kérdeztem, mi az, kerülte a választ. Jóval később vallotta be, hogy melanómát állapított meg az orvos a folttal kapcsolatban, és kapott is beutalót, hogy vetesse le. Nem ment el, mert azt gondolta, előbb a gyógynövények erejét próbálja ki. Ha tudtam volna erről, biztosan lebeszélem
– emlékezik vissza, hozzátéve, hogy senki ne kövesse ezt a példát és ne hagyja ki az orvostudományt hasonló esetben.
Az, hogy a bükki füvesember megítélése bármilyen szempontból is ellentmondásos lenne, a legkevésbé sem tűnik fel a neki odaítélt elismerések listáján végignézve. Ezekből olyan sokat kapott, beleértve a Magyar Köztársasági Érdemkeresztet is, hogy a legutolsó, posztumusz kitüntetés már el sem fért a faliszekrényben, ahol tartották őket.
Az állami elismeréseken és támogatáson túl úgy tűnik, hogy a regnáló hatalom országimázs szempontjából is látott benne potenciált, a 2015-ös milánói világkiállításra ugyanis meghívták előadni az emlékezetes, makovecziánus sámándobos magyar pavilonba. Modern üzemükhöz a kormány 276 milliós támogatással járult hozzá, az pedig állítólag csak véletlen, de kétségkívül vicces egybeesés, hogy a Györgytea egyik teacsomagját Babaváró programnak nevezték el.
Nevet adni a programnak sok fejtörést okozott, amíg meg nem találtuk ezt a szép kifejezést, amely azóta – egy más kontextusban – széles körben elterjedt
– magyarázza a könyvben Lopes-Szabó, azt állítva, hogy a termékük több száz vagy ezer családot segített kisbabához, bár hogy ezt mire alapozza, azt nem tisztázza. Egyúttal nehezményezi, hogy bár apja sok ajtón bekopogtatott ezzel az ötletével is, igazán komolyan senki nem érdeklődött iránta, holott szerinte.
Erdélybe rendszeresen és szívesen járt, szoros kapcsolata volt a Böjte Csaba vezette dévai Szent Ferenc Alapítvánnyal is
Aradi László
A fentieken kívül bekerült a könyvbe néhány történet például arról, hogyan vitt kamaszkorában Szabó gyógyszert és élelmet a miskolci gettóba hurcolt munkaadójának és családjának, vagy miként mentett és gyógyított meg egy sérült ölyvet, illetve kapunk egy kevés bepillantást abba is, hogy a családi dinamikákban milyen szerepet töltött be. Mindez azonban inkább tűnik elnagyolt skiccnek, mint kidolgozott, árnyalt portrénak, vagy még inkább egy szövegekkel illusztrált, idézetekkel gazdagon megszórt képeskönyvnek, ami tiszteletadásként ugyan értelmezhető, mégsem érezzük, hogy beváltaná az ígéretét. A rajongók persze szeretni fogják, de a szkeptikusokat aligha vezetné közelebb a meggyőzéshez. Bár valószínűleg nem is ez a cél.
HVG
