A bántalmazás egy nyílt seb, amit bárki kiszagolhat rajtad.
Erről a nyílt sebről szól a Netflix jelenleg legsikeresebb sorozata, a Szarvasbébi (Baby Reindeer) úgy, hogy órákon keresztül azt hisszük, valami egész másról szól. Pontosabban úgy, hogy nem tudjuk, annak az egész másnak végül ehhez lesz köze, ez lesz a magyarázata.
Richard Gadd sorozata sokban emlékeztet az HBO pár évvel ezelőtti szériájára, a Tönkretehetlek-re (I May Destroy You): ahogy az is, ez is az alkotója saját, valós bántalmazástörténetéről szól, ezt is a valós esetet átélő művész hozta létre, írta meg és játszotta el, és ami mindezeknél jóval fontosabb, mindkettő arról szól, túl az evidensen hány és hányféle módon sebez meg, tesz tönkre, telepszik rá az életre a szexuális erőszak. Hogy hány- és hányféle problémát okoz az életben, olyanokat is, amelyek egy laikus számára akár egyenesen ellentétesnek is tűnhetnek a „logikussal”. Hiszen ebben a témában semmi sem logikus, sőt: az erőszak először is a logikát törli el az életből, és anélkül mi marad? Csak egy nyílt seb, amit bárki kiszagolhat.
A Szarvasbébi a felszínen, vagy mondjuk úgy, az első rétegét tekintve egy zaklatás története: Gadd azt dolgozta fel a sorozattal, hogyan telepedett rá az életére egy nő öt éven keresztül, éjjel-nappal üzenetekkel zaklatva őt (több mint 40 ezer emailt, 350 órányi hangüzenetet, 744 tweetet, a letiltása előtt 46 Facebook-üzenetet és 106 oldalnyi levelet küldve neki), és hogyan kezdte fenyegetni, később akár bántalmazni az ismerőseit, szeretteit is.
És már ez az első réteg is bőven kiad egy olyan sorozatot, ami magában is érthetővé tenné, miért volt heteken keresztül a Netflix legnézettebb tartalma a Szarvasbébi (a zaklató nő, Martha nevezi így a főhőst, az utolsó epizód megrázó jelenete, amikor kiderül, miért).
Ez a sorozat azt mutatja meg, hány és hány ponton lehetne kilépni egy ilyen szituációból, és mégis milyen hihetetlenül könnyű elhibázni ezeket a pontokat.
Illetve elemzi azt is, egyáltalán hibákról van-e szó: hiba megsajnálni valakit, és együttérzésből kedvesnek lenni vele? Hiba nem azonnal lehűteni, amikor többet lát a kedvesség mögé, mint amennyi valójában ott van? Hiba nem a rendőrséghez fordulni, amikor még úgy tűnik, „ugyan, hát ennyit még igazán tudok kezelni magam is”? Hiba nem radikálisnak és kegyetlennek lenni valakivel, aki bár igazán rászolgált, de mégiscsak egy érző emberi lény?
De a sorozat azt is nagyon precízen bemutatja – és ez még mindig csak a felszín –, eleve mennyire más a társadalom megítélése, ha egy nő zaklat egy férfit, mintha ez fordítva lenne, és teszi ezt úgy, hogy azzal egy pillanatig se menjen át annak a hímsoviniszta szlogennek a felségterületére, hogy „ugyan már, miért beszélünk annyit a bántalmazó férfiakról, beszéljünk inkább a bántalmazó nőkről”, mert Gadd mindvégig ügyel rá, hogy vagy ne általánosítson, vagy az általános állításai nemtől függetlenül legyenek igazak. Megmutatja, hogyan röhögnek lényegében a legutolsó pillanatig a helyzeten a főhős férfi kollégái, hogyan találják az egészet poénnak, olyannyira, hogy egy viccükkel mérföldekkel vetik vissza kollégájuk minden lehetőségét a helyzet jobbítására; hogyan értetlenkedik a rendőrség, hogy ugyan mi a probléma pár ártalmatlan e-maillel, ahogy egyébként azt is megmutatja, miért és mennyire nehéz egy ilyen ügyben a rendőrséghez fordulni.
De szó sincs arról, hogy valamiféle elrettentő dokumentumsorozatról lenne szó: noha a fentiek mind igazak, attól még mindez egy teljesen konzekvens és izgalmas történet része, amelyben a nagy reményekkel Londonba költöző főhős, Donny egész életét ismerjük meg. Donny stand up-komikusként szeretne befutni a fővárosban, eleinte nem sejtve, hogy kábé ötezren érkeztek hasonló szándékokkal Londonba, így egy bárban dolgozik csaposként, miközben abszurd módon exbarátnője anyukájánál lakik, a fellépései pedig talán még némelyik, a zaklatásról szóló jelenetnél is kínosabbak.
És csak amikor mindezen már túlvagyunk, akkor bontakozik ki a következő réteg, a bántalmazásról és arról a bizonyos nyílt sebről, amivé Donny vált akkor, amikor egyúttal áldozattá is vált.
A Szarvasbébiben az a jó, hogy nincs egyetlen olyan helyzet sem benne, amely úgy beszélne a filmekben amúgy nem ismeretlen témákról, ahogy korábban bárki is beszélt róluk.
„»Áldozat vagy, ne hibáztasd magad!« Ja, de legyünk őszinték, ha ötödször térsz magadhoz arra, hogy éppen leszop, talán nem kellene visszamenned. De nem, én mentem” – mondja például Donny saját magáról, és már ebből a pár mondatból egyértelmű, mennyire radikálisan, akár azt is mondhatjuk, hogy polgárpukkasztóan beszél a témáiról Gadd. Neki semmi sem szent, és ez hatalmas dicséret, mert ha egy művészeti alkotás szentként kezeli a tárgyát, abból csak ikon lehet, gondolatébresztő darab semmiképp. Mert például – ahogy ez az idézet is mutatja – ő azt sem kezeli szentírásként, hogy az áldozat felelősségét semmilyen esetben sem szabad firtatni, de ezt úgy képes megtenni, hogy attól még egy pillanatig se tűnjön áldozathibáztatónak, és a „felelősség firtatása” a legkevésbé se jelentse azt, hogy a „felelősség áthárítása az áldozatra”.
Ebben alighanem Gadd forgatókönyvírói és színészi érzékenysége a kulcs (maradjunk most a művészeti kérdéseknél, és ne indokoljuk a sorozat jól sikerült részeit olyan marhaságokkal, hogy „könnyű neki, csak leírta a saját tapasztalatait”): ahogy megmutatja, hogyan süllyed bele Donny abba a szerepbe, amit eleinte még valóban nem lenne nehéz visszautasítania, olyan pontosan feltárja a motivációit, Gadd pedig olyan pontosan eljátssza kiábrándultságát, úgy feltárja lelkének árnyékos részeit, hogy aligha van ép lelkű ember, aki ez után az áldozathibáztatást tartaná jó ötletnek.
A sorozatnak ez a két rétege az, amelyből összeállva kijön az, miért igazán értékes sorozat a Szarvasbébi. Mert a végére kiderül: nem is csak a zaklatásról és nem is csak az abúzus következményeiről szól, hanem arról, hogyan függ össze a kettő. Hogyan okozhatja az egyik a másikat, hogyan tesz sebezhetővé a vérszag (a nyílt seb vérszaga), és
hogy juthat el az ember oda, hogy élvezi, amint valaki épp tönkreteszi az életét.
Könnyen azt gondolhatja bárki, aki egy egész kicsit is utánaolvas a Szarvasbébinek, hogy azért lesz szó sokkoló sorozatról, mert a primer témája nehéz: nyilván rossz dolog a zaklatás, nyilván félelmetes elképzelni, milyen érzés, amikor hirtelen ráébredünk, hiába gondoltuk, hogy majd mi a kezünkben tartjuk a dolgot, már nemcsak mi magunk, hanem a legközelebbi szeretteink is áldozatokká váltak, és többé akármennyire is akarjuk, nem söpörhetjük az egészet a szőnyeg alá. (Apropó legközelebbi szerettek: az az egyetlen, enigmatikus mondat, amellyel Donny apja reagál az erőszak tényére az egyik utolsó részben, illetve az a jelenet, amelyben elhangzik, alighanem a teljes idei sorozattermés legvérfagyasztóbb, legerősebb mondata lesz.)
De nem erről van szó. A Szarvasbébi nem a felszín, hanem a mély miatt sokkoló. Akkor válik igazán azzá, amikor megmutatja: nem csak egy zaklató tudja áldozattá tenni az embert. Lehet, hogy mi magunk már olyan mélyen vagyunk az áldozati szerepben, saját életünk, saját magunk áldozataként, hogy ehhez képest egy külső destruktív erő már kifejezetten felüdülésnek tűnik. Az ebben a sorozatban a sokkoló, hogy milyen pontosan tudja megmutatni, mennyire egyenes és milyen síkos csúszda vezethet a pokolba – és hogy ez a csúszda bennünk van, és bármikor meglökhetnek annyira, hogy elveszítsük mellette az egyensúlyunkat. Kevés felkavaróbb gondolat létezik ennél.
HVG
