A kéziratkezelés folyamatát lényegében a gyakorlott, korábban hetilapoknál is dolgozó tervezőszerkesztők mutatták meg a tekintélyes íróknak. Drobek Ödön vezető tördelőszerkesztő mellett két kollégája dolgozott ekkoriban a Hitelben, Marsall Ágnes (aki elvált Marsall László költőtől, Balogh Ágnes néven szerepelt) és Urbán Judit, aki egyébként a kiváló fotós, Urbán Tamás felesége volt. Ők hárman voltak azok, akik nagy tapintattal és hozzáértéssel megismertették a szerkesztőséget a lapkészítés alapvető technikai teendőivel.
A folyamat a következő volt. A leendő szerzők vagy személyesen hozták be kézirataikat a szerkesztőségbe vagy postán küldték be. Valamiféle munkamegosztás azért volt a szerkesztőségben, a történelmi írásokat Für Lajos olvasta el, az irodalomtörténeti dolgozatokat, műbírálatokat Alexa Károly és Kiss Gy. Csaba, a közép-európai tárgyú tanulmányok Kiss Gy. Csabához tartoztak. Amiben pedig a fő vonulatot a politika jelentette, azok az írások Bíró Zoltánhoz, Csoóri Sándorhoz és Lezsák Sándorhoz kerültek. Ők egyfajta előszűrést is elvégeztek, és a közlésre érdemesnek tartott írások nálam, az olvasószerkesztőnél landoltak.
Minden héten szerkesztőségi ülés volt. Ez általában Csoóri Sándor bevezető beszédével kezdődött, ennek némelykor semmi köze nem volt a Hitelhez. Csoóri elnök volt, és értekezletindítóit afféle elnöki bevezetőnek is minősíthetjük. Hogy mi lesz-lehet a következő Hitel lapszámban, azt Alexa Károly, Bíró Zoltán és én már vázlatosan összeállítottuk, a listát általában én ismertettem a szerkesztőséggel. Ha kellett, Alexa Károly és Bíró Zoltán kiegészítette vagy az a szerkesztő, akitől a kézirat a többi szerkesztőhöz jutott, további részinformációkkal szolgált. Egyfajta csodaként is minősíthetjük, hogy a Hitel első évében mindenféle lapszerkesztési és újságírói gyakorlat nélkül rendkívül összefogott, tartalmukban egymást erősítő, változatos tematikájú és műfajú írásokból igen komoly, koherens lapszámok születtek. Az értekezlet után Bíró Zoltán, Alexa Károly és én Drobek Ödönnel megterveztük az újságot. A szövegek egymásutániságát, a különböző műfajú és tematikájú írások elhelyezését, így a versek és az illusztrációk helyét is. A szerzői kéziratokat, amelyek némelyikébe a szerkesztők hol kisebb, hol nagyobb mértékben javításokat és húzásokat jelöltek meg, Markovics Mara és kolléganője, a beíró kisasszony letisztázta, átírta az úgynevezett flekkpapírra. A nyomdakész kéziratot korrektorok ellenőrizték, az aprólékos, nagy figyelmet és műveltséget követelő munkát a Hitel hőskorában az Erdélyből áttelepült történészprofesszor, Cselényi Béla és felesége, Kiss Anikó végezte el. (Ők nem mellesleg a később tévés hatalommá felnövő Cselényi László és a kedves költő, Cselényi Béla szülei.)
Ezekkel aztán a tervező szerkesztők már pontosan ki tudták számolni, hogy egy-egy kézirat mekkora felületet tölt be az újság oldalain. Vonalzójuk, utóbb megismert szakszóval: tipométerük mellett ehhez szükségük volt a laptükörre, ami nem más, mint a Hitel formai szerkezetét, az oldalak méreteit, a hasábok szélességét, a címmezők nagyságát, meg még sok mindent tartalmazó nyomtatott lapok együttese. A kézirat a tükörrel együtt aztán a nyomdai szedőkhöz került, a Hitel első számai még a nyomdák ólomszedő betűi segítségével készültek, majd csak ezután kerültek át az akkor nagyon modernnek számító fényszedő-számítógépes szerkezetekre. Az ólomszedéses időszakban a nyomtatást közvetlenül megelőző órákban a kiszedett oldalakról világos lila szalmiáklevonat készült, ezeket a lapnyomtatás engedélyezésére jogosult szerkesztőknek imprimálniuk kellett, azaz aláírásukkal jóváhagyták és engedélyezték a nyomtatást. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a nyomtatás éjszakáján valami nyomda közeli presszóban vártuk, többnyire Alexa Károly és én, az imprimatúrák elkészültét, a megbeszélt kora hajnali időben bementünk a nyomdába, átfutottuk a levonatokat, aláírtunk, és felzúghatott az óriási nyomdagép.
Írta a Magyar Hírlap
