Mit jelent az, ha egy filmben „nem történik semmi”?
A cselekményt tekintve nagyjából azt, hogy az emberek, akiket a vásznon látunk, csak úgy üldögélnek egy asztal körül, nem csinálnak semmi olyat, amit máskor nem szoktak, nem történnek rendkívüli események, sőt igazából semmilyen úgynevezett esemény nem történik. Viszont ha megnézzük Hajdu Szabolcs új filmjét, a Kálmán-napot, végleg meggyőződhetünk arról, hogy egyáltalán nem számít a minőség és az élmény szempontjából semmit, hogy egy filmben „történik-e valami”.
A Kálmán-napban ugyanis tényleg csak hétköznapi, mindannyiunkhoz hasonló emberek beszélgetnek egy asztal meg néhány pálinkáspohár körül, nem nagyobb témákról, mint amik mindannyiunkkal vagy megestek már, vagy biztos, hogy ismerünk olyan embereket, akikkel igen – és mégis biztos már most, hogy
a Kálmán-nap az év egyik legnagyobb filmélménye marad,
persze Hajdu Szabolcs következő filmje, az elvileg szintén már idén mozikba kerülő Egy százalék indián még veszélyeztetheti a toplistás helyét. Hajdu Szabolcs trilógiának nevezi ezt a három filmet, a 2016-ban bemutatott Ernelláék Farkaséknál-t, a Kálmán-napot és az Egy százalék indiánt, ami azért túlzás: a három történetnek a sztori szintjén semmi köze egymáshoz, tökéletesen érthetőek egyedülálló történetekként.
Tóth Orsi és Hajdu Szabolcs
Budapestfilm
Más köti össze őket: egyrészt a technikai rész, miszerint mindhárom film állami támogatás nélkül, sufniköltségvetéssel, esetleg, mint most, némi szlovák állami támogatással készült, mindhárom történet látható volt vagy máig látható színházban, szintén Hajdu rendezésében és részben főszereplésével. Másrészt pedig mindhárom ugyanazt a témát feszegeti: a hosszú párkapcsolatok dinamikáját, még pontosabban a párkapcsolatok lassú halálát, a párkapcsolati hazugságokat és önhazugságokat, a hétköznapok súrlódásait, amelyeket eleinte észre sem veszünk, csak amikor már annyiszor ismétlődtek, hogy horzsolásokat hagy a bőrünkön, és ha még tovább ismétlődnek, talán meg se gyógyulnak soha többé.
A Kálmán-nap cselekménye nagyjából annyival leírható, hogy a felső középosztálybeli Olga (Tóth Orsi) és Kálmán (Hajdu Szabolcs) vendégeket várnak, hogy koccintsanak Kálmán névnapjára, aztán amikor az egy koccintásból egyre több lesz, az üveg alján meg egyre kevesebb marad, a vendégek, Zita (Földeáki Nóra) és Levente (Szabó Domokos) házasságáról is épp annyi elhallgatott sérelem, vád és önvád kezd a felszínre törni, mint a vendéglátóékéből. Aztán egy ponton megérkezik a tipikus magyar, kissé alkesznek tűnő ezermester, Ernő (Gelányi Imre) is, aki még tovább tud kavarni az érzelmi zűrzavaron.
Földeáki Nóra
Budapestfilm
Hajdu Szabolcs tulajdonképpen annak a lényegét mutatja meg, mitől lesz film egy film.
Nem a látványtól, nem a pörgős cselekménytől, nem attól, hogy bármi nagyszabású lenne benne. Épp ellenkezőleg: attól, hogy teljesen mindegy, a fentiekből van-e benne bármi, a lényeg nem a vásznon kell, hogy megtörténjen, hanem a nézőben. A film attól film, ha ezt teljesen mindegy, milyen módszerekkel, de képes elérni. Nem kell, hogy elsüllyedjen az orrunk előtt a Titanic, és süllyedés közben nagy robajjal kettétörjön a hajótest: az kell, hogy az én fejemben vagy lelkemben nézőként lejátszódjon egy ugyanekkora katasztrófa.
És mi lehetne nagyobb katasztrófa, mint ha emberéletek futnak zátonyra?
Ha elmúlik a szeretet, ha egy ember lába alól kihúzzák a talajt, mert hirtelen rázúdul a valóság, ami ellentétes azzal, amit eddig annak hitt, és fogalma sincs, mihez kezdjen így, minden fogódzóját elveszítve. Hát mi lehet ennél hátborzongatóbb érzés? Ha rádöbbenünk, hogy hazugságban éltünk. Ha rádöbbenünk, hogy nem tudjuk tovább leplezni a hazugságot, mert az már ellep minket, mint egy fullasztó hullám. Ha hiába küzdünk az életünk értelméért, az akaratunkon kívül kicsúszik a kezünkből; ha elmúlik a szerelem, akkor is, ha nem akarom.
Szabó Domokos
Budapestfilm
És Hajdu ezeket az érzéseket olyan hihetetlen tehetséggel tudja létrehozni bennünk, amit tanítani kellene – pontosabban nyilvánvalóan épp ezt tanítják a világ összes valamirevaló filmes iskolájában, és ez az, amire minden filmes vágyakozhat, hogy valaha sikerüljön elérnie. Sokszor még szavak se kellenek hozzá, még az „ülnek az asztal körül, és beszélgetnek” leírás is több annál, mint amennyi Hajdunak és a színészeinek már elég ahhoz, hogy mélyre ható, metsző érzéseket ébresszen a nézőben; gondoljon csak arra a jelenetre, aki már látta a filmet, amikor Gelányi Imre megöleli és magához szorítja Földeáki Nórát. A Kálmán-nap mindössze hetvenegy perc, de ebben az egyperces, néma jelenetben egy két és fél órás film minden érzelmi töltete megvan.
Amilyen – a szó legjobb értelmében – egyszerű vonalvezetésű film ez, az is könnyen lekövethető, milyen eszközöket használ Hajdu Szabolcs mindezek eléréséhez. Egyrészt kiváló karaktereket teremt, és a lehető legjobb színészeket kér fel a szerepekre, akik hozzá tudják adni a karakterekhez mindazt, ami a szavakon, mondatokon kívül teljessé teszi a jellemüket, és ami minimum ugyanolyan fontos, mint a szavak és a mondatok. A folyamatosan idegesítően be nem álló szájú Zita, akiről Földeáki Nóra nagyon pontosan tudja érzékeltetni, mennyire pótcselekvés az állandó beszéd, mennyi mindent próbál vele leplezni, mennyi bizonytalanság, félelem, önbizalomhiány, kontrollvesztettség van mögötte. A hajlott háttal járó Levente, akinek látszólagos papucsférj-mivoltáról Szabó Domokos azonnal érzékeltetni tudja, hogy nem a hasa fáj, amire hivatkozik, hanem az egész élet és a saját tehetetlensége. (Ez a hasfájás metafora is remek ötlet a forgatókönyvíró-rendező Hajdutól.)
Hajdu Szabolcs
Budapestfilm
Olga, akinek végig kitartott, békés mosolya mögé a hosszú filmes szünet után igazi, nagybetűs Nagy Színészként visszatérő, lenyűgöző Tóth Orsi odajátssza, mennyire nehéz is ezt a békét fenntartani, miközben semmi, de semmi oka nincs erre az érzésre. Vagy Kálmán látszólagos macsósága, amiről Hajdu Szabolcs idővel megmutatja, természetesen nincs mögötte semmiféle erő, csak az erőre való szándék, és a gyáva megfutamodás azokban a helyzetekben, amikhez erő kéne. Vagy Ernő látszólagos egyszerűsége, már-már primitívsége, ami mögé Gelányi a lehető legkevesebb eszköz használatával, szinte láthatatlanul oda tud tenni annyi érzést – főleg veszteséget és hiányt –, hogy evidens legyen, az úgynevezett egyszerűség semmit nem mond el arról, mennyire mély egy ember lelkének sötét gödre.
Másrészt pedig a Kálmán-nap a forgatókönyvírás magasiskolája: a rengeteg sűrítés, a mondatok, amelyek jelentése teljesen megváltozik csak a hangsúlyoktól, a hullámzás a feszültségek elfojtása és kitörése között, a némaság ereje, és főképp az,
hogyan tudja Hajdu a leghétköznapibb szituációkba beleírni az egész életünket.
Tóth Orsi
Budapestfilm
Harmadrészt pedig a rendezés: amennyire egyszerűnek tűnik a már emlegetett képlet – emberek ülnek egy asztal körül –, annyira precíz valójában minden jelenet koreográfiája, akkora jelentősége van egy-egy arcrándulásnak vagy épp annak, ha nem is történik semmi – mert hát történnie kéne –, annyira fontos, amikor egyszer az életben valaki mégiscsak felemeli a hangját, ha valaki idegesen rágyújt egy cigire, vagy ha szeretne rágyújtani, de még erre sincs lehetősége, és így tovább. Hogy aztán Hajdu az utolsó jelenettel koronázza meg az egészet: mivel „nem történt semmi”, csak elhangzott pár olyan mondat, amit lehetetlen lesz visszaszívni, meg nem történtté tenni, önhazugságokkal elfedni, nehéz filmkészítői kérdés, hogyan zárja le ezt a sztorit az író-rendező, hiszen minden bombasztikusság ellentétes lenne a film lényegével, ha viszont nem történik valami, az mégiscsak suta. Hajdu talán az egyetlen lehetséges módot találja meg: a mindenen túllévő négyes egy autóba összezárva, némán utazik, és a kamera egyszerűen végigpásztázza az arcukat. (Ernő már nincs itt, az ő történetét tökéletesen lezárta az említett ölelés.)
És ezeken az arcokon ott van minden. Ez a minimalista befejezés az egész film esszenciája. Nem történt semmi különös. És az arcok mégis örökké megváltoztak. És a moziban ülve azt érezzük, ha nem is látszunk rajtunk, de egy kicsit a mienk is. Ennél nem kell több egy filmtől.
HVG
