Különös érzés lehetett Msztyiszlav Csernov Pulitzer-díjas ukrán újságírónak és stábjának a hollywoodi Dolby Theatre színpadán állnia a múlt vasárnap éjjel. Elhozták Ukrajna történetének első Oscar-díját egy olyan dokumentumfilmmel, amelyről még maga a rendező is azt gondolja: jobb lett volna, ha egyáltalán le sem kell forgatnia. „Bárcsak ezt [a filmet] képes lennék elcserélni arra, hogy Oroszország soha ne támadja meg Ukrajnát, és soha ne szállja meg a városainkat” – mondta a köszönőbeszédében.
Érdekes volt nézni, hogy mennyire nem illett az Oscar-gála fényűzése, a széles mosolyú, ünneplő vendégsereg, a poénokat szóró házigazda a színpadra egységesen feketében kiálló ukrán filmesekhez. Csernov, Jevgenyij Maloletka szintén Pulitzer-díjas fotóriporter és Ljudmila Amelkina számára a 20 nap Mariupolban ugyanis nem egy film, amely történetesen jól sikerült, hanem az életük. Egy videódokumentáció arról, ahogy folyamatos életveszélyben, bizonyára súlyos lelki traumákat elszenvedve, óriási dezinformációs káosz közepette megpróbálják elmondani az alig elmondhatót. Leleplezni az igazságot a saját szülőföldjükön elkövetett vérontással kapcsolatban. A saját bőrüket, testi-lelki jóllétüket vitték vásárra, hogy mementót állítsanak az orosz–ukrán háborúnak, és megakadályozzák, hogy feledésbe merüljenek Vlagyimir Putyin hadseregének rémtettei. Ebből született meg a filmjük.
Meglepő, milyen gyorsan felejt az ember, hogy ami tegnap még nagy felháborodást váltott ki, az ma már közömbös hír csupán, amely fölött jó eséllyel átsiklik a figyelme. Az orosz–ukrán háború napi eseményei iránti érdeklődés mára jelentősen megcsappant – tegye fel a kezét az, aki a nap végén vagy a családi ebédnél még szóba hozza a szomszédban zajló eseményeket! Pedig az oroszok még most is éppúgy városokat ostromolnak, mint két éve, és még most is ölnek civileket (a háború kitörése óta eltelt időben átlagban naponta 42 ártatlan ember hal meg). Az óvatosabb becslések szerint is 6,5 millió ukrán ember menekült külföldre az elmúlt két évben, és idén körülbelül másfél magyarországnyi ukránnak van szüksége humanitárius segítségre a mindennapokhoz.
A helyzet tehát nem lett jobb, a háború nem ért véget, mégis, mi, akik nem benne élünk, igen hamar belefáradtunk, hogy érdekeljen minket a kellemetlen valóság. Épp ezért érkezett a lehető legjobbkor a Mariupol 2022-es ostromának első húsz napjáról szóló film (amely Magyarországon az RTL+-on tekinthető meg), ugyanis a világ szerencsésebbik felén élők valójában nem igazán tehetik meg, hogy ne vegyenek tudomást a jelenlegi is zajló brutalitásról, az ártatlanok legyilkolásáról. Magyarországon nem tehetjük ezt meg azért sem, mert itt a miniszterelnök minden erkölcsi fenntartás nélkül kezet fog egy háborút kirobbantó despotával, és annak behódolva „katonai műveletnek” nevezi egy ország teljes tönkretételét; a külügyminiszter trécsel és kacarászik orosz kollégájával, miközben Putyin legnagyobb hatású, halála előtt éveken át kínzott kritikusát éppen temetik. Amikor megnézzük a 20 nap Mariupolban című filmet, újra eszünkbe juthat (ha esetleg elfelejtettük volna), milyen ijesztően cinikus is a vezető politikusoktól relativizálni ezt a háborút.
20 nap Mariupolban
Az Associated Press haditudósítójaként Msztyiszlav Csernov és két társa Mariupolba sietett, amikor már sejteni lehetett, hogy az Azovi-tenger partján, az orosz határhoz közel fekvő, stratégiai jelentőségű iparvárost az elsők között igyekszik majd elfoglalni az orosz hadsereg. A sejtésük beigazolódott, az invázió legelső napján, 2022. február 24-én megkezdődött a 86 napon át tartó ostrom. Szinte végig folyamatos életveszélyben dolgoztak, és ahogy sűrűsödtek a légicsapások, ahogy a lakóházak, szupermarketek, egyetemi épületek és kórházak váltak célpontokká, úgy tűnt egyre kevésbé biztosnak, hogy valaha vissza tudnak térni a családjukhoz.
Csernovék kamerája azokat a részleteket dokumentálta, amelyeket itthonról, a biztonságos térből a legnehezebben tudtunk elképzelni, és amelyeket szavakkal nehéz visszaadni. A háborúnak az első pillanatától kezdve vannak civil áldozatai, köztük sok gyerek, és az újságíró-rendező pontosan tudta, hogy meg kell mutatnia a világnak ezeket az értelmetlen halálokat. A filmben mariupoli kórházakban forgatnak, a szemünk láttára veszítenek el gyerekeket az életükért kétségbeesetten harcoló, gyakran a könnyeikkel küzdő orvosok. Ott vagyunk a mentőkkel, akik sérültek és halottak után kutatnak, a sebészekkel, akik alagsorokban, mobiltelefon fénye mellett, fájdalomcsillapítók és antibiotikumok híján kénytelenek műteni.
A háború olyan, mint a röntgen, megmutatja, milyen az ember valójában
– hangzik el egy ponton, és valóban: van, akiből a legrosszabbat hozza ki a helyzet, a boltokat fosztogatni kezdi, összefogás helyett további pusztításra ösztönöz. Más akár saját képességeit és erejét is felülmúlva küzd a sorstársaiért. Ez utóbbiak Mariupol hősei, akik reménytelen helyzetbe tesznek tanúbizonyságot emberségükről.
20 nap Mariupolban
A legtöbben megértették az újságírói jelenlét és a kamera jelentőségét. Szinte mindenhova odaengedték Csernovékat, mert tudták, hogy a világ egyedül az ő segítségükkel ismerheti meg a valóságot. A stáb dokumentálta, ahogy megássák Mariupolban a tömegsírokat, és azt is, amiként az oroszok következetesen kiéheztetik és megfagyasztják az embereket, mert elvágják őket az áramtól, az ivóvíztől, a fűtéstől. Az is kirajzolódik a filmből, amit megint csak a puszta híradások alapján nagyon nehéz felfogni:
ahogy az orosz hadsereg szinte megfojtotta a várost.
Először csak a légvédelmi rendszereket támadták, aztán már a civil pontokat is. Egyre gyakrabban tüzeltek, mire a végén már állandó lett az orosz gépek jelenléte Mariupol egén. Először csak távolról lőtték a várost, aztán megjelentek a katonák az utcákon, mesterlövészek a háztetőkön, settenkedő tankok a házak között. Mariupol a szemünk láttára roppan össze az orosz katonák szorításban.
A várost hermetikusan elzárták minden külső segítségtől, hogy a benne élők magukra maradjanak. Se ki, se be nem lehetett jutni. Lebombázták a telefon- és tévétornyokat, a humanitárius folyosókat blokkolták. Az egyetlen fogható rádióadó az orosz álhíreket sulykolta. A pszichés hadviselés nagyon aljas módja ez, a városlakóknak fogalmuk sem volt arról, hogy pontosan mi történik velük, hogy mi van a más településeken élő rokonaikkal, hogy érkezik-e segítség vagy sem, hogy meddig fog ez tartani. Abban sem voltak biztosak, hogy az oroszok bombáznak, és nem talán inkább az ukránok, de azt sem tudták, hogy tönkretett életüket az orosz propagandagyár nagy erőkkel igyekezett ukrán színjátéknak beállítani.
20 nap Mariupolban
Azokat a képsorokat, amelyeket két évvel ezelőtt Mariupolról láthattunk, és amelyeket a CNN-től kezdve a magyar híradókig a világon mindenki megmutatott – a lebombázott szülészetről; a hordágyon cipelt, vérző hasú terhes nőről – az AP újságírói készítették. Egy idő után Csernovék voltak az egyetlen külföldi, nagy hírügynökségnek dolgozó tudósítók, aki Mariupolban ragadtak. Ők voltak a kapocs a külvilág és az ostromlott város között. Normális térerő híján, általában csak napokkal később tudták elküldeni a szerkesztőségnek az anyagokat, ám a végül sikeresen kijuttatott felvételek miatt nekik köszönhettük, hogy lehetett bármi fogalmunk arról, mi is történik a földi pokolban.
Nagyon fontos munkát végeztek, bizonyítékokat szolgáltattak arra, hogy az invázió során valakik háborús bűnöket követnek el. Msztyiszlav Csernov azt mondta az Oscar-gálán a dokumentumfilmesek felbecsülhetetlen munkájáról:
a mozi emlékeket formál, az emlékek pedig a történelmet formálják”.
A 20 nap Mariupolban képsorai felkavaróak. Az arcokat olykor kitakarják benne, máskor a készítők úgy ítélik meg, hogy látni kell ahhoz valakinek a tekintetét, hogy a zsigereinkben értsük meg, mi is zajlik pontosan. Talán valaki azt gondolhatja, ez hatásvadászat. Én inkább azt, hogy ez a háború. Háborúról óvatosan, megszépítve, visszafogottan, a halottakat nem megmutatva egyszerűen nincs értelme beszélni.
HVG
