2019 februárjában az Izrael által épített Beresit volt az első olyan, magánkézben lévő űrszonda, amely puha landolást próbált megkísérelni a Holdon. Az ambiciózus tervbe azonban több hiba csúszott. Az egyik, hogy az űreszköz leszállását koordinálni hivatott kamerák felmondták a szolgálatot, így gyakorlatilag vakon kellett volna a szondának biztonságosan földet érnie. Emellett több költségvetési megszorítás is sújtotta a missziót, a problémák pedig a kritikus pillanatban összeadódtak. Emiatt az űrhajó nem tudott megfelelően lelassítani, és 500 kilométer per órás sebességgel a Holdba csapódott. A becsapódás több mint száz méteres körzetben szétszórta az űrhajó roncsait. A törmelékről más műholdak fotókat is készítettek.
A lezuhant űrszonda ugyanakkor nem volt üres, bár nem vezette pilóta, voltak utasai.
Olyan parányi lényeket szállított, amelyek akár a holdi extrém körülmények ellenére is életben maradhattak.
Az örök túlélők
A medveállatkák szabad szemmel nem vagy alig látható organizmusok, ezért mikroszkóppal tudjuk alaposabban tanulmányozni őket. Ha közelebbről szemügyre vesszük testüket, megértjük, miért hívják így őket: lábaik végén karmok találhatók, megjelenésük alapján pedig leginkább miniatűr medvékre emlékeztetnek. A vízi környezetet kedvelik, de alapvetően a Föld minden részén előfordulnak. Elterjedtségük oka rendkívüli ellenálló képességükben rejlik.
A medveállatkák 6000 méteres magasságban és 5000 méteres mélységben is túlélnek, elviselik az extrém fagyot és a perzselő hőmérsékletet is.
Ha stressz éri őket, képesek szinte teljes egészében leállítani az anyagcseréjüket, egyfajta hibernált állapotba kerülnek.
Amennyiben a körülmények kedvezőbbé válnak, újra aktiválódnak, és folytatják élettevékenységüket. A kutatók úgy gondolják, a medveállatkák még az olyan tömeges kihalási eseményeknek is ellenállnak, mint a meteoritbecsapódás vagy a gamma-kitörés.
Mi mindent visel el egy medveállatka?
Laboratóriumi kísérletek kimutatták, hogy vákuumban a 3000 kilométer per órás sebességű becsapódások elpusztíthatják a medveállatokat. Ha azonban 2600 kilométer per órával vagy annál lassabban ütköznek valaminek, azt túlélhetik. Az űrszonda ennél jóval lassabban csapódott a Hold felszínébe, és bár az esemény nem vákuumban történt, a medveállatkák túlélhették a kalandot.
Az extrém sugárzás a legtöbb élőlényt elpusztítja, de a medveállatkák ebben is kivételek; több kísérlet kimutatta, hogy képesek elviselni a gamma-sugárzásra jellemző nagyobb, 1000–4400 GY (Gray) dózisú sugárterhelést is.
A Holdon ennek a terhelésnek csupán töredéke éri az állatokat (0,1 GY).
A holdi túlélést a hőmérsékleti viszonyok is nehezítik. Az égitestnek nincs légköre, így a hőmérséklet szélsőségesen ingadozik, éjszaka a 170 Celsius-fok, nappal a 120 Celsius-fok sem elképzelhetetlen. A medveállatkák ezt az extrém hőmérséklet-változást is elviselhetik, ugyanakkor a hosszú távú hatások nem egyértelműek.
Az eddigiekből azt gondolhatnánk, a medveállatok időközben kiváló holdlakókká válhattak, ez azonban koránt sincs így: oxigén és a víz hiányában még ők sem képesek feltámasztani magukat a hibernált állapotból.
Valószínűtlen, hogy holdlakók váljanak a medveállatkákból
Amikor a medveállatkák leállítják anyagcseréjüket, testük víztartalmának mintegy 95 százalékát elveszítik, és összezsugorodnak. Ebben a, kriptobiózisnak nevezett állapotban hosszú ideig megmaradnak, de vízre és oxigénre van szükségük ahhoz, hogy életműködésük újra beinduljon. Emellett természetesen megfelelő mennyiségű tápláléknak is rendelkezésre kell állnia, hogy reprodukcióra alkalmas medveállatka-kolóniák jöjjenek létre. Mindezek hiányában viszont az állatok nem képesek birtokba venni a Holdat. Ráadásul az erős sugárzást is csak a felnőtt egyedek viselik el, a peték nem tudnak védekezni ellene.
Mindezek fényében még ha van is néhány hibernált medveállatka a Holdon, annak esélye, hogy valóban benépesítsék égi kísérőnket, a nullával egyenlő.
Írta a Magyar Hírlap
