Olaszokról is, zsidókról is, és nyilván másokról is terjednek a viccek, amelyeknek lényege, hogy nem tudnak beszélgetni, ha nem használhatják a kezüket.
Ez azonban előítélet, mert valójában szinte mindenki gesztikulál beszéd közben.
A témába vágó hosszas kutatásai után újabb könyvet szentelt ennek Susan Goldin-Meadow amerikai pszichológus, olyasmi címmel, hogy „A kezeddel is gondolkodsz” (Thinking with your hands).
Sokatmondó példa: miután megtudták, hogy a kézmozdulataikat figyelték, a kísérleti alanyok gyakran sajnálkoztak, hogy nem is tettek ilyeneket. Pedig igen, egész idő alatt.
Konferenciatolmácsok is gesztikulálnak, pedig a kabinjukban senki sem látja őket.
Vakon született emberek is gesztikulálnak, még egymás között is — olvasható a könyvben.
Egy karok nélkül született nőről feljegyezték, hogy beszéd közben használja a „fantomkarjait“, ám járás közben nem.
Ilyen esetekből is levonja a következtetést a pszichológus: a kogníció (az észlelés, érvelés és emlékezés) nem pusztán az agyban zajlik, hanem valamiképpen megtestesül.
Goldin-Meadow nem a szándékos fintorokkal vagy kézjelekkel foglalkozik, hanem a beszédet kísérő gesztusokkal, amelyek többnyire önkéntelenek.
Sőt általában a beszélő nem is ellenőrzi őket, és így az információk egy második csatornáját jelentik, akár olyan közlésekkel is, amelyek ellentmondanak a szavaknak, de legalábbis árnyalják őket.
Az elmélet után a gyakorlati tanácsok közé tartozik, hogy a tanároknak érdemes a diákok kézmozdulataira is figyelniük.
Ha egy kisgyerek (születés körüli agyi károsodás miatt) késve kezd beszélni, de a korosztályának megfelelően gesztikulál, akkor valószínűleg behozza a lemaradást. Baj akkor sejthető, ha a kezeivel is alig kommunikál.
Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!
HVG
