Jó három és fél évtizede, a legújabbkori történelem hajnalán, 1988-ban jártam ott először. Dupka Gyuri volt a kalauzunk, ott és akkor, a Kárpáti kiadóban ismertem meg évtizedek óta derék jó barátomat, Debreceni Misit, nemsokára a kárpátaljai magyarság egyik legkiválóbb szellemi emberét, a sajnálatosan korán elhunyt, nagyszerű esszéista-irodalom- és művelődéstörténész S. Benedek Andrást – ahogyan mindenki hívta: Stumpf Bénit –, s azóta Isten tudja, hányszor megfordultam már ezen a különleges varázsú vidéken, amit az elszakított területek között úgy (is) emlegetnek, mint a magyar nemzet kisujját. Az észak-keleti Felvidék Zrínyi Ilona Munkácsának, a legendás Vereckének, a magyar hőseisség Uzsoki-szorosának éppúgy a tája, mint a meséken túli Ungnak és Beregnek, Nevicke várával és Szerednye borával, Vérke-parti hangulatokkal és Krúdy ungvári szállodáival – vagy az örökre dacos Ugocsa, Tiszaújlak, ahol turulmadár őrzi a magyar jövőt, amelynek közelében lakik az egyik legnagyobb élő magyar költő, Vári Fábián Laci nemcsak lírikus, de kitűnő néprajzkutató is – aligha véletlenül… És itt laknak a gens fidelissima, a leghűségesebb nemzetiség, „a kisoroszok” utódai, a ruszinok, akik meghajolnak előtted, ha megtudják, hogy magyar vagy és akikről hadvezéreink azt mondogatták, ők azok, akiknek a kezébe bármikor habozás nélkül magyar fegyvert lehet adni, sohasem fordítanák ellened.
Igen, Kárpátalja, újra meg újra. A szovjet idők vége felé nyílt meg előttünk ismét, Erdélytől vagy a Délvidéktől merőben elütő univerzummal, emberekkel, hagyományvilággal, különlegesen borzongató, szép érzésekkel: ami meg a háború kitörése óta egészen más fénytörésben kerül elénk: az elképesztő mértékben edző, örök küzdelem – az örök magyar (nehéz) sors soron lévő darabjaként.
Hogy néhány napja egy nagyszabású esemény hozta elénk újra Kárpátalját, nem is akárhogyan, bizonyos szempontból majdhogynem szenzációszámba menően is – több volt fontos rendezvénynél, vagy „csupán” rendhagyó könyvbemutatónál és hozzá kapcsolt kerekasztal-beszélgetésnél. Olyan „Kárpátalja-show” állt előttünk – a szó lehető legnemesebb, legkomolyabb, legelmélyültebb és legteljesebb értelmében –, amire most, ebben a nagyon kiélezett, a jövőt tekintve többszörösen is bizonytalan helyzetben a lehető legnagyobb szükség volt és van.
A résztvevők és a rendező Nemzeti Emlékezet Bizottsága a Küzdelem a megmaradásért című tanulmánykötet apropóján egyszerre egy igen nívós és igencsak elgondolkodtató, megrázó-felkavaró és egyben megnyugtató-lelkesítő, felkiáltásszerű élmény-együttest adtak a budapesti közönségnek: Kárpátalja 1944 és 2023 közötti történetének bemutatásával egy szakmai-politikai törekvés rendkívüli állomását szemlélhettük. Mind lélekkel.
E sorok írójára, ha nem is lévén éppen tájékozatlan Kárpátalja-ügyekben, két, egymással szorosan összefüggő elem tett egészen döbbenetes hatást. Olyan benyomáshalmazt, amely az alábbiaknál jóval részletesebb-alaposabb méltatást és elemzést is igényelne.
Szinte kizárólag nők szerepeltek a rendezvényen – a kötet szerzője közül négy hölgy: Orosz Ildikó, Váradi Natália, Molnár D. Erzsébet és Darcsi Karolina –, mintha az egri nők támadtak volna föl, kárpátaljai kiadásban. Bámulatra méltó és szívet melengető volt az az elszánt okosság, eszmei-politikai tisztánlátás, bátor és megnyerő, igényes és elegáns attitűd, ami jellemezte őket. Megint bebizonyították a régi, bölcs német mondás igazát: die Frauen es wissen immer besser – a nők mindig jobban tudják. Mindig, mert eredendő gyakorlatiasságuk, szívós, megőrző-óvó jellegű személyiségük, a megfelelő intellektuális és erkölcsi alapokkal meg- és alátámasztva, ilyen kiemelkedően szép esetekben pontosan erre – és csak erre – predesztinálja őket. (A szerzők – no meg a lektor, az 1989 óta változatlan tisztességgel létező Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a KMKSZ elnöke, Brenzovics László – mellett külön kiemelkedett egy másik asszony – valaki, akit méltatlanul keveset emlegetnek: Bocskor Andrea kárpátaljai születésű EP-képviselő – akire sokkal, de sokkal jobban oda kellene figyelni… Legalább annyira, mint Morvai Krisztinára annak idején. Sőt.)
Fenti tényekből következett az ezzel összefonódott másik jelentős hatás-elem: mintha egy egységes, igen hatékony és még csak nem is nagyon rejtetten erős hadsereg sorakozott volna föl a minap a Vas utcában, valóban vas-keménységgel, acélos megedződöttséggel és hasonló eltökéltséggel – azzal a roppant biztató, csak félig-meddig rejtett üzenettel, hogy ők így együtt, a többiekkel meg egy körültekintő, ügyes-szemfüles, mély érzésű és felkészült nemzeti kormánnyal együtt valószínűleg még az eddigieknél is jóval többre lesznek képesek. És ezt nagyon jó leírni.
A szerző író
Írta a Magyar Hírlap
