Kult: A sötétség nyomában folyton ott jár az őrület – igazán jónak ígérkezik az új True Detective

Nem túlzás azt mondani, hogy a True Detective – The Night Countryól beszél most minden sorozatrajongó. A bűnügyi antológiasorozat történetében most először, a 4. évadban női nyomozók – a Nyad című filmben nyújtott alakításáért idén Oscar-díjra jelölt Jodie Foster és egy kevésbé ismert színésznő, a korábban világbajnok bokszoló Kali Reis – erednek a gyilkos után. Ráadásul a készítők nemcsak a főhősök nemén, hanem a cselekmény helyszínén is csavartak 180 fokot, és ezúttal nem az Egyesült Államok napos déli, délnyugati vidékein folyik a nyomozás, ahogy az eddig minden évadban történt, hanem épp az ellenkező végeken, az örök éjszaka birodalmában, egy kitalált alaszkai városkában a sarkkörön túl.

Az antológia megálmodója, az eddigi évadokat író és kreatív producerként fejlesztő Nic Pizzolatto is levette a kezét a produkcióról, és az új évad női alkotót kapott a mexikói származású Issa López személyében. Az HBO/Sky-nál tehát érezhetően le akarták rázni az összes port, ami a sikeres első évad után a kevésbé sikeres és érdektelenségbe fulladó 2. és 3. évadokra vastagon ülepedett, fokozott elvárásokat támasztva az újítás felé. A rajongók egyelőre be is vannak zsongva, és az évad indulása óta élénk kommentfolyamok uralják a sorozat körüli párbeszédet, például arról, hogy az egyik jelenetben egy mesterséges intelligencia által generált poszter látható a falon, vagy hogy az új évadban feltűnt spirál alakú tetoválás visszautalás az első évadra, és vajon ez jelentheti-e azt, hogy esetleg visszatér az onnan ismert Rust Cohle nyomozó Matthew McConaughey alakításában.

Bármennyire is új azonban a csapat és a helyszín, azért a negyedik évad is a régi receptből dolgozik, vagyis merőben más felépítésre, radikálisan új ötletekre ne számítsunk, inkább – úgy tűnik egyelőre – a nüanszokban találhatjuk meg azt, ahol a sorozat meghaladhatja régi önmagát. Ezúttal is két, egymással valamilyen konfliktusos viszonyban álló és makacs nyomozó vállalja magára a felettébb rejtélyes ügy felgöngyölítését. Liz Danvers (Foster) és Evangeline Navarro (Reis), ha kell, szembefordulnak a feletteseikkel, továbbá esetleg nem túl etikus módszerekhez nyúlnak, hogy célt érjenek.

Természetesen ezúttal is előkerül egy lezáratlan akta, amikor kiderül, hogy a sarkköri kutatóbázisról a hat ott dolgozó férfi eltűnésének köze lehet egy olyan sok évvel korábbi gyilkossághoz, amelynek a végére Navarro nem tudott pontot tenni. A rendőröket nyomasztó múltbéli események, feldolgozatlan traumák ugyancsak fontos szerepet kapnak a cselekmény alakításában, és nem volt ez másként a korábbi évadokban sem: a True Detective valójában mindig sokkal inkább szól a főhős(ök) belső konfliktusairól, mint magáról a bűnügyről, és ahogy feltárul a rejtély az események előre haladtával, úgy áll össze a nézők fejében is egy kirakós a nyomozók sötét titkairól.

A negyedik évadban is keveredik a krimi a vérfagyasztó thrillerrel, és játszik a sorozat a horror néhány hatáskeltő eszközével is (megmagyarázhatatlan paranormális jelenségeknek és zombihörgéseknek lehetünk például szem- és fültanúi), ahogy az új részekből sem hiányozhatnak a látomások, némi spiritualitás, sőt – megint csak visszautalva az első évadra – egy ponton vudubabák is előkerülnek.

Helyszínnek tökéletes választás lett a képzeletbeli alaszkai település, Ennis, ahol a téli hónapokban a sötétség az úr, a Nap december 17-én lebukik, aztán 65 napig fel sem jön. Érdekesség, hogy a sorozatot nem Alaszkában, hanem Reykjavíkban forgatták, mert az észak-amerikai államnak azon a részén, ahol ilyen „örök éjszaka” van, nem volt meg a szükséges infrastruktúra a filmezéshez, illetve télen tartósan mínusz 36 fok körül van a hőmérséklet, aminek azért nem akarták kitenni a stábtagokat. A képernyőn megjelenített Ennis egy bányászváros, és körülbelül az Utqiagvik nevű alaszkai, néhány ezer lelkes kistelepülésről mintázták, amely úgy 160 kilométerre fekszik már a sarkkörön túl. Utqiagvikban, amelyet szűk tíz éve kereszteltek vissza az angolos Barrow-ról a őslakos inupiatok által nevezett településnévre játszódott korábban A sötétség 30 napja című 2007-es horrorfilm,

vagyis a jégbe fagyott, időtlen sötétség könyörtelen vidéke már korábban is megihlette a filmeseket.

A True Detective, a jó bűnügyi történetekhez méltón, mindig akkora hangsúllyal beszél magáról a helyről is, ahol az események zajlanak, mint amekkorával a gyilkosságról és a tettes felderítéséről. Egy rendes krimiben a körülmények, az adott társadalmi közeg, a város, ahol garázdálkodik az elkövető, épp annyira főszereplő, mint maguk az emberek, hiszen a mészárost egy adott társadalom termeli ki magából. Ennis pedig a sajátos földrajzi pozíciója miatt egy elég kilátástalan hely, a benne lakóknak szélsőségesen mostoha körülmények között kell élniük, és együtt kell létezniük azzal a tudattal, hogy hallucinációk és erőszak formájában folyton ott jár az állandó sötétség nyomában az őrület.

Mindeközben a sorozat arra a nagyon is valóságos alaphelyzetre épít, ami sajnálatos módon sok őslakos közösség sajátja, vagyis hogy általában ők azok a népek, akik a környezeti károkozások hatásainak közvetlenül és a leginkább ki vannak téve. Ennis lakóinak egy jelentős része a közeli bányában dolgozik, amely azonban mérgezi az ivóvizet, tehát, bár hasznot hajt az államnak, az őslakosok életterét veszélyezteti, ez pedig egyre több elégedetlenséget és konfliktust eredményez. Úgy tűnik, Issa López sorozata érzékenyen és odafigyeléssel fordul az inupiatok felé (több inupiat színész is szerepet kapott a sorozatban, igaz, nem a legfőbb szerepek jutottak nekik), vagyis a fő cselekményszál mellett gondot fordít arra is, hogy ezeknek az embereknek a hétköznapjait, a kultúrájuk, identitásuk megőrzésére tett erőfeszítéseit is megmutassa, és bár finoman a történetbe szövi a hiedelemvilágukhoz tartozó spiritualitást is (van például egy halottlátó nő a sorozatban), arra vigyáz, hogy ne nagyon csússzon bele a fehér ember szemszögéből megírt általánosításokba, vagy legalább olykor megmosolyogja azokat.

Ez egyébként egy másik pozitívuma az új évadnak, mármint a szellemesség. Az, hogy végre sikerült némi fekete humort is becsempészni a sok hidegrázós jelenet közé, ami fakadhat az abszurd képekből, mint amikor például jégbe fagyott, egymásba kapaszkodó hullák egy hokipálya közepén, Laokoón-csoportot megszégyenítő megkomponáltságban olvadoznak, vagy sokszor ered a remek zeneválasztásból is: vidám akkordok, olykor abszolút tájidegen reggae zene oldja a feszültséget.

És akkor végül ejtsünk szót a nyomozópárosunkról is. Ha még emlékszünk rá, az első évad azért is volt annyira jó (leszámítva az összecsapott legvégét), mert nagyon működött a két nyomozó, Matthew McConaughey és Woody Harrelson között a kémia, tökéletesen kiegészítette egymást az általuk megformált, két teljesen ellentétes pólusú karakter. Az akkori True Detective-nek a velejét az ő bravúros színészi alakításuk adta, McConaughey függőséggel küzdő, lesoványodott és zseniális elméjű detektívje egy jó időre az emlékezetünkbe égett.

Hogy Jodie Foster és Kali Reis között is meg lesz-e majd az a dinamika, ami miatt akkor sem tudnánk levenni róluk a szemünket, hogy ha semmi különös nem történne a sorozatban, csak hat epizódon át egy járőrautóban körözve löknék egymásnak a sódert, azt nem tudjuk. Két rész után ez még nem derült ki.

Mindenesetre főként Jodie Foster karaktere önmagában tartogathat még meglepetéseket, mert a 2. epizódban már kiderül, hogy nemcsak a megfelelő kérdéseket tudja feltenni ahhoz, hogy nyomra vezető válaszokat kapjon, de az is, hogy a férfias határozottsága mellett – valószínűleg egy tragédia hatására – egy nagyon mélyen elnyomott gyengéd és egy szerető lény is lakozik benne. Ha Fosternek lesz lehetősége kidomborítania szerepe összetettségét, akkor már most meg tudunk előlegezni neki az Oscar-jelölése mellé jövőre egy Emmy-jelölést is.

HVG