Kult: Sok szex, és még több szabadság – Emma Stone mindent megtett az Oscar-díjért

Ha azt mondjuk, hogy egy Jorgosz Lantimosz-film groteszk és abszurd, azzal még nem mondtunk semmit. A tavaly 50 éves görög filmrendező-forgatókönyvíró-producer munkásságának egyetlen eddigi darabja sem nélkülözte a furcsaságokat.

Korai filmjei, a Kutyafog és az Alps a család és a gyász témáit járták körül sajátos, sokszor bizarr eszközökkel. A 2015-ös A homárban egy párkereső intézetbe küldik a társadalom egyedülálló tagjait, majd azokat, akik sikertelenül töltötték el a bent töltött időt, állattá változtatják.

A 2017-es Egy szent szarvas meggyilkolása című filmben – mely Cannes-ben a legjobb forgatókönyv díját nyerte – Euripidész Iphigenia Auliszban című drámájának jócskán elrugaszkodott, megcsavart, modern értelmezését láthatjuk: egy orvosi műhibában elhunyt férfi kamasz fia megátkozza a sebész családját, amely roppant sebességgel rohan a pusztító tragédia felé.

Lantimosz talán legnagyobb filmes sikere, a 2018-as A kedvenc című fekete komédia Anna angol királynő udvarában az uralkodó kegyenceinek kíméletlen intrikáit mutatja be, miközben metsző iróniával és leplezetlen gúnnyal ábrázolja a magányt.

[embedded content]

A görög rendező a csütörtökön a magyar mozikba kerülő új filmjében sem tért vissza az itt és mostba – még a korábbi filmjeire jellemző metaforikus, szürreális, elvonatkoztatott jelen időbe sem –, miközben azok a kérdések, amelyeket tárgyal, nagyon is maiak.

A Szegény párák (Poor Things) az időn kívül, egy sosem volt, szürreális steampunk viktoriánus korban játszódik, különös tárgyakkal és közlekedési eszközökkel – repülő villamosokkal és gőz hajtotta, lófejű konflisokkal –, fura állatokkal – négylábú, disznófejű, ugató és röfögő háziszárnyasokkal –, és sajátos városképekkel. A film érzéki szőnyegbombázás.

A Szegény párákat nem mellesleg Budapesten, az Origo Stúdióban forgatták 2021-ben, Emma Stone és Mark Ruffalo nemrég sztoriztak egy interjúban budapesti élményeikről, melyek talán nem merültek ki a helyi McDonald’s kínálatában.

A film felütése már-már frankensteini: egy terhes nő egy londoni hídról a vízbe veti magát, majd a „szinte teljesen, de mégsem egészen” holt testét egy különös orvos vásárolja meg. Az orvos a házi műtőjében kísérleteket végez, és bizarr hegeivel maga is frankensteini figura, akin gyerekkorában az apja végzett kísérleteket. Az öngyilkosságot elkövető nő – Emma Stone, brillírozik a filmben – nem hal meg. A doktor, Dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) újraéleszti, kioperálja belőle a magzatot, az agyát átülteti a nő fejébe, aki újjászületett, félig felnőtt-félig kisgyerekként tér vissza a világba.

A műtét során felvillanó elektromos kisülésekről a Metropolisz, a lány fura, szögletes és töredezett mozgásáról az Óz, a csodák csodája bádogembere, vagy éppen egy robot, mondjuk a Csillagok háborúja-filmek C3PO-ja is eszünkbe juthat. És persze a mai kor, a robotika és a mesterséges intelligencia, a géntechnológia, és még oly sok minden más is. A teremtés tétje és felelőssége, az átléphető és át nem léphető határok. Lantimosz ügyesen játszik a kulturális előképekkel és utalásokkal, nyit értelmezési hiperlinkeket, finoman adagol, és semmit nem tol az arcunkba.

Mint afféle műtőasztalon kreált Kaspar Hausernek vagy Mauglinak, a lánynak nincsenek fogalmai a világról, nem tudja mit szabad és mit nem, azonban mindenre rákérdez, mindent kipróbál, és amikor nem tetszik valami, tányérokat vág a földhöz. A folytatás pedig egyenesen a Pygmaliont idézi: az Úrnak szólított teremtő, a házsártos házvezetőnő, Mrs. Prim (Vicki Pepperdine) és a doktor újdonsült asszisztense, Max McCandles (Ramy Youssef) együttes erővel nevelik a lányt, Bella Baxtert, aki, miközben új szavakat tanul, egy alma segítségével a saját testét és szexualitását is megismeri. Bár alkotója, az orvos, Maxnek, az asszisztensének szánja, ő egy csábító ügyvéddel, Duncan Wedderburnnel, akit Mark Ruffalo alakít rettentően szórakoztatóan, hosszú európai körutazásra indul. Vagy inkább ámokfutásra.

Ez az őrült utazás valójában szimbolikus. Egy meseszerű és dekandens Odüsszeia, Bella gyorstalpaló (egyben pedig klasszikus) felnövéstörténete. Minden állomás egy-egy újabb stáció és lecke. Lisszabonban nagy élvezettel falja a várost és az érzékiség gyönyöreit, Alexandriában az emberi szenvedéssel találkozik – itt Hieronymus Bosch Pokol-ábrázolása juthat eszünkbe –, szeretője, az ügyvéd szerencsejátékon nyert pénzét elküldi a szegényeknek. Utaznak hajón (rettentően bájos Hanna Schygulla a fedélzeten utazó idős hölgy szerepében). Párizsban Bella prostituáltnak áll, és mindenféle emberrel, hm, találkozik. Miközben szocialista gyűlésekre jár. És zabálja a könyveket. Meg általában mindent, ami az útjába kerül.

A film kezdetekor még gótikus és noir fekete-fehér kép eközben (nem akármilyen) színesre vált, és már-már wes andersoni a tobzódás – persze Lantimosz képi világa külön bejáratú univerzum. A filmben látható tényleg rengeteg szex néhol ugyan a pornográfia határait is súrolja, mégsem hat erőltetettnek vagy stílusidegennek ebben a képi és narratív környezetben, nem öncélú, a történetet szolgálja, ráadásul egyszerre erotikus, vicces és elemelt is.

A filmes bildungsroman, ahogyan annak lennie kell, végül visszatér oda, ahonnan elindult – Londonba. A történet még egy plusz csavart is kap, felbukkan egy újabb, nem várt szereplő, megtudunk valami fontosat az ekkora már teljes jellemfejlődésen keresztülment Bella Baxter előző életéről is, hogy a történet zárása aztán éppen az elvárható módon legyen teljesen abszurd és ironikus.

A Szegény párákat nézhetjük egyszerűen csak faltól-falig feminista moziként is, de talán jobban járunk, ha egy kicsit többet is gondolunk róla: Jorgosz Lantimosz attól nagy rendező, hogy az csak egy réteg legyen a sok közül, a film konklúziói valójában mindannyiunkra vonatkozhatnak. Ha Woody Allen azon a bizonyos sokat idézett gyorsolvasó tanfolyamon azt a következtetést vonta le, hogy a Háború és béke az oroszokról szól, akkor mi meg azt mondhatjuk, a Szegény párák központi kérdése és témája a szabadság. A létezés szabadsága, a tiszta lap, az újrakezdés joga, a kérdezés és a megkérdőjelezés bátorsága. A kíváncsiság és kaland.

„Mi az a cinizmus?” – teszi fel a gyerekekre jellemző kérdést egy ponton Bella. És akkor eszembe jutott, hogy milyen jó lenne sokszor így kérdezni, úgy, mint a gyerekek.

A Szegény párák groteszk és az abszurd hangvétele nem kizárólag a meghökkentés, és számos esetben kifejezetten a sokk eszköze, hanem arra is jó, hogy a feltett kérdésekre ne szájbarágós válaszokat kapjunk, hogy egyszerre látszódjon a dolgok színe és visszája. És így is van: a film meghagyja a nézőnek az értelmezés szabadságát.

Ami Jorgosz Lantimosz életművét illeti – mert itt már nyugodtan beszélhetünk életműről –, az már az előző filmje, A kedvenc után is világos volt, hogy a görög rendező nem egy hangszeren játszik, és nem ismétli önmagát. A Szegény párák azonban még ahhoz képest is újat hoz – még akkor is, ha Lantimosz alkotói sorvezetője, a furaság, megmaradt. Nem lepődtünk meg azon, hogy a filmet elhalmozták Oscar-jelölésekkel, és az sem volna különös, ha március 11-én a befutók között látnánk.