A harmadik leggazdagabb szervezet Iránban a Forradalmi Gárda – azaz szabatos nevén az Iszlám Forradalom Gárdájának hadserege (perzsául Sepāh-e Pāsdārān-e Enqelāb-e Eslāmi – angolul IRGC). Az alakulatot „csak” az Iráni Nemzeti Olajvállalat és az Imám Reza Alapítvány előzi meg. Persze a militánsok kezében összpontosuló vagyon pontos mértéke titok, akárcsak az, hogy a pénzek hol parkolnak. Ugyanakkor érdemes közbeszúrni, egyes titkosszolgálatok becslése szerint nem kevés fajsúlyos fizetőeszköz olyan államok bankjaiban fialja a kemény valutát Teheránnak, amelyek amúgy hivatalosan „haragban” állnak vele.
Az IRGC múltja szorosan összefonódik Irán újkori történelmével. A szervezetet hivatalosan a sahot – és a úgy általában a nyugatiakat, de főleg az Egyesült Államokat elűző – forradalom nyomában, 1979. május 5-én hozták létre azzal a szándékkal, hogy az új rezsimhez lojális politikai erőket egy szervezetbe tömörítsék. Ezzel egyébként ellensúlyozni kívánták az akkortájt még többségében a régi, arisztokratikus rendszerhez hű hadsereg befolyását is.
A bevezetőben említett munkásőrséges párhuzam persze nem húzható rá egy az egyben az IRGC-re, de azért figyelemre méltó hasonlóságok mégis akadnak. Ahogy a szovjet tankok nyomán felemelkedő Kádáréknak, úgy az új iráni vezetésnek is szüksége volt egy totálisan megbízható fegyveres alakulatra, s ahogy Teheránban a gárda, úgy idehaza a pufajkások intézték el az ellenzéket, végezték el a piszkos munkát.
A Forradalmi Gárda alá tartozó Basij félkatonai szervezet képviselői egy teheráni tüntetésen. Utóbbi önkéntes tagsága (állítólag) meghaladja a tízmilliót
Fotó: AFP/NurPhoto/Morteza Nikoubazl
A kép teljessé tételéhez tudni kell, hogy a IRGC a mai napig szervezetileg különáll az iráni hadseregtől. Parancsnoka még véletlenül sem holmi civil, esetleg „sima” mullah, hanem az ország legfelsőbb vallási vezetője, azaz maga a mindenkori ajatollah. A gárdát egyrészt az ország területén zajló konfliktusokban alkalmazzák – mégpedig „vastagon”, még annak ellenére is, hogy ezekről az átlagolvasó nem nagyon értesül. Efféle, néha egészen brutális fegyveres összetűzések zajlanak például Nyugaton az Iránban élő kurdokkal és a Keleten csoportosuló és szintén harcias beludzs kisebbség tagjaival.
Az IRGC különleges egységét, az Al-Kudszt is rendszeresen alkalmazták – és dolgoztatják korunkban is – a Közel-Kelet tarkabarka, helyesebben kifejezve keszekusza konfliktusaiban. Elég példának felhozni a síita milíciákat Libanonban, amelyek mögött mindig ott magasodik Teherán árnya és figyelő tekintete. De joggal említhetnénk Szíriát, ahol a hadsereg támogatóiként és a központi hatalom támaszaként ma is részt vesznek a polgárháborúban – aprítva mindenkit, aki a Nyugat vagy az iszlám szélsőséges érdekeit hirdeti. De ha kell, akkor az egykori ősellenséggel is összefognak, amelyet jól példáz, hogy 2014-től jó pár esztendőn át az irakiakkal közösen kergették a pokolba a szélsőséges iszlamistákat.
Visszakanyarodva – a borítékolhatóan mindenkit jobban izgató vagyonra – a Forradalmi Gárda az Irakkal vívott, nyolcéves háború előtt és alatt is folytatott már gazdasági tevékenységet – igaz, ezt a munkájukat azért túlzottan acélosnak nem lehetne nevezni. A dobogóra kerülés lehetőségét, azaz a startpisztoly elsütését (az eredendően pisztáciakereskedő famíliába született) Akbar Hásemi Rafszandzsáni volt elnök 1993-ban meghirdetett politikája jelentette, amely vállalkozásra bátorította az állami szerveket. A cél világos volt: a hajdani politikus egyszerűen minél több részleget kívánt leválasztani a kormányzati emlőkről.
Az IRGC nem volt rest, s villámsebesen magához ragadt néhány tönkrement gyárat, majd aprónak nem éppen titulálható állami segítséggel beszállt az olaj- és gázbizniszbe, hogy aztán a színen felbukkanjanak az építkezéseknél és bármi egyébben, ami pénzt hozhat(ott) a konyhára. A szervezet térnyerése nagymértékben köszönhető a veteránok és volt gárdista tisztek személyes kapcsolatainak. Vagy ahogy az orosz mondás tartja: „Inkább száz barátod legyen, mint száz rubeled.” (Biztos megvan ez perzsául is, de azért azt mindenképpen le kell szögezni: a népi bölcsesség keletkezésének idején az említett pénzösszeg egy jómódú parasztcsalád öt-hatéves jövedelmét foglalta magában.)
Ma pedig ott tartunk, hogy nem hivatalos becslések szerint az IRGC-é a bronzérem Iránban – mármint ha a bevételt és a hasznot vesszük mérvadónak.
A Forradalmi Gárda „házon belüli” súlyát egy kívülállónak is érezhetően mutatja az a tény, hogy saját szárazföldi, tengeri és légierővel bír – illetve koránt sem mellékesen akad neki egy rakétaosztálya is. (A korábban említett Munkásőrségnél leragadva: pufajkások interkontinentális Scudokkal – ugye milyen megnyugtató?) Úgyszintén hírszerzése is működik, sőt, az Al-Kudsz korunkra Irán elsődleges, külföldre is irányuló hírszerző szervezetévé vált.
Az IRGC parancsnoksága külföldi becslések alapján harminc hadosztályba szervezve legkevesebb százhúszezer harcos fölött diszponál. Az érintettek elszántságát nem szabad lebecsülni még akkor sem, ha a nyugati újságok hasábjain jellemzően holmi Kalasnyikovokat lengető, azokkal diszlépésben parádézó csürhének is próbálják beállítani őket. Amúgy pedig ha végiggondoljuk, hogy Izrael nem is oly régen precíziós csapással ölte meg (saját fogalmai szerint: iktatta ki) Kászim Szulejmáni tábornokot, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a sugallt kép csak azoknak szól, akik nem akarnak a kulisszák mögé tekinteni, a valósággal szembenézni.
Írta a Magyar Hírlap
