A Dunakanyar egyik kis falujában élek. Itt még kevés az újonnan betelepülő, a családok magja, rokonsága hosszú ideje ebben a faluban vert gyökeret. Itt még köszönnek egymásnak az emberek, ha az utcán találkoznak. A postás behunyt szemmel is tudja, melyik postaládába dobja be a levelet, hiszen ő is régóta él ezen a településen, megbecsült polgára a közösségnek.
De történt valami, ami felforgatta a kedélyeket, hangossá tette az amúgy csendes vidéket. A postás tudniillik váratlanul felmondott, és több pénzért vállalt munkát a szomszédban. A mi falunkba új postás érkezett, aki először ismerkedett ezzel a fontos faladattal. Ebből adódott a kalamajka. Az történt ugyanis, hogy a levelek, az értesítések nem érkeztek meg az adott címekre, összekeveredtek, és illetéktelenek ládájába kerültek, ami azért következhetett be, mert a tulajdonosok neve és címe a legtöbb esetben nem olvasható a bejárati ajtókon. „Minek? – gondolhatták a tulajdonosok –, a mi postásunk, K. pontosan ismeri az összes portát.” Kiverte a biztosítékot, hogy az egyik reggel egy tömb hivatalos levelet találtak a kukában. A postán hangos jelenetek zajlottak le, lincshangulat uralkodott. Egyetlen hatalmas panaszáradattá vált a település. „Mit segít a panasz? – tette fel a kérdést annak idején Móricz Zsigmond, és így felelt rá: – Semmit. És mégis kénytelen az ember legalább panaszkodni, mert ha ki nem beszéli magából azt a sok feszültséget, amit az élet ma ad, akkor megőrül.” Mintha ma írta volna ezeket a sorokat az író…
Most itt volt az alkalom, hogy egymásra találjon régi és új falulakó. Úgy hordták magukkal a panaszukat, mint a személyi igazolványukat. Fontos volt számukra, hogy kiengedjék a gőzt magukból. Pedig a siránkozás energiaveszteség. Az is sokatmondó, hogy a panaszkodásra sok szavunk van (kesereg, sír-rí, morog, sopánkodik, siránkozik, óbégat, jajgat, nyafog stb.), a megoldásra sokkal kevesebb (kiút, elintézés stb.). Az időjárásra való panaszkodás pedig a legtermészetesebb napi példája a természet áldásainak. Ez esetben azonban átvette a helyét J., az új postás személye.
Az emberek a problémák miatt panaszkodnak, és a megoldás kulcsát ritkán keresik; a cselekvés útjára csak elvétve tévednek. Egyszerűbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást. Ennek voltunk a tanúi a mi falunkban is. Szellemesen mondta hajdani művésznőnk, Bajor Gizi, hogy: „A színésznő mindig panaszkodik. Akkor is, ha játszik, akkor is, ha nem játszik.” A mondat általános érvényű 2024-ben is! Pedig a vég nélküli panaszkodás csak időszakos megkönnyebbülést jelent. Többnyire időpazarlás. Azt is írhatom, hogy hazánkban a panaszkodás kultúráját éljük, függetlenül attól, hogy mennyi pénz van az emberek zsebében.
Richard Templar kortárs brit író és szerkesztő, az emberi viselkedés okos megfigyelője és kutatója, számos önfejlesztő könyv írója, arról próbál meggyőzni minket, hogy minden pillanat, amelyet panaszkodással és morgással töltünk, a saját életünkből vesz el. A vidám pillanatok pedig hozzátesznek egy keveset. Tőlünk függ, hogy melyiket választjuk.
Mintha az új postás tudatosan úgy keverte volna a kártyákat, hogy panaszáradatot hozzon a településre. Amikor az élete szinte már veszélyben volt, a falu józanabb tagjai végre léptek: megkeresték a régi postást, K. urat, és könyörögtek neki, hogy az ég szerelmére, jöjjön vissza, mert a jelenlegi helyzet tarthatatlan. És K.-t meghatotta a falu esedezése: visszajött! Igaz, egy kicsit több pénzt is kapott. Manapság újra béke van a faluban, és az emberek a panaszkodást csak hírből ismerik.
A szerző újságíró
Írta a Magyar Hírlap
