Pontosabban Eliean Mórnak a rajta tanyázó tengeri cséreken és viharmadarakon kívül csak ideiglenes lakói voltak, a sziget 1899-ben épített világítótornyát működtető háromfős személyzet formájában. Ám a nyom nélkül eltűntek történetébe nem sokkal az Eilean Mór-i világítótorony üzembe helyezése után a kísérteties skót sziget is örökre beírta a nevét.
Felgyulladnak Eilean Mór fényei.
A Külső-Hebridák térségét jellemző gyakori viharok és a sokszor ködös barátságtalan időjárás hosszú időn át komoly kihívás elé állította a tengerészeket. A zord meteorológiai viszonyok ellenére a térséget fontos kereskedelmi hajózási útvonalak keresztezik, ezért is határozták el, hogy a szigetlánc legnyugatabbra fekvő tagján, Eilean Móron világítótornyot építenek a hajózás megkönnyítésére és biztonságosabbá tételére. A 23 méter magas világítótornyot amit az óceán felszíne fölé magasodó 88 méteres sziklaszirt tetejére építettek, Anglia leghíresebb világítótorony-építésze, David Alan Stevenson tervezte.
A világítótornyot 1899 decemberében helyezték üzembe, amelynek háromfős személyzet biztosította a kiszolgálását, illetve folyamatos működtetését. A szárazföldtől távoli, viharoktól tépázott apró lakatlan szigeten korántsem volt leányálom a világítótorony-őri feladatok ellátása. Ezzel a Northern Lighthouse Board, a világítótornyokat üzemeltető állami szervezet vezetői is tisztában voltak, akik az átlagosnál jóval magasabb javadalmazással honorálták az önként vállalt kemény hároméves szolgálatot.
Amikor 1899 decemberében először gyulladtak ki Eilean Mór világítótornyának fényei, első turnusként a 43 éves James Ducat, a 34 éves Donald MacArthur, valamint a háromfős csoport legfiatalabb tagja, az ekkor 27 éves Thomas Marshall léptek szolgálatba az elhagyatott szigeten.
Mindhárman a Northern Lighthouse Board alkalmazottai voltak, így már korábbról ismerték egymást. A három férfi 1899. december 8-án foglalta el új és barátságtalan állomáshelyét,
Ahol a társasággal megkötött szerződés szerint három éves szolgálati idő letöltését vállalták.
A világítótoronyhoz tartozó épületben volt a szálláshelyük, a reflektorok működtetéséhez szükséges olaj-, illetve az ellátásukat biztosító élelmiszerraktárakkal együtt. Az arra hajózó tengerészek örömmel konstatálták Eilean Mór frissen felgyulladt fényeit, ami nagyban elősegítette, hogy a háborgó óceánról biztos révbe érjenek.
Sötétbe borul a kísérteties szigeten álló világítótorony
Egy éven át minden a legnagyobb rendben működött, egészen addig, amíg fel nem virradt 1900. december 15-e. Ezen a napon az esti órákban, amikor már nyomasztó sötétség borult az Atlanti-óceánra, az SS Archer gőzös szolgálatos jelzőmatróza – ami a keleti parti Philadelphiából tartott Skóciába -, azt jelentette a gőzös parancsnokának, Holmer kapitánynak,
Hogy nem látja eilean mór fényeit.
Ez annál inkább is furcsának tűnt, mert aznap este felhőtlen és ködmentes volt az idő. A kapitány a hídon gyors navigációs ellenőrzést végzett a térképeken, megállapítva, hogy az őrszem jelentése helyes, mivel az Archer a világítótoronyhoz képest ekkor már bőven a látótávolságon belül hajózott.
Mivel a személyzet gyakran hajózott erre és ezért jól ismerte az Eilean Mór körüli vizeket, a kihunyt világítótorony nem jelentett komolyabb problémát a továbbhaladásukban. Amikor másnap kikötöttek a skóciai Obanban, a kikötői kapitányságon bejelentették, hogy a tiszta idő ellenére sem látták Eilean Mór fényeit. A helyi révkapitány a bejelentést kötelességszerűen továbbította a világítótornyot üzemeltető Northern Lighthouse Board illetékeseinek. Ekkor még senki sem gondolt rosszra, mert azt hitték, hogy valamilyen technikai probléma léphetett fel és emiatt sötétülhetett el Eilean Mór világítótornya.
A Northern Lighthouse Board ügyeletese a vezénylési rendből megállapította, hogy négy nap múlva fog kifutni egy utánpótlást szállító hajó a szigetre, és mivel nem minősítette rendkívülinek a helyzetet, úgy döntött, hogy elegendő lesz ekkor megtartani a helyszíni ellenőrzést, illetve a hibaelhárítást. Ám az időközben kitört és több napig tomboló heves vihar miatt a szigetre utánpótlást szállító gőzös, a Hesperus csak karácsony másnapján, december 26-án tudott kifutni a tengerre.
Furcsaságok tárháza a hirtelen lakatlanná vált szigeten
Amikor december 26-án kora délután a Hesperus kikötött Eilean Mór partjánál, James Harvey kapitány meglepődve konstatálta, hogy a bevett szokás ellenére senki sem fogadta őket a világítótorony személyzete közül. Ezért parancsot adott a hajókürt megszólaltatására, de a kürt sok kilométeres távolságra elhallatszó hangjára sem jött elő senki a világítótorony épületéből. Ekkor a kapitány utasítására a Northern Lighthouse Board egyik alkalmazottja, Joseph Moore csónakba szállt, és kievezett a partra.
Amikor moore odaért a világítótoronyhoz, az összes ablakot és ajtót csukva találta.
Megállapította, hogy a személyzet szálláshelyének ajtaja nem volt kulcsra zárva, de amikor benyitott, egy teremtett lelket sem talált odabent.
Ezután felsietett a sziget fölé magasodó szirtre, ahonnan az apró Eilean Mór egész területét jól be lehetett látni. Mivel a szigeten nem voltak fák, csak csenevész gyep tenyészett a sziklás talajon, ezért egy kutya méretű élőlényt is könnyen fel lehetett volna fedezni erről a kiváló megfigyelő pontról, de Moore senkit sem látott: Eilean Mór teljesen elhagyatott volt. Harvey kapitány ezért elrendelte a sziget teljes területének tüzetes átfésülését. A legénység szálláshelyén a három ágyat bevetve találták, a bútorok a helyükön álltak, csupán egyetlen felborult székre figyeltek fel, a tűzhely hamuja pedig hideg volt. Azt is megállapították, hogy a világítótorony reflektorának tükrei szép tiszták, az olajtartálya teljesen feltöltött, és az egész berendezés működőképes. A szekrényben tárolt vízhatlan kezeslábasok közül egy még mindig a fogason lógott, ami arra utalt, hogy a személyzet egyik tagja e létfontosságú ruházat nélkül távozott.
A torony alatti sziklákon a kikötéshez használt karvastagságú kötelek széttépett maradványaira akadtak, ami mélyen megdöbbentette a tengerészeket, mivel fogalmuk sem volt,
Hogy mi lehetett az az erő, ami képes volt apró darabokra tépni e rendkívül erős köteleket.
A kutatásban részt vett egyik tengerész megtalálta a toronynaplót is, amelyben 1900. december 15-én délelőtt kilenc órakor tették meg az utolsó bejegyzést. Az utolsó feljegyzés arról szólt, hogy elmúlóban van a több napja dühöngő vihar. A rövid bejegyzés végén néhány elmosódott és olvashatatlan írásjelet találtak, de ennek ekkor még nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget.
Máig nincs magyarázat az egyik leghátborzongatóbb eltűnésre
A kutatás befejezése után a Hesperus felszedte a horgonyt, és visszahajózott a szárazföldre. A kapitány részletesen beszámolt a szigeten tapasztaltakról a Northern Lighthouse Board bizottságának, amit a rejtélyes eltűnési eset kivizsgálására állítottak fel. A bizottság nemcsak a kapitányt, hanem a kutatásban részt vett összes tengerészt is aprólékosan kikérdezte. A nyomozócsoportot az NLB területi igazgatója, Robert Muirhead vezette. Muirhead és a bizottság tagjai ellátogattak a szigetre is, de semmi olyan újabb nyomot nem találtak, amiről a kihallgatott tengerészek már ne nyilatkoztak volna. Ekkor a nyomozást vezető igazgató ismét alaposan végigböngészte a toronynaplót. Az utolsó bejegyzéshez írt elmosódott szófoszlányokból a következő rövid szöveget sikerült kisilabizálnia: „God is over all”, vagyis „Isten minden felett áll.” Arra viszont már sem ő, sem pedig más nem jött rá, hogy mire akarhatott utalni ez a rejtélyesen hangzó toldat.
Muirhead még néhány hasonlóan furcsa megjegyzést is felfedezett. Így például december 12-én a toronyőrök közül Thomas Marshall azt írta, hogy az idő szokatlanul csendes és nyugodt volt, továbbá azt is, hogy az egyik társuk sírógörcsöt kapott. Ezzel azonban korántsem értek még véget a december 12-i nap furcsa és megmagyarázhatatlannak látszó bejegyzései. Marshall írása szerint dél körül „minden szürkébe váltott”, majd az „Everythings hipshape” (Minden hajóalakú), illetve a „Could see lights of cabins” ( Látszanak a kabinok fényei) bejegyzések következnek. Ez utóbbi két megjegyzés azért is érthetetlen, mert a hajóforgalmi regiszter szerint
Aznap egyetlen hajó sem haladt el a sziget közelében.
A hátborzongató furcsaságoknak ezzel sem szakad végük. A toronynapló szerint december 12. és 15. között szörnyű vihar tombolt a sziget partjainál, viszont a patinás és precizitásáról híres brit királyi meteorológiai szolgálat, a Meteorological Office adatai szerint ebben az időszakban szélcsendes és napos idő uralkodott Eilean Mór térségében, vihar csak december 17-én érte el a szigetet.
A naplóbejegyzés szerint szörnyű vihar tombolt a szigeten akkor, amikor a királyi meteorológiai szolgálat szerint derül és szélcsendes idő honolt a térségben
A nyomozás adatai olyan kérdéseket vetettek fel, amire sem akkor, sem pedig most nincsen válasz. Az első ilyen kérdés, hogy mi késztethette a három férfit arra, hogy pánikszerűen elhagyják a szigetet? Az egyikük még a túlélést biztosító vízhatlan kezeslábasát is hátrahagyta, vagyis feltehetően valamiféle súlyos félelem hatása alatt menekülve távozott.
Milyen erő téphette szét apró darabokra a több tonnás húzóerőt is könnyedén elviselő köteleket, és ezek hogyan kerülhettek a parti sziklákra? Miért hiányzik december 14-ről bejegyzés a naplóból? Hogyan lehetséges, hogy a december 12-i, illetve 15-i időjárási naplóbejegyzés tomboló viharról szól, miközben a Meteorological Office adatai szerint e napokon nyugodt és napos idő uralkodott a térségben?
Arra sem találtak magyarázatot, hogy a sziget nyugati csücskében frissen leomlott szikladarabokat milyen erő lökhette a mélybe. Ugyanitt egy olyan széttört tengerészládát fedeztek fel, amelynek a fedélrögzítő acélkapcsait
Ez az ismeretlen erő szabályosan összegyűrte, viszont az ettől alig 130 méterre álló fapalló és fakorlát sértetlenek maradtak. Eilean Mór világítótornyának személyzete sem élve, sem pedig holtan soha többé nem került elő. Titokzatos eltűnésük mindmáig a legnagyobb megválaszolatlan rejtélyek egyike.
Írta a Magyar Hírlap
