– Ön a régi női írók életét, műveit és korát kutatja. Egy ilyen izgalmas történelmi krimi, mint Az elveszett lány bizonyára sokkal több emberhez eljuttathatja az ön kutatási eredményeinek egy részét, mint bármilyen irodalomtörténeti munka. De vajon mi volt a szándéka a regénnyel?
– Régóta motoszkált már bennem a gondolat, hogy jó lenne a tanulmánykötetek után a fikció világában is kipróbálni magamat, de nem volt hozzá bátorságom. Két éve egy délután megszólalt bennem egy határozott hang: „Na, elég a komolykodásból! Kezdj hozzá a krimihez!” Leültem, és próbaképpen megírtam az első fejezetet. Aztán egyik ötlet hozta a másikat, és a regény elkezdte írni önmagát. Én pedig elkezdtem reménykedni, hogy ez a történet nemcsak számomra lesz érdekes.
– Az utóbbiévtizedekben többen is vállalkoztak igényes magyar történelmi krimi írására, így például Kondor Vilmos és a Hász Róbert is, de például Bene Zoltán Igazak című regényének is van egy a múlt század húszas éveiben játszódó krimiszála. Inspirálták önt a kortárs krimiszerzők?
– Annak idején nagy élvezettel olvastam Kondor Vilmosnak a Koronaőr másik tévedése, illetve A másik szárnysegéd című könyveit kiváló korrajzuk és izgalmas cselekményük miatt. Az előbbi 1919 áprilisában, az utóbbi 1944-ben, a nyilas puccs idején játszódik. Másrészt Hász Róbert Fábián Márton pandúrdetektívjének történetei voltak még rám igazán nagy hatással, mivel ezek a könyvek bebizonyították számomra, hogy egy krimit is lehet szépirodalmi igényességgel megírni, s cselekményét némi kultúrtörténeti érdekességekkel feldúsítani – s mindez nem lesz a műfaj kárára.
– Hogyan jelenik meg az ön kutatási területe, a női irodalom a regényben?
– Könyvem főhőse egy tizenhét éves lány, akinek többé-kevésbé korának megfelelő olvasmányai vannak. Rajong Tutsek Anna Cilike sorozatáért, s a jó sorsa úgy hozza, hogy személyesen is megismerkedhet az írónővel. Másrészt utalás történik Tormay Cécile Emberek a kövek között című regényére is, amely szintén sikerkönyv volt ebben a korszakban. Végig szem előtt tartottam, hogy szereplőim 1918-ban élnek, nem a mi tudásunkkal, ízlésünkkel, világfelfogásunkkal rendelkeznek.
– Ön is kedveli Tutsek Anna műveit?
– Nem én, hanem könyvem tinédzser szereplője rajong Tutsek Annáért. Én ebből a korszakból inkább egy méltatlanul elfelejtett írónőt, Kosáryné Réz Lolát emelném ki, aki egy négykötetes regényciklusban tett kísérletet arra, hogy megírja a magyar történelmet a török kortól a második világháborúig egy család női tagjainak sorsán keresztül (Asszonybeszéd, Perceg a szú, Vas kalitka, Por és hamu).
– Mennyi a valóság és a mennyi a fikció Az elveszett lányban?
– Maga a történet, a nyomozás, a főszereplők saját fantáziám termékei. Ugyanakkor fontos volt számomra, hogy azt a teret és időt (Szombathely és Budapest 1918 őszén), amelyben szereplőim mozognak, minél hitelesebben ábrázoljam. Irodalomtörténészként sokat foglalkoztam 1918–1919-es eseményekkel, számos korabeli újságot, naplót, visszaemlékezést elolvastam, fotókat és térképeket nézegettem, így nem nulláról kellett elkezdenem a korszak megismerését. Tulajdonképpen fordítva történt: azért játszódik könyvem 1918 őszén, mivel úgy éreztem, hogy ezt a korszakot nagyon jól ismerem.
A fordulatos, izgalmas történelmi krimiben bekalandozzuk a száz év előtti Vízivárost, a Palotanegyedet, a Batthyány tér és a Széna tér környékét és a Tabánt
Fotó: Facebook/Kollarits Krisztina
– Van egy nagyon érdekes mellékszereplője, Silbiger Borbála, a jósnő, aki valós személy. Hogyan bukkant rá erre a figurára?
– Az író, amikor nagyon benne van egy történetben, jártában-keltében ösztönösen is felfigyel mindenre, ami beleillene a művébe: lehet ez egy érdekes név, egy mondat vagy egy különös figura. Egy rövid epizód erejéig került be a könyvembe Silbiger Borbála jósnő. A telefonom hírfolyama dobott fel egy cikket, amelyben szerepelt egy olyan mondat, hogy Na, ezt Silbiger Borbálától kellene megkérdezni! Fogalmam sem volt, ki az a Silbiger Borbála, csak amikor rákerestem az interneten, akkor derült ki számomra, hogy egy jósnőről van szó, aki az 1930–1940-es években már rendkívüli ismertségnek örvendett. Tovább folytattam a kutatást, és egy régi újságban találtam egy jó sztorit vele kapcsolatban, ami némileg átalakítva bekerült a könyvembe is.
– Nekem a nagyszüleim sokat meséltek erről a korszakról, amelyben a regény játszódik, így sok minden ismerősnek tűnt, de például a Krúdy Gyula utcai templomban, ahol a főhős imádkozik, én is ültem már válaszra várva a jövőmmel, hivatásommal kapcsolatban. Miért tartotta fontosnak, hogy a kor vallási életének szereplőit és önkéntes segítőit megismerhesse az olvasó?
– Azt hiszem ez részben ösztönös volt. Utólag hívta fel a figyelmemet a Jezsuita Kiadó vezetője, Horváth Árpád SJ, hogy a napjainkban megjelenő, a 20. század első felében játszódó regényekben alig jelennek meg szerzetesek, vallásos szervezetek, vallásukat gyakorló emberek, holott abban az időben ez a hétköznapi élet teljesen természetes velejárója volt.
Az, hogy különböző katolikus női mozgalmak tagjai önkénteskednek a pályaudvarokon, küzdenek a prostitúció ellen, vagy hogy a jezsuiták a frontról hazakerült sebesülteket ápolják és gyóntatják, a valóságban is így volt.
Hogy a főszereplőm, Jánosy Ilka miért éppen a Mikszáth Kálmán téri Sophianum Katolikus Gimnáziumba jár? Az író írjon arról, amit ismer. 1991 körül találkoztam néhány idős Sacré Cœur-nővérrel, s nagy élvezettel hallgattam fiatal korukról szóló történeteiket. Hogyan ismerték fel, hogy hivatásuk van, milyen volt abban a régi világban a szerzetesi élet. Volt, akiért apja fegyverrel ment a rendházba, hogy hazavigye a noviciátusból, volt, aki jelöltként a reggeli előtti csendes imáról azt hitte, hogy azért mentek le a kápolnába, hogy ott még szendereghessenek kicsit, egy másik nővérnek egykori vőlegénye még évtizedekig küldött születésnapjára egy-egy hatalmas vörös rózsacsokrot… Nincs itt most lehetőség arra, hogy ebbe jobban belemenjek.
Mindenesetre személyes lelki-emberi fejlődésemben sokat adott számomra ez a lelkiség, és a mai napig minden évben részt veszek a jezsuiták által vezetett lelkigyakorlatokon is.
– Nekem az is tetszett, hogy a politikai eseményeket árnyaltan, távolról, az utca emberének szemén át láthatjuk a regényben. Ez volt a szándék?
– Számunkra az őszirózsás forradalom a történelemkönyvek lapjairól ismerős. Könyvem szereplői számára hétköznapi valóság. Eperjessy felügyelő inkább kívülálló, visszafogottan áll a forradalmi lelkesedéshez. Több év frontszolgálat után ez talán nem meglepő. Ilka viszont izgalmasnak találja a felfordulást, sokkal fogékonyabb a forradalmi lelkesedésre. Saját élettapasztalatomból merítve azt próbáltam megmutatni, hogy sorsfordító időkben sem feltétlenül vannak az utca emberei annak tudatában, hogy „nagy idők nagy tanúi”. Talán a mi életünkből az 1989-es rendszerváltás körüli eseményekhez hasonlítanám ezt. Mi is éltük annak idején a hétköznapi életünket, és amikor jött például a taxisblokád, én, mint egyetemista élveztem, hogy leállt a forgalom, és mindenhová gyalog megyünk. Eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy emögött milyen politikai szándékok húzódnak meg. Erről sok évvel később értesültem csak.
– Őszintén szólva azért kedvelem jobban a történelmi krimiket, mert kevesebb bennük a nyílt erőszak, és több a finom részlet, érdekesség, hangulat, mint más krimikben.
– Én sem szeretem a nagyon kegyetlen, véres történeteket. Már önmagában az a kor, amelyben játszódik a történetem, tele van erőszakkal és kegyetlenséggel. Nem kellett nekem magamnak túl sok mindent kitalálnom: a frontról hazatérő férfiak tömege hozzászokott az öléshez, akár kisebb szóváltások is lehettek halálos kimenetelűek, éhezés, nyomor, menekültek, és akkor még nem is beszéltünk a spanyolnáthajárványról.
– Hogyan a jutott el a regény kézirata a Jezsuita Kiadóhoz?
– A kéziratot először néhány kedves barátnőmmel olvastattam el próbaképpen. Miután kiderült, hogy fogyasztható, magánkiadásra gondoltam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve próbaképpen megemlítettem egy Szent Szív-nővérnek, Tornya Erikának, hogy elkészült a kéziratom. Az ő közvetítésével és ajánlásával jutottam aztán el a Jezsuita Kiadóhoz, amely nagy szerencsémre nemrégiben indított el egy szépirodalmi sorozatot Úton címmel. A kiadó vezetője, úgy ítélte meg, hogy könyvem beleilleszthető ebbe a sorozatba.
– A könyv vége felé lehet találni olyan utalást, amely arra enged következtetni, hogy lesz folytatás, és Jánosy Ilka az olvasó szeme előtt fog felnőni. Én annak is örülnék, ha Slachta Margit is visszatérne a regény lapjain…
– Ezt az első kötetet csak próbának szántam. Úgy terveztem, ha nem fullad érdektelenségbe a könyv, folytatom. Erre utal az is, hogy Az elveszett lánynak van egy alcíme is: Ilka kisasszony esetei 1. Az őszirózsás forradalom néhány hónap után átfordult Tanácsköztársaságba, a „dicsőséges 133” nap vörösterrorja után 1919 augusztusában jött a fehérterror. Adja magát a trilógia gondolata.
– A regény november óta elérhető a könyvesboltokban. Milyen a fogadtatás?
– Nem is reméltem, hogy ennyire jó lesz. A legtöbb olvasótól azt a visszajelzést kaptam, hogy nagyon izgalmas volt, nem tudta letenni. Sokan kiemelték azt is, hogy miközben jól szórakoztak, sok mindent tanultak a korról és a régi Budapest világáról. Úgy látszik, nem csak az én fantáziámat indítja be, amikor például egy régi fotóra bukkanva kiderül, hogy a Széll Kálmán téren egykor teniszpálya volt, a Széna téri gyorsétterem helyén pedig a Gizella, majd Bohuniczky kávéház.
– Ön szerint miért kezdte érdekelni a kor emberét a történelem?
– A történelmi érdeklődés, úgy látom, hullámokban tör rá az emberekre. Tormay Cécile 1914-ben A régi ház című könyve kapcsán arról beszélt, hogy saját korának embere semmire sem becsüli a múltat, ezért határozta el, hogy megírja „a régi Pest regényét”. És könyve nagy siker lett. Az 1950-es évektől lényegében a rendszerváltásig „A múltat végképp eltöröljük” irányvonal volt a hangsúlyos, és nemcsak a politika szintjén. Az idősebb korosztály sok mindenről nem mert beszélni még a saját gyerekeinek, unokáinak sem: Don-kanyar, kitelepítés, 1956… És még folytathatnánk a sort. Az utóbbi évtizedekben felélénkülő érdeklődés a történelem és a családtörténet iránt azon a belátáson alapulhat, hogy nincs valódi identitás őseink világának ismerete nélkül.
Írta a Magyar Hírlap
