Ahhoz, hogy valaki emlékiratokba kezdjen, először is meg kellett valamikor tanulnia írni. Nézzük, hova visz vissza a saját írni tudásom története. Hevesre. Van is ebből az időből egy sokak számára ismerős beállítású fénykép. Nagy, térképnyire kinagyított írott betűs háttér elé ültettek be, előttem az olvasókönyv, mutatóujjamat rárakatták az oldal közepére, és azt mondták, nézzek bele a fotómasina lencséjébe. Ültem ott, vártam a vakuvillanást, ne pislogj, integetett a fényképész, hoppá, ezt majdnem elfelejtettem, rakott ki elém egy kisebb kartonpapírt, rajta a felirat: 1960-61, első iskolaévem. Sok mindenkinek lehet efféle képe. Sem nem írunk rajta, sem nem olvasunk, csak nézünk bele a világba, arcunkon ott a parancsolt mosoly, néhányunk szemében meg a szorongás.
Mindennek, minden tanulásnak ugyanaz a kezdete: írni és olvasni. Meg persze számolni, összeadni, kivonni, osztani, szorozni. Az úgynevezett kockás füzetek hátoldalán ott volt a szorzótábla, később, magasabb osztályokban ezt kántálva kellett várnunk a tanító nénit vagy tanító urat. Egyszer egy az egy, kétszer egy az kettő és így tovább, énekelve. Falusi iskolában voltam, olajos fűrészporral takarított padlók, kicsi, ferde táblájú padok, tetejükön két vályú fogta közre a tintatartó lyukat. Amíg ceruzával harcoltunk az egyenes és görbe vonalakkal, nem volt különösebben nagy a tét. Az igazi mutatvány a toll és a tinta használatával következett be. Nekem még a mártogatós tollak időszakának vége jutott. Volt tollszár, tollhegy, madzagra kötött kocka alakú tintásüveg – ezzel egyébként kitűnően lehetett verekedni. A vonalas füzetbe óriási figyelemmel kellett belerajzolni a betűk és a számok vonalait. A legnehezebb talán a helyes tintakezelés megtalálása volt. Úgy rányomni, előtte meg a papír fölé vinni a tollat, nehogy lecsöppenjen a tinta. Akkor ugyanis ott éktelenkedett a lapon a paca. Ez az egész oldal munkáját semmissé tehette, hiszen a tanító néni piros ceruzával körberajzolta, mellé esetleg néhány felkiáltójelet is odakarcolt, alulra meg odahúzta az egyest. Így ment ez akkoriban, minden ma divatos finomkodástól mentesen, mégsem lett tőle semmi bajunk, ha csak az nem, hogy a negyvenfős első osztály minden tagja az év végére többé-kevésbé megtanult írni és olvasni. Az, hogy menet közben kaptunk néhány körmöst, pofont, a fiúk meg pajeszhúzást, nem jelentett gondot. Nem sérültünk, edződtünk.
A tanító nénit szerettük. Solymosi Ottóné volt a neve. Apró, gömbölyű, szemüveges néni volt. A férje rendőrként szolgált. Két gyereke volt, a nagyobbik is az iskolánkba járt, két évvel idősebb volt nálunk. Lehet, manapság sokaknak borzasztónak tűnhet az akkori élet. Nyáron klott gatya, télen mackónadrág, a kislányok szédítő forgása az iskolaudvaron, a fiúk kiabálása a rongylabda körül, kukoricacsutka babák, meg csúzlik, meg nagyon hosszú évszakok, gyerekmagasságú hófolyosók a téli szünetben. Féktelen száguldás azon a tizenöt méteres havas lejtőn, ami a falu középi nagy gödör aljáig vitt.
Végül is 1960-61-ben egy évig tavasz volt nekem, életem tavasza, aminek, ha nem is a legfontosabb, de egy jelentős eredménye volt az, hogy megtanultam írni. Meg olvasni. Benedek Elek, Andersen meséit meg a Sicc-könyveket.
Írta a Magyar Hírlap
