Van egy szókapcsolat, amelyet egy évben csak egyszer használunk. Furcsa – mert igen hétköznapi – összetétel, tulajdonképpen szabatos idő(pont)kijelölés csupán: két ünnep között. A karácsony és a szilveszter-újév közötti időszak. Négy nap, december 27, 28, 29, 30. Fura, egészen sajátságos, mondhatni különlegesen egyéni varázzsal – tán még vonzerővel is – rendelkező idő-intervallum.
Majd a két ünnep között. Hívj a két ünnep között. Megbeszéljük (találkozunk, elintézzük, stb.) a két ünnep között. Ez a négy istenadta nap mintha maga a megtestesült, jó magyar „majd” és a hagyományos-szimbolikus mediterrán halogató „manyana” (holnap) speciális közép-kelet-európai ötvözete (is) lenne. Mintha a Fennvaló négy nemünnep-ünnepnapot, négy speciális-munkanap-helyetti-köztes napot bocsátott volna rendelkezésünkre. Jutalmul? Netán büntetésül?
Ez a köztesség, gyanítom, alapjaiban határozza meg ezt a négy különleges feladatokat ellátó, speciális nap-alakulatot. Már nincs karácsony, de még nincs vége igazán az ünnepnek. Még nincs szilveszteri-újévi buli, ünneplés, hejehuja – de már készülődés van, de ez egészen másfajta, mint az áhítatos-dalos, koszorús-vásárlós Advent. A két ünnep között jóformán senki sem dolgozik, ez a híd-időszak köti össze az evős-ivós-pihenős karácsony családiasságát a tágabb közösségek baráti-együttes mesterségesen féktelenített kiszélesedésével. Mindkettőre vágyunk, alapjában véve. Ezért jó tulajdonképpen kimondani, hogy „a két ünnep között”, vonatkozzék bármire.
Csakhogy ez a „két ünnep között”-univerzum súlyos csapdákat is rejt, amit ebben a sajátságosan forgatagos decemberben hajlamosak vagyunk nagyon nem észrevenni. Olvasom, hogy még kísérleti (!) film is készült a két ünnep közötti időről, „a mindennapokról, amelyeket két jeles nap határol. Hasonlóság és elkülönböződés.” Azután: van „feltöltődés” a két ünnep között, vannak „különleges programok” a két ünnep között, van szabadság és nyitva tartás a két ünnep között. Csupa-csupa egyedi, csupa-csupa különleges. Merthogy – tényleg ilyen csak egyszer van egy évben. Így, ezzel a speciális szóhasználattal és mindazzal, amivel ez jár.
A legszebbre azonban csak ezután lehet találni. (A „két ünnep között.”) Pár éve egy úgynevezett képes magazinban – nem is a legrosszabban – akadtam az írásra, amely – végre – a legrokonszenvesebb, legkorszerűbb és leghumánusabb, a leginkább ránk szabott módon próbálta helyre tenni eme ominózus intervallumot. Egyfajta időkapszulát emlegetett, megkísérelt kissé mélyebbre ásni e szűk hét rejtelmeibe – megállapítva, hogy ez a néhány nap bizony – figyeljünk – bizonyos értelemben időn kívül helyez bennünket. Attól függően persze, mit kezdünk – ki mit kezd, ki mit kezdhet – ezzel a kurta héttel, de legvégül, nem is akármilyen meglepetésre, kimondja az enyhén mellbevágó igazságot: legtöbben egész évben nem vagyunk olyan szabadok, mint most, „a két ünnep között.” Merthogy – lássuk be – igen sokat elárul rólunk, ki mivel tölti ezeket a napokat, ki mihez kezd ezzel az évi egyszeri különleges alakulattal. Ki marad meg a karácsony varázsában, ki vágtat előre az újév mohó habzsolásába – talán túl sok minden is belefér ebbe szűk hétbe, aminek nem biztos, hogy bele kéne férnie. Ám mivel végtére is – akárhogyan nézzük – egy, garantáltan szokatlan, új és kijózanító évszámmal fejeződik be ez a rendkívüli időkapszula-burok élménye, a végső kérdés csak egy lehet: vajon sikerül-e felvértezni magunkat a folytatáshoz? És hogy mivel is? Elsősorban talán önismerettel. Lám, mire lehet jó az időkapszula. A „két ünnep között.”
A szerző író
Írta a Magyar Hírlap
