Gróh Gáspár József Attila-díjas irodalomtörténész szerint a megrendelések azok a témák, amiket az alkotónak belső késztetésként muszáj megírnia
– Idén ünnepelte hetvenedik születésnapját. Számos könyvet írt irodalomtörténészként, kritikusként, miközben szerkesztőként és köztisztviselőként is fontos pozíciót töltött be, és mint közíró is ismert. Mennyire elégedett mindazzal, amit létrehozott, illetve mindazzal, aminek részese lehetett? Teljesült minden terve, álma?
– Nekem nem voltak terveim. A hetvenes években nemigen lehetett az embernek határozott jövőképe, csak abban voltam biztos, hogy az adott rendszer a végéhez közeledik. De arról, hogy ez mikor és miként következik be, semmilyen elképzelésem nem volt. Huszonévesen azt gondoltam, hogy majd a negyvenes éveimben, de akkor már olyan öreg leszek, hogy rajtam már a változás sem segít…
Ehhez képest nagyon sokat kaptam, miközben minden másként történt, mint gondoltam. De ez a többlet egészen más lett, mint amiről előzőleg álmodni lehetett – de én amúgy sem szerettem álmodozni.
– Mégis, mit szeretett volna?
– Igazából nem tudom, Arany Jánost idézve mondjuk így: egy kis független nyugalmat. Szerettem volna valami irodalommal kapcsolatos elfoglaltságot, irodalomtörténetet, szerkesztést, ezt-azt, hogy azt és úgy írjam meg, amit és ahogy gondolom.
1989–90-ben úgy tűnt, módom nyílik erre, a Kulin Ferenc-féle Magyar Naplónál volt másfél évnyi kegyelmi pillanat, amikor még együtt lehetett mindenki. Az akkori Magyar Napló állandó munkatársa volt Csoóri Sándor, Ilia Mihály, Nádas Péter, Szőcs Géza, Mészöly Miklós, Csalog Zsolt. Vagyis a magyar irodalom és közgondolkodás teljes spektruma a legmagasabb szinten együtt lehetett. Fantasztikus hónapok voltak, de aztán megtört ez az egység, a lap irányváltása után kikerültem ebből a közegből – de az már amúgy sem az volt, amelyikbe érkeztem.
Ekkor jött egy újabb lehetőség, a közszolgálat. Ez sem volt ellenemre, mert úgy gondoltam: ha a megelőző húsz évben folyamatosan arról beszéltünk, hogy ha egyszer a szocialista rendszer elmúlna, ha demokrácia lenne, ha beleszólhatnánk a közügyekbe, milyen remek kis országot tudnánk csinálni.
– Nagyon sokan, akik tehették volna, nem vállaltak ilyen szerepet a rendszerváltás után…
– Ez óriási csalódás volt, nem is elsősorban nekem: az értelmiség jelentős része meghátrált a kinyíló kapu előtt, és kevés kivétellel visszavonult: nem vállalta a cselekvés felelősségét, és passzivitásával tulajdonképpen megtagadta, amiről addig beszélt.
*
Gróh Gáspár elsősorban Visegrádot tekinti otthonának
Fotó: MH/Purger Tamás
– Ön viszont köztisztviselő lett…
– Igen. Úgy gondoltam, ha most ez a feladat adódott, akkor az lehetőség arra, hogy tegyek valamit azért, amiről korábban csak fecserészhettünk. Erre rá lehet áldozni négy-öt évet. Ebből lett 25 év, veretes kifejezéssel élve a férfikorom. Hogy milyen hatásfokkal, milyen eredménnyel, az egy másik kérdés. Kierkegaard szerint például a történelem olyan objektív folyamat, amit résztvevői nem tudnak befolyásolni.
Innen nézve sokra nem mehetünk, én is hajlamos vagyok arra, hogy úgy érezzem, hogy semmit sem értem el. De a nagy történelem kitéríthetetlensége ellenére a köznapi folyamatok formálódása azért befolyásolható. Ha megpróbálom számba venni azokat az ügyeket, amelyeknek részese lehettem, és amelyeket többnyire kudarcok sorozatának éltem meg, mégis fölidézhetek olyan dolgokat, amelyek nem maradtak nyom nélkül.
– Mi volt a terve a közszolgálat utánra?
– Valamikor azt gondoltam, hogy legrosszabb esetben hatvanéves koromban nyugdíjba megyek, és akkor majd a nyugdíjjal mint biztos ösztöndíjjal a hátam mögött belekezdhetek a vágyaim szerinti munkákba. Ehhez képest megnőtt a nyugdíjkorhatár, és hatvan fölött már elég sok az az öt év, amennyivel későbbre tolódott a második pályakezdésem.
– De a munkakedvét – ahogy a megjelenő kötetetek is jelzik – nem vesztette el.
– Mindenesetre rengeteg végiggondolni és írni való gyűlt fel bennem. Nem csak én voltam így, olyan kiválóságok, akik hozzám hasonlóan, de nálam rövidebb időt töltöttek a közszolgálatban, így Alexa Károly vagy Kulin Ferenc a szabad értelmiségi, irodalmi közegükbe visszatérve hihetetlenül jó dolgokat tudtak letenni az asztalra: akkor is érlelődtek bennük a műveik, amikor nem jutottak a megírásuk közelébe. Azzal biztatom magam, hogy én is hasonlóan jártam. Nagy szerepe volt ebben annak, hogy 1996-ban a Magyar Szemle szerkesztője lettem, és ez volt az az ajtórés, ahova be tudtam dugni a lábamat, hogy ne szakadjak el a szellemi szférától.
A lefojtottság egyébként nem feltétlenül hátrány, ha nem fásul bele az ember, akkor kifejezetten segít megőrizni a kíváncsiságát. Másfelől sokszor láttam, hogy aki sínen van, adottak a lehetőségei, elkényelmesedik vagy éppen ellustul. Én rá voltam kényszerítve, hogy ha tudok lopni magamnak egy kis időt az úgynevezett alkotó munkára, akkor azt gyorsan csináljam. Ezért a szakmától kicsit távol dolgozva bruttó teljesítményben, a kibocsátott írások számát tekintve nem sokkal maradtam el mögöttük.
Ha nehezebb feltételek között dolgoztam is, előny volt, hogy pályatársaimnál függetlenebb voltam: nem függtem az irodalmi élettől, nem kellett részt vennem az irodalmi pozícióharcokban. Azt csak én tudom, hogy írásaim fedezetének egyik része leginkább az 1990 előtti „békeévek” idejének olvasása volt, amit a későbbiekben felgyűlt élményanyag aktivált. Másfajta impulzusokat kaptam, mint a könyvek közt vagy az irodalmi világban: a közszférában végzett munkám olyan összetett volt, hogy sokkal ingergazdagabbnak bizonyult.
Volt még egy nagy szerencsém: 1998 és 2002 közt Tellér Gyulával dolgozhattam együtt, aki szociológus, politológus, valóban nemzetstratégiában gondolkodó emberként József Attila-díjas műfordító és irodalmi ember is volt. Az ő szellemi fénykörében telt négy év többet adott nekem, mint az összes többi tanulmányaim, az egyetemet is beleértve. Ezt követően a Köztársasági Elnöki Hivatalban Mádl Ferenc közelében dolgozhattam – erről a kalandról is azt hittem, hogy két évig tart majd, aztán 2003-tól a haláláig, nyolc éven át lehettem mellette. Fantasztikus emberekkel találkozhattam, jelentéktelen politikai főszereplőkkel és visszahúzódó szellemi-erkölcsi kiválóságokkal, a már emlegetett Tellér Gyulával, Szabad Györggyel, Kopp Máriával, hogy csak néhány példát idézzek. Az ő tudásuk, bölcsességük egészen más igényszintet jelentett, mint a nyilvánosságban zajló szellemi életé.
*
Mind magyarok vagyunk címmel tartotta székfoglaló előadását a Magyar Művészeti Akadémián Gróh Gáspár
Fotó: MH/Török Péter
– Mennyire sikerült megvalósítania magát a különféle feladatkörökben?
– Nem szeretem a programszerű önmegvalósítókat. Ha valaki tisztességgel teszi a dolgát, akkor „önmegvalósul”. Ha visszatekintek a magam dolgaira, azt látom, elsősorban arra törekedtem, hogy tőlem telhetően igyekezzek ellátni azt a feladatot, amit kaptam, némelyiket pedig magam kerestem. Három irányt tudok elkülöníteni: a működésem legnagyobb részében gyakorolt köztisztviselői munkát, a közéleti szerepeket, elemzéseket és a szerkesztői, irodalmi tevékenységet. Ezeket igyekeztem elkülöníteni, de persze mindegyikben én voltam jelen.
Azt hiszem, mindegyikben elértem, amilyen potenciállal születtem, de az talán szokatlan, hogy három ágazatban is. Ha így veszem, elégedettnek kell lennem, nem magammal, hanem a sorsommal. Tény, hogy mindegyik területen elismerték a munkámat, ezt álszerénység lenne tagadni, mindegyiket illetően kaptam valamilyen díjat, kitüntetést. A környezetem ennek sokszor jobban örült, mint én, persze nekem is jólesett, hogy valakik valahol méltónak találtak valamire, de valahogy én nem éreztem, hogy ez rendkívüli dolog lenne, amit persze nem nagyon merek bevallani, mert nem akarom megbántani azokat, akik ezeket szeretettel, barátsággal kiharcolták nekem.
Akkor szégyelltem el magam, amikor egyszer Martonyi János gratulált, és megkérdeztem tőle, szerinte ez tényleg olyan nagy dolog? Eltűnődött, és azt mondta: „Igen.” Ezt persze nekem is tudnom kellett volna, mert éveken át magam is részt vettem a kitüntetések odaítélésének, átadásának hivatali eljárásaiban – de lehet, hogy éppen emiatt nem éreztem át jelentőségüket.
– Egyes mai életvezetési iskolák szerint az ember akkor van a helyén, ha könnyedséget érez a munkája közben.
– Ez alighanem igaz, én szinte kivétel nélkül örömmel végeztem a munkám, mert olyan emberekkel lehettem együtt, akikre föl tudtam nézni, akikkel azonos célok és értékrend kötött össze. Másfelől a közszférában mindig kívülállóként tekintettem magamra, nem érdekelt a hivatali, tisztviselői karrier, így szabad maradhattam.
És rengeteget láthattam, tanulhattam, tapasztalhattam. Úgy éreztem, hogy ez egy izgalmas kaland, egy tanulmányút – amelynek árát a magam képességei szerinti munkával törlesztem. Hogy az adott szféra legfelsőbb szintjén tehettem ezt, azt mindig megtiszteltetésnek tekintettem. Viszont e világ megismerése után másképp olvasok például Jókait, Kemény Zsigmondot, Kölcseyt, Mikszáthot vagy Szabó Dezsőt. Vagyis az irodalomhoz való viszonyomat tekintve sem volt haszontalan az az idő, amit az elnöki hivatalban töltöttem.
– Túl azon, hogy testközelből ismerte meg azt a politikai világot, amelyről legjelentősebb prózaíróink is beszámoltak a maguk korából, a politika közelében talán ismertebbek lettek a könyvei, mint egy csomó kortárs irodalmáré. Mert az tény, hogy népszerűek, jól fogynak a kötetei.
– Ez számomra új információ. De örülök, ha így van, és ezt talán azzal tudom magyarázni, hogy olvashatónak találják, amiket írok. Tekintve, hogy sem az egyetemi, sem az akadémiai, sem a belterjes irodalmi élet részese nem lettem, így nem kellett követnem az aktuális intellektuális divatokat, és a magam másfajta, a specialistákhoz képest „civil” látásmóddal tudok közeledni a tárgyamhoz.
– Kevésbé működik önben az öncenzúra is?
– Ezt a fogalmat elméletben ismerem, és tudom, miként működik. 1989-ig azért nem voltam része az irodalmi világnak, mert az öncenzúra nem ment nekem. Az igen, hogy megkeressem azt a beszédmódot, ami a cenzurális világban is lehetővé tette, hogy elmondjam, amit akarok, de olyan nagyon sokat még nem akartam, mert ahhoz nem tudtam és nem tapasztaltam eleget.
Azt viszont mostanában látom, hogy ha nem is én lettem érettebb, még kevésbé, hogy én érleltem volna meg elképzeléseimet, azok megértek bennem. Ennek kivárása is mondható öncenzúrának, amit a minőségigény magyaráz. Amikor elégedetlen vagyok korombéli pályatársaim munkáival, akkor arra gondolok, hogy ők vagy négy évtizeden át tanítottak, írtak. Ahogyan a külső körülmények engedték vagy követelték. Megírták viszonylagos zsengéiket, azon a szinten, ahol éppen tartottak. Aztán az így formálódó életművük fogságába estek, mert mindig kiírták magukból, ahol éppen tartottak.
Az én közbülső stációim bennem rekedtek, és akkor kezdtem kiszabadításukhoz, amikor mások már munkásságuk lezárásához készülődnek. Ily módon akaratomtól és érdemeimtől függetlenül előnyös helyzetbe kerültem, mert egy hosszú út távlatából, tapasztalataival kezdhettem zsengéim megírásához. És ezek így nem is igazán zsengék, hanem valami mások. Ilyen értelemben ezek az írások valószínűleg egyedibbek, egyénibbek, mint a kortársi átlag.
– Ön sokat írt az államhatárokon túl alkotó magyar írókról is. Jövőre már húsz éve lesz a máig fájó emlékeket hagyó 2004. december 5-i népszavazásnak. Van-e azóta már közös lelki ország?
– Ez egy kérdésnek látszik, de több annál. Részint a kettős állampolgárság ügye rendeződött, van tudatos nemzetpolitika is. A helyzet mégis az, hogy a szomszédos országok magyarsága drámaian fogy. Létezik egy másfajta hanyatlás is, amit a passzivitás jelent: nagyon sokan nem mennek el szavazni, a húsz éve rettenetesen felháborodott erdélyiek sem, otthon, a saját ügyeikben! Mármost: 2004-ben a többség arra szavazott itthon, hogy a határon túli magyarok könnyített eljárásban igenis kapjanak állampolgárságot.
Viszont a népszavazás részvételi aránya kevéssel elmaradt az ötvenszázalékos érvényességi küszöbtől, ahogyan az szinte minden más esetben is történt. Ekkortájt például Romániában a választásokon általában harminc százalék körül (inkább alatta) volt a résztvevők aránya, a magyarlakta vidékeken országosan a legalacsonyabb. Nagyobb magyar aktivitással Marosvásárhelynek magyar polgármestere lehetett volna. Ebben az összevetésben a 2004-es népszavazás nem volt kudarc! Más kérdés, hogy az akkori kormányzat milyen gyalázatos propagandát folytatott: ez máig szégyenletes!
Ám a népszavazási eredményt legjobb barátaim is borzalmasan kezelték.
– Lehetett volna másképp kezelni?
– Hogyne lehetett volna! Alapszabály, hogy ha egy politikus vereséget szenved, utána meg kell keresnie azt nézőpontot, ahonnan a kudarc sikernek látszik. A legrosszabb, amit tehet, ha kétségbeesését kommunikálja. A barátaim ezt tették, ezért mindazok, akiknek a szíve vágyáért harcoltak, ugyancsak kétségbeestek, és Magyarországra általában haragudtak. Miért nem háborodtak föl ugyanennyire azért, hogy nemzettársaik a szülőföldjükön nem mentek el szavazni?
De ez csak a történet egyik része. A 2004-es népszavazáson a többség igent mondott az elszakított magyarság állampolgárságának megadására, de ennél több történt: ezeknek a magyaroknak a sorsa, jogai közüggyé váltak, a róluk való beszéd szerves és jelentős része lett a közbeszédnek, és megnyitotta az utat a kérdés kibeszélése előtt (aminek eredménye a nemzeti kormány hatalomra jutása után abban mutatkozott meg, hogy szinte ellenvetés nélkül meghozta az Országgyűlés azt a döntést, amit a népszavazás után még nem.)
Vagyis nem összeomlást kellett volna kommunikálni, hanem a pozitív, de nem elegendő eredmény hangoztatásán túl azt, hogy a kérdés történetében korszakváltás következett: a megelőző félszáz év folyamatos ellenpropagandájának következményeként általános tudatbeszűkülés és történelmi információhiány ellenére akkor is dicséretes volt az eredmény, ha akkor még nem sikerült a kérdésben elérni a kívánt eredményt. Bevallom, én is csalódott voltam, de abban a pillanatban, hogy elkezdtem végiggondolni és elemezni a történteket, láttam a pozitívumokat is. És biztos vagyok abban, hogy inkább azokról kellett volna beszélni, nem a csalódásról.
– Hogyan gondolt a nyugdíjas éveire?
– Voltak konkrét terveim, és büszkén jelenthetem: azokból az eltelt hat év alatt semmit nem valósítottam meg. Sőt még egyhez sem kezdtem hozzá.
– De most nemrég megjelent két kötete…
– Hadd pontosítsak: a hat év alatt hat kötet, de egy sem abból, amit terveztem. Hogy úgy mondjam, ezekre volt megrendelés, és én is azt írom, amire külső megrendelést kapok. Ez nagyon sokféle lehet, és többnyire nem olyan, hogy egy szerkesztő azt mondja, na, ezt írd meg. Igazából az a megrendelés, ha valamiről úgy érzem, hogy meg kell írnom. Ilyen volt például az a méltatlan szellemű és minőségű könyv, amelyben Beke Albert gyalázta Illyés Gyulát, és amivel más nem nagyon szállt vitába, sőt engem is le akartak erről beszélni, mondván, nem éri meg. Aztán a bírálatom közlése után elismerően jelezték, milyen remek, hogy ezt megírtam – helyettük.
– Gondolom, Mészöly Miklós is szokott adni önnek megrendelést.
– Ez elől sem lehetett kitérni, pedig megpróbáltam. Tapasztalatból tudtam ugyanis, hogy létezik „Mészöly-örvény”, és ha a Mészöly-évforduló alkalmából hozzákezdek írni valamit, az legalább egy évre beszív – és akkor mikor kezdek a nyugdíjazás utáni terveimhez? De nem volt menekvés: amikor fölvetettem a Magyar Művészeti Akadémián, hogy meg kellene ünnepelni Mészöly születésének 100. évfordulóját, akkor azt a választ kaptam: nagyon jó, akkor csináld. Így lett egy szellemi megrendelésből konkrét, tényszerű megrendelés, de nem egy, hanem két évet töltöttem a Mészöly-örvényben, és még mindig nem szabadultam ki belőle – nagy örömömre.
Hátravan még a Magasiskola elemzése, mert amit eddig olvastam róla, azt nem érzem minden szempontból kielégítőnek. Mészöly 1956 tavaszán ellátogatott egy Hortobágy melléki sólyomtelepre, az, mondjam, mint egy örvény, beszívta a maga világába. Visszavitte gyerekkorába, a Gemenc körüli galériaerdő sűrűjébe, a természet kegyetlen, de világos törvényeinek világába. Erről akart egy riportszerű beszámolót írni, természetesen a maga szintjén. Aztán elment Szigligetre, az alkotóházba, hogy ezen dolgozzon. Csakhogy ott kiderült, hogy a maga módján az alkotóház is egy sólyomtelep, és a törvények szabta rend nem csak a szabadságot szolgálhatja. Az alkotóház rendjében az írók a sólymok, az a dolguk, hogy a maguk természete szerint működjenek – de annak érdekében, aki tartja őket.
Ahogyan a sólymok is a maguk ösztönvilágát követve repülnek és vadásznak, de mégis van egy vasmarkú telepvezető, aki egy központi akarat jegyében szabályozza, hogy ezt miként tegyék. Hogy így átfordult egy írói szándék, abban ott volt ’56 nyara, és talán még Mészöly sem gondolta igazán végig, hogy már nem arról ír, ahol volt, hanem arról, ahol van. (Az csak adalék a történethez, hogy a Magasiskolából készült filmben Bánffy György volt az ideális főszereplő, akivel Mészöly az ötvenes évek elején együtt dolgozott a Bábszínháznál. Bánffy volt a hang, Mészöly a dramaturg – és bő húsz évvel később hasonló szereposztásban találkoztak a filmkészítésben.) Amikor ilyesmit veszek észre, az is egy új megrendelés.
– Idén megjelent kötetében is szerepel Mészöly.
– Igen, ez is a Mészöly-örvény következménye. A Mesterek a magasban című kötetben három nagy téma, három „mester” szerepel: Csoóri Sándor, Illyés Gyula és Mészöly Miklós (volt egy negyedik is, ami most nem fért bele, Szilágyi István Agancsbozót című regényének újrafelfedezése).
Mészölyt illetően a „megrendelés” másik része az, ami különösen fájdalmas, hogy egy írói teljesítmény megítélésében milyen erővel hat a mai magyar köz- és szellemi életet két, szemben álló tömbre osztó törésvonal, sőt szakadék. Mészölyt kora egyik legnagyobb írójának, abszolút klasszikus értéknek tartom. Életművét magyarság-, Közép-Európa-, történelemélménye határozza meg, ez egészen más, mint amit az 1990 utáni politikai megnyilvánulásai kifejeztek.
– Arra gondol, hogy Mészöly a balliberális oldalon szerepelt a rendszerváltás után?
– Lehet így mondani, hiszen a Demokratikus Charta szóvivőjeként szerepeltették, az irodalmi tömbösödés jegyében a posztmodernség és a szövegirodalom atyamesterét ünnepelték benne, pedig írói helye máshol volt. Tengernyi a Mészöly-szakirodalom, de az életmű mélyebb természete ebből nem nagyon tárul fel, az ő nemzeti vagy történelmi magyar gondolkodásának fontosságáról szinte szó sem esik, mert akik ezt az értékrendet vallják, elzárkóztak tőle – politikai megnyilvánulásai miatt.
– Ezért foglalkozott vele néhány éve is, amikor az Andrássy úton kiállítás nyílt róla és korábban is?
– Igen. Jelezni szerettem volna, hogy egy művészi teljesítményt ne politikai alapon ítéljünk meg. Sokban így látom Nádas Péter megítélését is, nagyon sok mindenben más értékrendet vallok, politikai megnyilvánulásaiból szinte semmivel nem értek egyet. De Nádas életműve akkor is abszolút irodalmi érték, és ő az egyik legmélyebben gondolkodó kortársunk. Ezt nem tisztelni és nem megbecsülni védhetetlen öncsonkítás szerintem. A rendszerváltás előtt a szocializmussal szembenállók nagyon sokban különböztek, de tudtak egymással beszélni, mert volt egy megbízható közös ellenségük. A közös ellenségnél nagyobb áldás pedig nincs.
– Mit jelent ez a kötetcím, hogy Mesterek a magasban?
– Amikor Európáról beszélünk, akkor nem a magát ma válságba lavírozó Európára gondolunk, hanem a több ezer éves mediterrán kultúrából és kereszténységből kinőtt európaiságra. Ehhez ragaszkodva vitatkozunk azzal, amit a mai, inkább már csak földrajzi vagy politikai értelemben vett Európa jelent. Mi nem ezt a valót, hanem annak égi mását keressük, ahogyan a magyarságot illetően ezt Illyés Gyula fogalmazta meg a Haza a magasban című versében. A Mesterek a magasban cím kettős jelentésű, utal arra, hogy szellemi mestereim már egy másik szférában időznek és arra a szellemi magaslatra, amit ránk hagyott örökségük jelent.
Nincsenek kevesen, közülük itt háromról esik szó, de mestereim közé tartozik – annyi más mellett – Cs. Szabó László is. Az ő írásai a pártállam végnapjaiig hozzáférhetetlenek voltak, de minden héten volt egy műsora a BBC magyar adásában, és abban Európa és Magyarország is a „magasban” szólalt meg. Ezeknek az adásoknak törzshallgatói voltak, egy rejtett közösséget kapcsoltak össze.
Kedvenc nagybácsim, fent, Liptóban, ha jól emlékszem, szerda esténként ott ült Rózsahegyen a rádióban, így (ugyan kétszáz kilométer távolságból) de együtt hallgattuk Cs. Szabót, ahogyan sok itthoni atyai barátommal is. Ők még a háború előttről vagy (1948-ig) a Képzőművészeti Főiskolán tartott óráiról ismerték. Szüleimet is tanította, és lenyűgözte őket. Anyám szerint ha valaki vele beszélt, rögtön ötször olyan okos lett, mint odáig. Nekem sajnos élőben ilyen mesterem nem volt. Maradtak a könyvben élő mesterek, Arany János, Ady, József Attila, az eddig szóba kerültek mellett Németh László, és még sokan azok közül, akikkel találkozhattam, Csoóri Sándor, Nagy László, Pilinszky János, Weöres Sándor nevét nem hagyhatom ki.
– És a mesterek miben hatottak önre?
– Elképesztő tudásukkal és érzékenységükkel. Szellemükkel, kíváncsiságukkal, felelősségtudatukkal.
– Gyerekkori élményei több településhez kötik. Ezek közt ott van a szinte ismeretlen Csabdi, ahová élete első három évének benyomásai kötik és a jóval ismertebb Visegrád és Szigliget.
– Mindegyik fontos és mindegyik más. Utólag gondoltam végig, hogy milyen fontos volt ez a különbözőségük, mert budapestiként így kaptam képet a helyi társadalmak különbözőségéről. A háború pusztította csabdi kertben ott voltak a porig égett, egykor Schulek János tervezte „nagyház” romjai, mi egy földes konyhás parasztházban laktunk nyaranta, ahol 1959-ig villany sem volt, Budapesttől 40 kilométerre.
Aztán jött Visegrád, ott egy félévet iskolába is jártam, 12 éves koromtól pedig a nyarakat Szigligeten töltöttük, amely a hetvenes évek elejéig-közepéig az utolsó olyan település volt a Balaton mellett, amely megmaradt hagyományos falunak, nagyjából olyannak, amilyenbe (és egymásba) a szüleim az 1946-os művésztelepen szerettek bele. Mindennek eredményeként számomra éppolyan fontos lett a vidék, mint az urbanitás – hiszen mégiscsak budapesti voltam.
– Most többet él Visegrádon, mint Budapesten…
– Igen, itt természetközelibb életet élhetek. Másrészt gyerekkoromtól annyi minden köt ide, hogy leginkább visegrádinak gondolom magam. Az is, hogy láttam a település változásait, ahogyan a valahai sváb falu átalakult, mára egyre inkább idegenforgalmi központ mint magát védő közösség, folytonosságot elsősorban a múltja teremt, mert hiszen arra mindig is büszke volt, hogy királyi város…
– A túlsó partról nézve Visegrádot, nemcsak az Anjouk, a Záchok vagy Mátyás király izgatja a történelemre érzékeny sétáló fantáziáját, hanem például Görgei Artúr visegrádi élete is. Görgei száműzetéséből hazatérve testvéréhez költözött Visegrádra, az ő villájának építési munkálatait irányította és kertészkedett.
– Gyerekkoromban én még ismertem olyan öregeket, akiknek személyes emlékei voltak Görgeiről, akit családom nagyra becsült, és nálunk föl sem merülhetett, hogy áruló lett volna. Ezért amikor köztisztviselőként állást kellett foglalnom abban a kérdésben, hogy a köztársasági elnök vállalhatja-e a Görgei-emlékév fővédnökségét, teljes meggyőződéssel támogattam az ötletet, és végül (nyilván nem tőlem függött a döntése) Áder János teljesítette a visegrádiak kérését. Ebből sok minden következett, megemlékezések, szoboravatás – ez alkalomból elnöki beszéd. Mindennek előkészítése, a szervezés, a szövegjavaslatok és a többi a napi munka körforgásának része volt, és közmegelégedésre meg is történt, jöttek az újabb feladatok. Csak az elnöki hivatalból a szűkebb szakmámba vonulásomkor mértem föl, hogy mindez mit jelentett. Azt, hogy ami történt, nem egy volt a vidéki programok közül. Valójában az államfői beszéddel a legfőbb magyar közméltóság rehabilitálta a megbélyegzett Görgeit – száz évvel a halála után. Így utólag ebben a történetben látom a legszebb példáját annak, hogy miként tud egy bölcsészből-irodalmárból lett köztisztviselő epizudistáként is hozzátenni valamit a történelemhez.
Az interjú megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
Írta a Magyar Hírlap
