– Cseh Tamás 1981-ben ezt énekli a Műcsarnok című lemezén: „ Elutazott tőlünk… Valóság nagybátyám”. Ön szerint, mennyire magyarázza a valóságdeficitet az, hogy a hetvenes-nyolcvanas években olyan nagy igény volt a dokumentumfilmekre Magyarországon?
– A Kádár-kor a nyílt diktatúra után már egy sokkal ravaszabb, jól kidolgozott propagandával rendelkezett. Aki nincs ellenünk, az velünk van. A jóságos és puritán Kádár apánk a boldog gulyás-kommunizmus képét rajzolta elénk, a durva NDK-s vagy romániai világhoz képest finomabb módszerekkel, békepapokkal, önkéntes besúgókkal. Egy megjuhászodó, de mégiscsak élhető világot teremtettek. Persze az, ami tetszett, nem szocialista vívmány volt, hanem a 20. század természetes velejárója, a tévé, hűtőszekrény, autó.
A TV-ben, de a filmgyártásban is kemény, ávós tisztek mosolyogtak, az MTV Dokumentum Osztályát 1990-ig egy Radványi Dezső nevű alezredes irányította. A Filmgyárban is rendületlenül gyártották a mozikban vetített filmhíradókat, szocialista dicshimnuszokat. Tabu volt a történelmünk, tabu volt a valós létünk minden gondja, szenvedéseink, minden őszinte szó. Sára Sándor, Schiffer Pál, Ember Judit, a Gulyás testvérek és mások fájdalmasan szép filmjeikben beszéltek arról, amiről nem volt szabad.
Zsigmond Dezső és Erdélyi János 1992-ben az Indián tél című játékfilm forgatása idején
Fotó: Erdélyi János archívumából
– Hogyan találkozott Zsigmond Dezsővel, akivel első alkotói korszaka filmjeit készítette?
– Szombathelyre jártunk népművelés szakra, és – talán véletlenül – egy kollégiumi szobába raktak bennünket. Akkor Bódy Gábor Psychéje volt a kedves filmünk, így egy komolyan vett szlogen volt az ajtónkra írva: „Életünk a szenny apoteózisa.”
Sok mindent csináltunk, kollégiumi rádiót szerkesztettünk, újságba írtunk. Dezső 81-ben végzett, én 82-ben. Akkor nyáron is együtt dolgoztunk, újságot árultunk a Balatonnál. Esti Hírlapot rikkancsoltunk, s hozzánk tartozott az aligai pártüdülő is. Itt szólította le Zsigmondot az Esti Hírlap nagyhatalmú főszerkesztője, Kelen Béla, a párt régi harcosa. Szó szót követett, majd kiderült, hogy Dezső újságíró szeretne lenni. „Jöjjön fel hozzám ősszel”– mondta Kelen.
Úgy is lett, Zsigmondot a személyzeti főnök tiltakozása ellenére beíratták újságíró iskolába. A szocializmusban protekció, kapcsolatok nélkül nehéz volt létezni, újságíró pedig egy nem párttag, nem csókos nemigen lehetett. Zsigmondnak így volt már belépője, így engem is becsempészett a Hírlap Kiadóhoz, egy véletlen folytán engem is felvettek.
19 évesen segédmunkás voltam a Taurus gumigyárban, 3 műszak, munkásszállás, nyomorult világ, s mivel középiskolás koromban is írogattam már, a gyári lapban is megjelent egy írásom. Az egyik szerkesztő véletlenül megfordította ezt az újságfecnit, és mit ad Isten, a másik oldalon az ő egykori kedves írása volt.
Így aztán én is újságíró lettem, 90-ig mindketten ebből éltünk. Szeretettel emlékezünk egykori kollégáinkra, akik elnézték, hogy filmezünk, és ha kellett, helyettünk is megírták cikkeinket.
– Első két filmjüket rögtön betiltották, ám ez hatalmas reklámértékkel bírt. Hogyan élték meg ezt a disszonáns helyzetet?
– A Balázs Béla Stúdióban forgattuk az első filmet, Ez zárkózott ügy lett a címe. Nagy dolog volt ez a lehetőség, hiszen a BBS-ben az akkor a végzett fiatal rendezők mellett olyan alkotók dolgoztak, mint Erdély Miklós vagy Maurer Dóra képzőművészek.
A filmünk elleni tiltakozás először meglepett minket, hiszen ez a Filmfőigazgatóságra érkezett, onnan szóltak le a stúdióba. A további forgatást szerette volna a Heves megyei pártbizottság megakadályozni. A filmet Gyöngyöshalászon forgattuk, amely arról szólt, hogy a falu lakói kiálltak a párt által leváltott tanácselnökük mellett. Mivel Heves megyében nem forgathattunk, így egyik vasárnap átvittük a szereplőinket a szomszéd megyébe. No, ettől bevadult a pártvezetés.
Mi is mentünk fűhöz-fához, a Filmművész Szövetség akkori vezetői, Jancsó Miklós, majd Kovács András szolidárisak voltak ugyan, de tehetetlenek. Jancsó viszont felvilágosított bennünket, miért olyan nagy baj a filmünk. Már csak az hiányozna, hogy az emberek eldöntsék, ki legyen a vezetőjük. A vezetők közül egyedül Pozsgai Imre fogadott bennünket, és átadta olvasásra a Központi Bizottság rólunk szóló harmincoldalas anyagát, de többet ő sem tehetett. A pártvezetés kemény vonala, Czinege Lajos és a többiek akkor még nagyon erősek voltak.
Amikor a filmfőigazgató, Kőhalmi Ferenc a BBS vezetőségét megfeddte, Dárday István és a Társulás Stúdió állt mellénk. Sokan segítettek, akkor ismertük meg Bihari Mihályt, aki Császár Nagy László Magyar Nemzetes újságíróval, még a Gyöngyösön megrendezett, a film dobozba zárását követelő gyűlésre is elkísért bennünk.
Olyan durva volt a helyi hangulat, csupa pártkáder ült ott, hogy még a velünk színpadra felállított filmfőigazgatót is „meggyőzték”, így ő is mellénk állt. Akkor nekünk fontos volt, hogy a Soros Alapítvány ösztöndíját is elnyertük. A harcok közben 1985-ben forgattuk a Jelölöm magam című filmünket.
Az áldemokratikus próbálkozás lényege az volt, hogy mindenhol két jelöltet kellett indítani. Így aztán el akart indulni egy falusi fiatalember a tanácselnöki posztért. Persze ezt megakadályozták, mint ahogy Pesten Rajk László és Tamás Gáspár Miklós indulását is. Csakhogy mi ezt az egész eseménysort dokumentáltuk. Ezzel a filmmel már sok helyre eljutottunk, részévé vált a 80-as évek változásról való gondolkodásának.
Az Indián tél című játékfilm plakátja
Fotó: Erdélyi János archívumából
– A vérrel és kötéllel című filmhez a YouTube-on oda van írva, hogy megvan a film vágatlan eredetije olyan szövegekkel, amik a vágott változatban nem szerepelnek. Mik derülhetnének ki, ha a vágatlan változatot levetítenék? Más filmek esetében is vannak még rejtett kincsek?
– A mosonmagyaróvári 56-os sortűzről forgatott filmünk akkor készült, 1989-ben, amikor először elzokoghatták fájdalmukat az áldozatok hozzátartozói, a sebesültek. Harminchárom év hallgatás után világgá kiabálhatták az elhazudott tényeket. 1989 tavaszán még a tömegbe lövő katonák és az egykori parancsnok Dudás István is elmondta a maga igazságát. Az akkori forgatás után egy évtizeddel még elkészítettem a Sortűz után című filmemet, amelyben használtam a kimaradt felvételeket is. Saját élményeimet, érzéseimet pedig a Gyásztéren elmondott ünnepi beszédemben foglaltam össze, sok évvel azután. Én mindig elmentem a felvett anyagokat, most például a Csengey Dénesről szóló emlékfilmem felvételeiből írnak doktori disszertációt.
– Játékfilmeket is készítettek, méghozzá olyan színésznagyságokkal, mint Törőcsik Mari és Eperjes Károly. Miért döntöttek úgy, hogy fikciós filmek is szülessenek?
– A 90-es évek elején két játékfilmet készítettünk. Az Indián tél című filmünk Eperjes Károly főszereplésével nem a Cseh Tamás féle indiánságról szólt, hanem egy Hatvanban élő, indiánkodó fiú élete alapján készült. A forgatókönyv írásában Bereményi Géza segített operatőrünk Jankura Péter volt. A másik, Az asszony című filmünk Györgyi Anna, Eperjes Károly, Dörner György szereplésével készült egy dokumentumfilmünk alapján. Az eltűnt idő nyomában című alkotásban egy, a forradalom után hat évig egy kacsaól alatt bujkáló egykori katonával és az őt bujtatókkal forgattunk.
– A hetvenes-nyolcvanas évekből Cseh Tamást mint bakonyi indiánt ismerjük, de mit jelent az ön filmjeiben is felbukkanó indiánság?
– Cseh Tamással és Csengey Dénessel a Jelölöm magam című filmünk vetítésekor a főszereplő portáján találkoztunk, 1988-ban. Igazából egy dolog kötött össze sokunkat, a mérhetetlen nagy szabadságvágy. Nehéz ma elképzelni, hogy ez mennyire fontos volt nekünk.
– A magyar falu az egyik legfontosabb témának nevezhető az ön filmjeiben. Miért és hogyan érdekli önt ez a téma? Miben változott a magyar falu a nyolcvanas évektől napjainkig?
– Egy kis faluban születtem, Dukán. Őseim földművesek, magaura parasztok voltak. Én már a téeszbe nyomorított világba eszméltem, de még emlékszem Vicára, Nagyapám egyik kis szürke lovára. A nagyszüleim, szüleim szépen megélt paraszti világa már a múlté volt. Abból a faluból már csak elmenni lehetett.
Különös, hogy amikor a 80-as évek végén a távoli Szatmárba tévedtünk, ott éreztem meg azt a szerethető létet, ami nagyanyáink meséjében elő-elő került. Sok filmet forgattunk Sonkádon és környékén, közülük talán a legkedvesebb a szomszédunkról, az öreg juhászról, Kósa Sándor bácsiról forgatott A boldog ember című munkánk. Ezt még Zsigmonddal közösen készítettük.
2000-ben a szülőfalumban, Dukán és környékén tényleg búcsúzásként forgattam filmet Búcsú Kemenesaljától címmel, a változásokat felgyorsító pusztulásról volt szó, amikor külföldiek, elsősorban osztrákok egy-két év alatt felvásárolták falunk házainak negyven százalékát. Néhány év múlva készítettem a még megmaradt állattartókkal a fájdalmas Utolsó földművesek című filmemet.
Az a falu, amely régen volt, örökre elveszett, de a falvak, mint lakóhelyek, egy nagyon megváltozott népességgel megmaradnak. Ma azt látom, hogy nagyon sokféle ember költözik a falvakba. Ki szerelemből, a természet közelsége miatt, ki kényszerből, mert városon soha sem lehetne lakása.
A Jó boroknak szép hazája Délvidék, Erdély című sorozat forgatása – Ambrus Lajos íróval és Lajkó Félix zenésszel
Fotó: Erdélyi János archívumából
– Ön történelmi filmeket is készített, amelyekről talányosan azt mondta, a győzteseket örökítette meg. Hogy értsük ezt?
– A gondolatot Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi lelkész fogalmazta meg, akkor amikor 1996-ban Csiha Kálmán erdélyi református püspök vezetésével visszamentek fogva tartásuk helyszínére, a Duna-deltába az egykori elítéltek. Ők, akik túlélték a sok év gyötrelmet, emelt fővel, igaz barátságokat ápolva tértek vissza szenvedéseik, győzelmeik színterére. Erről szól a Sorsod sötétlő árnya közt című film.
De győztesek voltak a jugoszláviai háborút szülőföldjükön túlélő baranyai magyarok is, köztük az az öregember, akinek sosem álltak el a könnyei A többi csak álom filmben. De győztes volt a holokausztot túlélő Grózinger Lajos is, aki Zajtára hazatérve a falujáért dolgozott egész életében, mint látható az Akik utolsónak maradtakban. Sok hőssel találkoztam, így a járását, majd a feleségét is elvesztő Kornyi-tói juhásszal, aki, mivel menni nem tudott a nyáj után, ezért szamárfogaton őrizte a juhokat, amint azt megmutathattam a Mégis talpra állniban. De győztes az a vak kisfiú is, Andris, aki énekével pénzt keres, hogy segítse házat építeni szüleit.
– Portréfilmeket is készített. Milyen igénnyel forgatta ezeket a filmeket? Hogy a kortársak nézzék meg, vagy hogy majd elővegyék akár ötven év múlva is?
– Sok portréfilmet forgattam a Duna-TV-ben, Buda Ferenc, Vári Fábián László, Petrás Mária stb. Ami a legnagyobb fájdalmam, az az a portréfilm, ami nem készülhetett el.
Most, amikor beszélgetünk, ekkor van Antal József miniszterelnök halálának 30. évfordulója. 1993-ban az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek, készítsek filmet a miniszterelnökről. Örömmel vállaltam, mert bántott engem is, hogy Savanyú Jóskának meg minden másnak nevezte az akkori ellenzék. Kónya Imre frakcióvezető volt a segítőm, sokakkal beszélgettem, családtagokkal is, és vártuk, hogy felépüljön a miniszterelnök. Imre és mások is szentül hittek a gyógyulásában. Sajnos, én már vele csak azon a hideg éjszakán találkoztam, amikor sok-sok óra után a ravatalához járultam. Így csak egy emlékfilmet állíthattam össze róla, az általam szerkesztett, A rendszerváltás politikusai sorozatban.
A filmeket mi mindig a mának készítettük, így volt ez a Csengey Dénesről forgatott, A kétségbeesés méltósága című emlékfilmünknél is. Csengey korosztályunk egyik legjobbja volt, s ha nem megy el 37 évesen, talán a politika is más lehetett volna.
A Vas megyei díj átvételekor
Fotó: Erdélyi János archívumából
– Volt olyan időszaka is, amikor a Magyar Televízióban készített filmeket, például az Ameddig a harang szól című kisfilmsorozatot, később a Vetítőben bemutatta addig elkészült filmjeit. Hogyan értékeli ezt az időszakot? Sikerült valamilyen maradandó nyomot hagynia a tévé dokumentumfilmes arculatán?
– A Magyar Televízió a népbutítás eszköze volt, vigyáztak, hogy véletlen se kerüljön fehér foltokat feltáró mű a képernyőre. Emlékszünk, hogy Sára Sándor Don-kanyar filmjét mennyit akadályozták, pedig az nem is a szocializmus bűneiről szólt. Aztán 1990-ben a dokumentumfilmes szakma, Sára, Schiffer, Gulyásék, Dárday és sokan mások megalakították a Magyar Dokumentum Műhelyt, amelynek célja az volt, hogy legyen az MTV-ben rendszerváltás, a szakma legjobbjai oda készítsenek dokumentumfilmeket. Megtisztelő volt, hogy a Zolnay Pál vezette kuratóriumnak Ember Judit és mások mellett én is tagja lehettem.
A Magyar Televíziónak forgattuk az Ameddig a harang szól című kisfilmsorozatunkat, amelyet mindig vasárnap vetítettek úgy, hogy a megszólaló harang délben üzenjen. 94-ben aztán egy munkásőr lett az alelnök, aki azt mondta, „Fejezzük be a kolompolást!” Ekkor a Duna Tv-ben folytattuk a munkát. Szerencsések voltunk a 90-es években, még 2000-ben is, mert sok százezer nézőnek vetítették, gyakran főműsoridőben filmjeinket. A Hír Tv-ben is jó műsoridőben vetítettünk tizenegy év alatt sok száz a dokumentumfilmet.
– Úgy tudom, visszaköltözött Kőszegre, ahol pályája elején népművelőként dolgozott, szőlőt művel, bort árul. Sokan, akik bort vesznek öntől, talán nem is tudják, hogy ön a híres Balázs Béla-díjas rendező.
– A 2000-es évek elején több természetfilmet, ismeretterjesztő filmet forgattam. Az én folyóm címűt a Marosról, a Kőrösökről, a Túrról, a Rábáról. Aztán Ambrus Lajos íróval a Szenvedelmes kertész sorozatot a régi magyar gyümölcsökről. Ez a sorozat segítette a mára komoly dologgá fejlődött Tündérkert mozgalmat.
Később a Jó boroknak szép hazája Délvidék, Erdély című sorozatot forgattuk le. Ekkor kezdtünk el szőlőt telepíteni a Kis-Somlyóra és a Ság-hegyre. Szövetkezetet alapítottunk, én lettem az elnök. Büszke téesz-elnök voltam. Így jött az, hogy a boraimat el is kell adni. Sok jó boromat eladtam Kőszeg Főterén 12 év alatt.
Közben az itteni történelemről, a vasfüggönyről, meg a szovjet megszállásról készítettem két kétrészes munkát Nyomsávon I-II., A háború mindennapjai I-II. címmel. A kőszegi telt házas vetítésekkor sok vevőm döbbenten nézte nem értette, mit keres a „boros Jani” a díszbemutató pulpitusán.
Mértem a bort, de hogy ne felejtsem el, honnan jöttem, kiraktam néhány filmes fotót. Bejött egyszer egy jól ismert pesti dramaturg, nézegette a fotókat, ez Törőcsik Mari, ő itt lehet Velemben, ez az Eperjes apja, sajnos meghalt, az operatőr Jankura Péter is, meg a rendező Erdélyi János is rég meghalt… Hát, lehet…
Kőszeg főterén árulja saját borát Erdélyi János filmrendező
Fotó: Erdélyi János archívumából
A városban ismernek valamennyire, 2-3 éve már, hogy az egyik művészeti csoport vezetője leszólította az egyik ismerősömet: – Mondják, hogy te ismered Erdélyi Jánost, akinek olyan szép filmjei vannak. Megismertetnél vele? – De hát ismered, ki van írva, hogy Erdélyi János bora. – Néz a fiatalember, néz, és mosolyog, ja, a „boros Jani” az a rendezőnek csak a névrokona.
Az idén elvitte a peronoszpóra a szőlőmet, lehet, hogy már többet nem nyitjuk ki a boltomat.
– Ha holnap felkérnék, hogy bármiről bármilyen filmet készítsen, milyen ötlettel állna elő?
– Évek óta nem forgattam, de egy ideig pályáztam. Kiszámoltam, kilenc filmtervemet tizenháromszor utasították vissza általam nem ismert szakértők. Leéltem úgy az életem, hogy tízszer nem emeltem fel magamért a telefonomat. Ismerőseim nevetni szoktak ezen, de én Nagy László falujától néhány kilométerre születtem, nekem az ő sorai nem megtanult szavak, hanem belülről jövő érzések, nyilván gátak: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjatok úgy is, ha nem kérem.”
Persze, amikor panaszkodom, mintha elfelejteném, hogy Vas megyében Berzsenyi-díjat kaptam, nemrég Prima-díjat, Kőszegen meg Babó Antal-díjat. Sokat adott nekem az élet, így hogy felvettek az egykori mentoraim, Sára Sándor, Dárday Hugó és mások nevével fémjelzett testületbe, az MMA tagjai közé, nagy megtiszteltetés.
Anyám 68 éves volt, mint én most, amikor váratlanul itt hagyott bennünket. Utolsó szavai azok voltak: „Futásomat elvégeztem” Ezt az én majdani fejfámra is fel lehet vésni.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
