Az Economist terjedelmes elemzésben tette egyértelművé, hogy mivel a jövő évi amerikai elnökválasztást nagy valószínűséggel Donald Trump fogja megnyerni, ezzel már létre is jött a legfőbb globális fenyegetés. Érdemes kicsit eltöprengenünk azon, hogy vajon mi is az a jelenség-nyaláb, amit Donald Trump testesít meg a globális beszédtérben, és amiről a legfelsőbb szintű véleményhatalom, amit esetünkben most az Economist képvisel, úgy véli, hogy a legnagyobb globális fenyegetés.
Donald Trump Kennedy óta az első olyan amerikai elnök, aki látja a globális hatalom valóságos dinamikáját. Vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy „érzi”, mert személyiségéből adódóan nem elsősorban intellektuális erővel, hanem inkább intuitív energiáival kísérli meg beteljesíteni feladatát. Ez a feladat pedig nem más, mint az amerikai világbirodalom lassú békés, egyezkedő lebontása.
Ha a világ el akarja kerülni a fő fenyegetést, vagyis önmaga felszámolását, akkor erre éppen, hogy Donald Trump megválasztása az egyetlen esély. Kennedy hatvan évvel ezelőtt még arra tett kísérletet, hogy szellemi értelemben alakítsa át az amerikai birodalom globális hatalomgyakorlási mechanizmusát. Kísérletét talán azokhoz a nagy formátumú római császárokéhoz hasonlíthatnánk, akik olyan szellemi fordulatot tudtak elindítani a birodalmi elitekben, amelyek újabb és újabb évszázaddal hosszabbították meg a birodalom létezését.
Az amerikai birodalom mára végzetes csapdába került, anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben egyaránt pusztító örvényben vergődik. Ennek alapvető oka az, hogy elitjei hajlamosak maguk is elhinni azokat a hamis elbeszélési módokat, amelyekkel saját időben és térben korlátlan világuralmukat próbálják legitimként felmutatni. Vagyis, ahogy azt már az antik görög létértelmezés is felismerte, a hübrisz, vagyis az elbizakodottság és arrogancia toxikus kombinációja végzetes következményekkel járhat. Kennedy idejében, hatvan évvel ezelőtt talán még lett volna esély valóságos szellemi fordulatra, egy olyan új globális hatalomgyakorlási mód létrehozására, ami az akkor sikerei csúcsán levő birodalom létét jelentősen meghosszabbíthatta volna. Ám a birodalmi hatalomgazdaság csúcsszereplői elbizakodottságuknál fogva akkoriban hallani sem akartak erről a mértéktelenségüket némileg csillapítani készülő stratégiáról, és végül fizikailag likvidálták a „túlfeszült lényeglátó” elnököt.
Bibó István szóhasználatával élve Donald Trumpnak most meg kellene mutatnia, hogy képes mozgásba hozni a „lényeglátó realizmus” energiáit. Ehhez azonban arra volna szükség, hogy a helyzet elbeszélésére és a teendők megbeszélésére képes narratívát építsen fel. El kellene beszélnie például az amerikai választók számára, hogy a miként jutott az ország olyan állapotba, hogy csak „trükkök százaival” lehet átmenetileg azt a látszatot kelteni, hogy az összes vagyona még némileg nagyobb, mint a teljes adóssága. Ám ha végleg kipukkadnak azok a tőzsdei részvény- és ingatlanbuborékok, amelyek ezt a látszatot fenntarthatják, akkor az összeomlás elkerülhetetlenné válik. És ha az amerikai nemzetállam népe nem akarja, hogy a ráomló birodalom romjai alatt lelje halálát, akkor aktívan részt kell vállalnia a birodalom békés lebontásában. Ez ma még elképzelhetetlennek látszik, hisz az amerikai nép önazonosságának legfőbb szimbolikus tárgyai olyan szorosan kapcsolódnak a birodalomhoz, hogy ez a lelki, erkölcsi, szellemi dráma anarchiához, majd teljes káoszhoz vezetne.
Ennek tektonikai feltételei, életveszélyes detonátorai már ma is jelen vannak az amerikai társadalomban, amelyről gyorsan kiderülhet, hogy mesterségesen „csinált” történelmi tákolmány, amelyet kívülről egy ezermilliárd dolláros évi költségvetésű globális katonai állam, befelé pedig egy évente szintén több száz milliárd dollárba kerülő rendőrállam abroncsai tartanak úgy ahogy össze.
Trumpnak és adminisztrációjának tehát rendkívül átgondolt, de közben rendkívül rugalmas stratégiára és taktikára lenne szüksége ahhoz, hogy elkerülje Gorbacsov sorsát. Mert, hogy a történelmi feladat most már nem lehet a nagy római császároké, akik újabb évszázadra adhattak szellemi lendületet birodalmuknak, mert ebben a végfázisban már csak a Gorbacsovhoz hasonlítható likvidátori szerep maradt.
Fontos volna beazonosítani persze, hogy az Economist Trumpot démonizáló cikke valójában kinek a „megbízásából” is született meg. Ha az amerikai birodalmi elit elvakult reprezentánsai próbálkoznak azzal, hogy széthulló hatalmukat a szó szoros értelmében bármilyen áron fenntartsák, és az Economist e törekvések „megafonjaként” szerepel, az azt a feltevésünket erősíti meg, hogy a birodalom önpusztító energiái visszafordíthatatlanok. Ha viszont az írás nem az amerikai birodalmi elitek narratívájának megjelenítője, hanem a harmadik hatalmi szint, a birodalomkiválasztó főhatalom „üzenete”, akkor némileg más a helyzet.
Ez a főhatalmi szint ezzel vagy azt üzeni, hogy Donald Trump karaktere a történelmi drámai megoldásához már nem elég, vagyis az amerikai birodalomnak nívósabb likvidátort kell választania, vagy azt, hogy más lesz a feladat. Hogy mi ez a „más”, az egyelőre csak nagyon homályosan látszik. A birodalomkiválasztó főhatalom ugyanis láthatólag még nem döntötte el, hogy mi jön az amerikai birodalom után. Kína, mint hetedik birodalom újabb száz évre, százéves háború vagy „százéves béke”, vagyis olyan új békerendszer, amelynek körvonalai még nagyon bizonytalanok. Bárki lesz az elnök jövőre, kalandos évek várnak rá.
A szerző közgazdász
Írta a Magyar Hírlap
