Megálltunk a kis Polskival az egyemeletes lakás bejáratánál, bekopogtunk. Kovács Róbert, akinek a szülei 1956-ban jöttek el Magyarországról, beengedett minket, udvariassági fecsegés következett, megmutatta a szobánkat, aztán levitt minket a garázsba, itt fogjuk berendezni nektek a műhelyt, intett, mondjátok, mire van szükségetek a munkához, aztán elmegyünk és bevásárolunk. Kovács Róbert egyébként valami pszichológusféle volt, ma coachnak mondják az ilyen foglalkozású embereket. A Citybe járt, ahol a banki dolgozóknak tartott úgynevezett tréningeket. Ilyesmi nálunk akkoriban nem volt, de nem is igen érdekelt minket.
Mielőtt a beszerző körútra indultunk volna, listát készítettünk az elvégzendő munkáról. A nagy lakásban hárman laktak, papa, mama és egy kisfiú. A gyereknek emeletes ágyat rendeltek, a Lizy nevű feleségnek konyhapultot és könyvespolcokat, házigazdánknak pedig íróasztalt, komódokat, és neki is könyvespolcokat. Hogy mindezeket elkészíthessük, komoly szerszámokra és gépekre volt szükségünk. Volt egyfajta szorongás bennünk, hogy miként végezzük el három hét alatt ezt a rengeteg munkát, de ott voltunk, akármi is lesz, bele kell vágni. Kovács Róbert elvitt minket először a londoni Tüzépre. Itthon hozzászoktunk, hogy fenyő deszkákon kívül mást nemigen lehet az ilyen helyeken vásárolni, így tehát ott csodálkoztunk a Highgate peremén lévő óriási fatelepen. Mindenféle fafajtából álltak ott a nagy rakások, mahagóni, ében, amerikai tölgy, bükk, rózsafa meg még ki tudja mi minden más. Akkor döbbentem rá, hogy mit is jelenthet és jelenthetett egy világ- és gyarmatbirodalom központjának lenni. Kiválasztottuk a mahagóni deszkákat, ezt majd odaszállítják nekünk, irány a szerszámbolt. Ott megint csak ámultunk, hihetetlen volt az árubőség. Százszor annyiféle holmi volt benne, mint itthon a leggazdagabb ezermester- vagy vasboltban. Házigazdánk megvette a fűrészeket, a csiszoló- és marógépet, a fúrókat, a gyalut és gyalupadot pótló szorítós állványokat.
Másnap reggel nekiálltunk a munkának. Reggel héttől este hétig dolgoztunk a pincében. A javadalmazásunk nagyjából a londoni utcaseprők órabérével volt egyenlő, de az a három font számunkra hatalmas pénznek számított. Becsülettel végighúztuk a napok egymásutánját. Ahogy elkészültek a bútorok, úgy szereltük sorba be őket a helyükre. Esténként maradt időnk kulturálódásra is, beültünk a kis Polskiba, és irány a belváros. Amit lehetett, kívülről legalábbis, mindent megnéztünk. Westminster, Trafalgar Square , Buckingham palota, Tower, Soho. Szombaton és vasárnap Kovács Róbert és a felesége vitt el minket ide-oda kirándulni, voltunk hétszáz éves füstös gerendájú kocsmában, életünkben először kínai étteremben, sétáltunk a Hyde parkban. És elvittek bennünket északra, néhány közeli, kedves faluba is.
A munkanapokon estére én eléggé elfáradtam, behúzódtam a szobánkba és Robert Burns verseit olvastam. Egy skót és egy magyar Londonban. Aztán kinézegettem a furcsa, felfelé tolós angol ablakon, sokkal jobban csillogott az a londoni éjszaka, mint a hazai, a háztetők feketébbek és fényesebbek voltak, mint itthon, és szinte minden éjszaka valami nagyon szomorú szaxofonszóló kígyózott át a sötéten az ablakunkig.
Írta a Magyar Hírlap
