Épp visszatettem volna a polcra Nagy László összegyűjtött verseinek és fordításainak első, a saját költeményeket tartalmazó kötetét, de hirtelen félbe maradt a mozdulat. Leültem az ágy szélére, ahol újraolvastam az irodalomórán tárgyalt műveket. A képzés jellegénél fogva ezek elsősorban az új kerettanterv által az általános iskola alsó és felső osztályaiba ajánlott versek voltak: a Dióverés, az Adjon az Isten, a Csodafiu-szarvas, illetve a Balatonparton, Az én szívem és a Ki viszi át a szerelmet. S ahogy a verskötetekkel járni szoktam, noha bármikor be lehet csukni, szinte magukat lapozzák tovább a költemények, úgy maradt végső soron az óra is lezáratlan: tekintsünk tovább a tankönyvnél, ne messzebb, hanem mélyebbre, ha van hozzá bátorságunk, akkor saját magunkba is.
Az órán egyébként arról is beszéltünk a hallgatókkal, hogy az eredetileg festőnek készült Nagy László már az előtt érett költő volt, hogy a háború után megkezdte volna ipar-, majd képzőművészeti tanulmányait. Hogy ennek volt-e bármi köze a gyerekkori csontvelőgyulladás miatti testi fogyatékosságához, erre a kérdésre nem tudtam válaszolni csak úgy, hogy magam is folytattam a kérdezést. Vajon a lélek, az attitűd és a képesség már nem volt-e ott a betegség előtt is; és vajon kell-e a lelket hordozó test fájdalma az ember magára hagyottságának vagy éppen a hatalommal szembeni küzdelem lehetséges voltának a megéléséhez? Az egyik fájdalom sem fölerősíteni, sem elfödni nem tudja a másikat. A géniusznak persze elő kellett törnie, és lehet abban is szükségszerűség, hogy 1948-ban bölcsészkari, aztán orosz nyelvi tanulmányait kezdte meg, de ne az isteni okokat, hanem a versben bujdosó alakokat és jelentéseket keressük inkább.
Az én szívem és az Adjon az Isten még a legelső versek közül való, az 1944–45-ös Galambcsőrök ciklusból, a Csodafiu-szarvas a következő két év költeményeit összegyűjtő Az angyal és a kutyák egyik jelképes erejű darabja. A népköltészet hangja már az ifjúban átvarázsolódott sorsfaggató játékká, a korai leltárok egzisztenciális súllyal voltak megrakva, amelyek morális kérdésfölvetéseit újra és újra körbejárta a költő, és az évkörbe helyezett eredetkeresés balladai harangzúgásba olvadt át. A Csodafiu-szarvas „hiába vagyok, / hiába vagyok” haldokló és jajdokló kétségbeesése, illetve a Jézus-párhuzam révén a karácsonyi oltáráldozat mégis a világosságot ígéri a maga tizenhárom ágú agancs-gyertyájának fényével. Ez az ígéretbizonyosság minden „vérugató tündér”-látomásban megmarad.
S az ágy szélén lapozgatva a költeményeket, fölrémlett, hogy versben bujdosó jelentéseket emlegettünk. Meg is kerestem a Versben bujdosó kötetet – a címadó mellett a Seb a cédruson, a Medvezsoltár, az Ajándék, az Isten lovai ciklusokkal és az Ég és föld című oratóriummal (az 1967 és 1973 között született művek voltak itt) –, s milyen különös, hogy a verseskönyv éppen ötven évvel ezelőtt jelent meg. Gondoltam előbb, hogy különös, aztán azt, hogy nem az, hanem szükségszerű. Mert ma is aktuális üzenet az, hogy ennek a kötetnek a műformái és tartalmai nem fértek bele „az esztétikai kordivat jellemző kérdéseire beállított mérleg serpenyőjébe” – fogalmazott Domokos Mátyás, aki a lírai egzisztencia szabadságteremtő erejét jóval nagyobbnak vélte, mint a szimbolikus költői forradalmakét. S ez a lírai egzisztencia, a versben létezés ugyanúgy sajátja Nagy László költészetének, mint Weöres Sándor vagy Juhász Ferenc életművének.
Nagy Lászlóról már Németh László megállapította az 1957-ben megjelent Deres majális című verseskötetéről írva, hogy költészetének képekkel gazdag emlékező-látomásos ereje nem az „élmény-vallomásköltő” attitűdjét mutatja, sőt a népköltészeti párhuzamok sem az egyszerűség reprezentációi. Sokkal inkább a nyelv ősi rétegeinek feltárását és annak költői gyakorlatba ültetését tükrözik, hovatovább Nagy László egymaga megoldotta „a magyar ritmus Ady óta vitatott problémáját”, tehát – Domokos Mátyás szavaival – az időmértékes és hangsúlyos verselés újszerű egymásra játszatását.
Ez tulajdonképpen a költészet „bartóki modellje”, de ahhoz, hogy maga a kifejezés módja is katarzis legyen, Nagy Lászlónak mégiscsak kellett az élmény. Nem a megélt hétköznapi és tapasztalati élmény, hanem annak a József Attila-i világérzékelésnek a folytatása, amelyről Rónay György írta: a világ „költőisége” eleve adott, „a világ, úgy amint van, csupa metafora, tündéries sokértelműség, a szó eredeti értelmében mesés telítettség”. A tündéries jelzőben a boszorkányos jelentés is benne van, a mesés jelleg nemcsak a megoldásról, de a folyamatos fenyegetettségről is szól, ezért lesz a költő vitalitása szinte mítoszi telítettségű, létezésélménye egyszerre elemi és szintetizáló, haragja már-már dantei, fegyelme pedig diadal.
Ez az ars poetica nem úgy építi föl az elefántcsonttornyot, hogy nem akar tudomást venni a külvilágról, hanem épp a külvilág építi benne a tornyot – „mert égi és földi körök / lángolnak s hamuként lehull a madár, / mert (…) sír a propelleres juharfa-mag, / (…) ha manna és puskapor keveredik”. A „versben bujdosó” így szólítja meg önmagát: „ítélsz a hűség tövesei közt / és holtig a hűségtől nem menekülsz”; és a Himnusz minden időben című 1965-ös kötet Virágok, veszélyek című versében kinyilvánított hite sem múlik, mert: „Csak jókedvem fagyott el, nem a hit, / még fordítom sorsomat jóra”.
A szerző irodalomtörténész
Írta a Magyar Hírlap
