Tudtam, hogy Shane MacGowan nagyon nagy kedvenc Írországban, de azt nem láttam, hogy majd gyakorlatilag államfőnek vagy nemzeti kincsnek, nemzeti hősnek kijáró tiszteletadással fogják búcsúztatni. És miközben sejtettem, hogy a Pogues énekesének a temetése nem lesz hagyományos, szomorkodós, sírós búcsúztatás, azért azt sem gondoltam, hogy valóságos New Orleans-i temetést kerekítenek a barátai, a tisztelői és a rajongói. Márpedig ez történt.
MacGowan temetése napjának az estéjén egy kocsmapultnál összeakadtam egy ötvenes éveiben járó ír fickóval. Egy teljesen átlagos arc sörrel a kezében, ahogy mesélte, ácsként dolgozik, élt Londonban is. Ahogy az a kocsmákban lenni szokott, már nem is emlékszem, pontosan hogyan került szóba Shane MacGowan, már csak az van meg, ahogyan a faszi szorongatja a kezemet, mert nem hitte volna, hogy még csak pár órája van Budapesten, és valahol máris az ír nemzet büszkeségéről beszélhet valakinek. Az írek másik, talán még legendásabb legendáját, a dalszerző-énekes, Van Morrisont emlegette: ha a bárd, Van The Man azt mondja valakire, hogy nagy dalszerző és nagy költő, akkor bizony az úgy is van.
Egyébként nem Van Morrison volt az egyetlen, aki arról beszélt az elmúlt napokban, hogy Shane MacGowan nem csak kiemelkedő dalszerző és elképesztő figura volt, hanem egyenesen jelentős költő is. Ismerem a Pogues életművét, hallottam a lemezeiket, sőt, az évek során vissza- meg visszatértem hozzájuk, tehát tudom, hogy mi a jelentősége a 65 évesen elhunyt énekes munkásságának, az azonban mégis meglepett, hogy milyen hatást váltott ki a halála. Egy ír nyilván értetlenül nézne, ha ezt mondanám neki, valószínűleg a fickó is a kocsmában. Aztán biztos elmagyarázná, hogy is van ez.
Ott van Shane MacGowan figurája eleve. Elálló fülek, rohadó fogak, az utóbbi években már műfogsor, viszonylag távol a férfiszépség klasszikus ideáljától, de még attól is, amire azt szokták mondani, hogy nem egy szép fickó, de van benne valami különös és vonzó. És mégis. Különös mondjuk volt benne, rajzfilm- vagy karikatúrafigura, egy folyamatosan részeg korhely állandóan lepilledő szemekkel, reszelős és hamiskás énekhanggal.
[embedded content]
Minden megvolt benne, ami kimeríti az antisztár fogalmát. Egy szabálytalan jelenség ebben az egyre inkább jaj, de szabályosnak lenni akaró, minden furcsaságot kiiktató, mindent valami biztonságos, ellenőrizhető, kilúgozott rendezettség felé terelgető világban. Talán ezt is siratták sokan, amikor Shane MacGowan eltávozott. A rendetlenség és rendezetlenség romantikáját. Az áradó bohémságot. A mindennapok furcsaságait.
Nem tudom, hány ország van még a világon, ahol egy ilyen figurát búcsúztatott volna a nemzet szinte teljes egységben. Emlékezetes az az újságosstandról készített kép, ami a halála utáni napon körbejárt az internen, és amin azt láthatjuk, hogy az összes létező nyomtatott ír újság címlapján ott virított Shane MacGowan fotója, és az összes hely internetes lap neki szentelte azon a napon a legfontosabb felületeit. A temetését pedig élőben közvetítették, gyakorlatilag percről-percre adta az ír és a brit média.
A Pogues sem volt hagyományos zenekar. Sőt, egyfelől, valójában a határsértés maga. A punk utáni években alakultak. MacGowan a punk felől jött, a londoni punkszíntér egyik emblematikus figurája volt, zenekarokban játszott, fanzine-t is írt (a fanzine, aki nem tudja, házi készítésű, kis példányszámban sokszorosított, mai kifejezéssel, kézműves, underground, jellemzően zenei lap, ami a reneszánszát a nyolcvanas években élte, de ma is csinálnak ilyenek – manapság azt hiszem pont ugyanattól punk, amitől akkoriban volt, csak másképpen: a kézzelfoghatósága, az esetlensége, az egyedisége új gellert kapott a digitális korban). Aztán odafordult az ír népzenei hagyományhoz, és zenésztársaival a kettőt keresztezve, az ír-kelta folk autentikusságát a punk vadulásában megfürösztve alkották meg a Pogues zenei világát.
[embedded content]
Végül is nincsen távol egymástól ez a két világ: az egyik így, a másik amúgy nyers és fésületlen. A nyolcvanas években, főleg annak a második felében alakultak még ilyen zenekarok: ott a Pogues francia ikertestvére, a francia kávéházi muzsikát, a sanzont, a bossa novát, szambát, ilyesmit keretbe foglaló Les Négresses Vertes, amelynek a frontembere, Helno még hasonlított is Shane MacGowanre. Ő harminc éve nem él már, túl közeli kapcsolatba került a kemény drogokkal. És ebből a receptből (folk plusz punk) főzött a Mano Negra is, melynek hagyományát a frontember, Manu Chao vitte tovább szólóban, és képviseli napjainkban is. Őt nemrég láthattuk Veszprémben.
Ahogyan MacGowan is több alkalommal koncertezett Magyarországon: járt nálunk a Poguesszal és másik zenekarával, a Popesszal is – utóbbit akkor alakította, amikor a kilencvenes évek elején alkohol- és drogproblémái miatt kirúgták a Poguesból, ahová egy időre egy másik punklegenda, a Clash volt frontembere, Joe Strummer ugrott be a helyére. Aztán közel tíz év szünet után MacGowan visszatért a zenekarban. Vele mentünk az EU-ba: a Pogues 2004. április 30-án a Hősök terén koncertezett az uniós csatlakozást ünneplő rendezvényen.
[embedded content]
MacGowan gyakran költői értékű dalszövegek szerzőjeként és történetmesélőként az élet sötétebb oldaláról tudósított, a kívülállókról, a le-, meg-, szét-, és félrecsúszottakról írt, a kétes egzisztenciákról, a részegekről, a drogosokról, a kurvákról és a stricikről, a bekattantakról. A kortárs kritika mindig kiemeli: mindezt elképesztő érzékenységgel, szeretettel, humorral és empátiával tette. Valahogy úgy, ahogyan olyan előképei és ikercsillagjai, mint Tom Waits, Lou Reed (oké, ő némileg hűvösebben és távolságtartóbban), vagy Nick Cave. Volt benne valami a régi énekmondók, a történetmesélők, a bárdok, a Dylan Thomas- és Arthur Rimbaud-féle „részeg hajók” világából is. De hát valami hasonló úton járt József Attila is, nem igaz?
Nick Cave jóbarátja is lett (és az ivócimborája, meg a drug buddy-ja is), hosszan mesél róla a hamarosan magyarul is megjelenő Hope, Faith and Carnage című interjúkötetében. Aki ismeri Shane MacGowan életművét, nyilván nem feledheti kettőjük duettjét, Louis Armstrong What a Wonderful World című világslágerének csaprészegen előadott, csodálatosan szétcsúszott verzióját.
[embedded content]
Nick Cave ott volt öt évvel ezelőtt a Shane McGowan hatvanadik születésnapján Dublinban rendezett koncerten, ahogyan a mostani temetésen az elhunyt énekesért imát mondó Johnny Depp is, sőt, azon a koncerten egy másik ír nemzeti büszkeség, Bono énekelte a Pogues egyik legnépszerűbb dalát, a Rainy Night in Sohót, amit most, a temetésen Nick Cave adott elő Nenagh városában, a Saint Mary Of Rosary templomban.
Mindkét eseményen ott volt Írország köztársasági elnöke – az ország korábbi kulturális minisztere –, Michael D. Higgins. A születésnapi koncerten felment a színpadra, most ott ült a templom első sorában, ahol Gerry Adams, a Sinn Féin volt elnöke is megszólalt. Ennyit még Shane MacGowan elismertségéről, nemzeti hős-státuszáról.
Hogy is mondjam, nem vagyok feltétlen híve a klasszikus formák „a kor kívánalmaihoz igazított” úgynevezett felkönnyítésének, de ami Shane MacGowan temetését illeti, az egész annyira önazonos és szeretettel teli és úgy ahogy van rendben és helyén lévő volt, hogy az ember egyszerűen csak mosolyogva nézte utólag a videókat. Azt, ahogyan a fúvószenekar vonul az utcán. Aztán ahogy MacGowan kedvenc tárgyait viszik ki a templomban egy pulpitusra: krikettütőt, teásdobozt, Casio szintit, focimezt, és ahogy Shane MacGowan felesége, az ír újságíró, Victoria Mary Clarke meséli, mihez milyen emlékük kötődik. Johnny Depp röviden búcsúztatja. Nick Cave egy zongoránál ül, és énekli azt a bizonyos Rainy Night in Sohót.
[embedded content]
I’ve been loving you a long time
Down all the years, down all the days
And I’ve cried for all your troubles
Smiled at your funny little ways
We watched our friends grow up together
And we saw them as they fell
Some of them fell into Heaven
Some of them fell into Hell
Az ugyancsak népszerű ír dalszerző-énekes, Glen Hansard és Lisa O’Neill, akinek a zenéjét idén épp az említett U2-frontember zenésztársa, The Edge ajánlotta a Guardianben, pedig a Pogues talán legismertebb dalát éneklik, a Fairytale Of New Yorkot, aminél kevés profánabb és több fekete humorral átitatott karácsonyi dal létezik. A szöveg úgy kezdődik, hogy felütésként a részeg főhőssel közli egy öregember, ő bizony vélhetően nem lát majd több ünnepet. Puff neki, boldog karácsonyt.
[embedded content]
Hallhatunk aztán szerelmes szavakat, de a tónus gyorsan változik: a férfi részeg szóváltásba keveredik a kedvesével, aki szerint a pasija, szabad fordításban „szemétláda, féreg” valamint „olcsó, tetves buzi” („You scumbag, you maggot / You cheap lousy faggot”). Mindeközben a New York-i rendőrzenekar a tradicionális ír dalt, a Galway Bayt húzza (ír bevándorlók Amerikában, ez a zsánerkép is eszünkbe jut közben, Shane MacGowan dalaiban többször előkerül ez a téma), mi pedig a dal tetőpontján sírva vigadunk.
És így volt ez Shane MacGowan temetésén is. A dal katartikus vége felé egyesek felálltak a templomi széksorokból, kimentek és keringőztek. Szép zárókép egy különös történethez.
[embedded content]
Borítóképünkön Shane MacGowan énekes-dalszerző / fotó: AFP
HVG
