Állok a krisztinavárosi Márai Sándor Művelődési ház dísztermének színpada előtt. Nemrég fejeztem be az előadásomat, a zsúfolásig megtelt terem közönsége nagy tetszéssel fogadta mondandómat. Esetlenül téblábolok, várom, hogy a tömeg eloszoljon és az adrenalin kicsit elillanjon, kedélyem lenyugodjon. Keresem az ismerős hölgyek tekintetét: ők mindig megnyugtatnak. „Egész jó kis előadást kerekítettél” – mondja Judit. Ennyi elég. Már visszahuppantam a talajra. Épp így merengek, amikor elegáns hölgy lép hozzám és egy könyvet mutat. Ismeri? Megint be kell vallanom, hogy nem olvasok eleget, ez kellemetlen. Úgy érzem éppen ebben a pillanatban megengedhetem magamnak az önkritikát. Így megkapom a kötetet. Jalsoviczky Zoltánné, Bárczay Róza visszaemlékezéseit a 20. századról.
Már este olvasni is kezdtem, hogy eltereljem a gondolataimat. Hamar el kellett jönnöm a konferenciáról, mert autóm nem indult, vártam a szerelőket. Ilyenkor nyugtalan vagyok. Hogyan kezelem a helyzetet? Megalázó lesz, ahogy hülyének néznek, vagy nem izgatom magam, mert az árt? Általában az utóbbit választom. Inkább fizetek. Sokat. Fellapoztam a könyvet. Egy kép: Bárczay Miklóst ábrázolja, a szerző nagyapját öt fiával, két lányával, két menyével és két unokájával. Határozott vonású, kemény tekintetű öregúr a csoportkép középpontjában. Elért valamit. Képviselt valamit. Volt valaki. Rápillantok Szerencsés dédapám fényképére. Ugyanaz a tekintet. Aztán Wencz nagyapám az öt lányával. Kicsit más fények, de azért hasonló. Már érdekel is a történet. De csak lapozgatok. Véletlenül a megakad a pergetés. Kodály Zoltánt idézi Róza asszony a múlt század harmincas éveiből. Ezt mondta Kodály: „A mi célunk, azt mondhatnám, hétköznap európaiak vagyunk, hogy életünk vasárnapjain önmagunk lehessünk.” Elképeszt ez a mondat. Felfogom, de még nem értem. Kis idő múlva érteni vélem, de valójában csak érzem. Ezt érezni kell. Ez a magyar lélek és sors. Kodály a zenéből szűrte le. Leteszem a könyvet. Felrémlik bennem a ma elképesztő sekélyessége, a sok beszéd, a rengeteg szó a semmiről. Az üres fecsegés. „Ünnepeink”.
És már olvasom is. A család Borsod faluból származik, ami ma már Edelény része. Egykoron a borsodi földvár fontos központ lehetett. A vár is, a megye is Bors vezérről kapta a nevét. Edelény nagyközség volt, 1986 óta város. Mostanában tízezren lakják. A két háború között Bárczay Róza és testvérei nevén csaknem hatszáz hold föld volt. Édesapja özvegyének nevén 831 hold, de abból szántó csak 330 hold, (Borsod határában 197 hold), a többi főleg erdő. A kiterjedt család kezén még voltak földek (erdők, rétek) de ez már nem gondolom, hogy közvetlenül érintette a könyv szerzőjét. Férje, Jalsoviczky Zoltán a pénzügyminisztériumi tanácsos volt. Földje nem volt, csak a testvérének kb. hatszáz hold Nagykőrös vidékén, a fele szántó. Mindezt a „Magyarország földbirtokosai és földbérlői” című kiadványból tudtam meg, amely az 1935. évi adatokra épített. Később a tulajdonrészek alakulhattak másként. A család nagyon régi, de (éppen ezért is) nem arisztokrata, nem nagybirtokos. Ritka példája a sokféle vihart és hatalmi váltást átélő magyar köznemesi famíliáknak, amelyek a parasztsággal együtt a felszínen tartották a nemzetet minden nehézség ellenére. Kötődtek a földhöz, maguk gazdálkodtak. Templomot, iskolát építettek. Magyarul beszéltek.
És valami meggyőző nyugalommal vették tudomásul a történelem inzultusait. Ahogy 1919-ben a „direktórium” tagjai „megszámolták” a pénzüket. A „tanácsköztársaság” alatt vagyunk, a pénzt el fogják venni, de Róza bájosan feljegyzi, hogy a „direktórium” tagjai „főként a dohánykertészeink”. Aztán bejöttek a csehek, később a románok is. Közben meg a kommunisták. „Ki volt tűzve a vörös zászló. Mikor a csehek közeledtek, a bíró szólt a lányának, hogy „vedd be a vörös zászlót, tűzd ki a fehéret”, mikor a csehek kissé visszavonultak, így adta ki a parancsot: „vedd be a fehér zászlót tűzd ki a vöröset!” Aztán csak kitűzték a magyar zászlót is. Borsodban legalábbis, mert azt Trianon meghagyta magyarnak. De máshol miféle zászlók lengenek azóta is. S a vöröset is de kitűznék, ha kék is, ha csillagos is, de vörös.
Micsoda kép bontakozik ki a két háború közöti időszakról. A társadalmi élet fénypontjai: színház és football mérkőzés. Mindkettő Edelényben. Mindkettőre rendszeresen jártak az úri kisasszonyok is, s persze bálokba, ünnepségekre. Edelénybe. Meg Miskolcra! A Korona Szállóba, s Miskolcon agarász versenyre meg lóversenyre a sajóparti pályára! Trappversenyre. S Budapestre, a Nemzeti Színházba. Az „Ember tragédiáját”, az „Antónius és Kleopátrát” nézni. A megyeházán a karzatról Berzeviczy Albertet, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét meghallgatni. És Ravasz László püspököt, hangjában nagy szeretettel és borongós szomorúsággal. Szabó Dezsőt, aki egy kicsit hadonászott. Elmentek a Felsőház első ülésére, a karzatra, azonosítani Szmrecsányi érseket, József főherceget, Hercegh Ferencet. Akinek Széchenyiről szóló „Híd” című darabját látták, sőt a „Kék rókát” is. Meghallgatták Hermann Keyserlinget, aki olyasmiről beszélt, hogy a jövő azon nemzeteké, amelyek szellemi élete magas nívón áll. És rádiókészüléket szereltetek be, s nagy élvezettel hallgatták a színielőadásokat – Hercegh Ferenc „Bizánc”-át-, a magyarnótákat, Kosztolányi Dezső és Áprily Lajos verseit saját előadásukban.
S aztán érzékelték, ahogy beköltözik a családba, az országba a zaklatottság. Először még talán nem félelem, de valami nehéz teher: a felelősség. Azoknak a felelőssége, akik nem csak magukért, de szeretteikért, gyermekeikért és a nemzetért is felelősséget éreznek. Keveset beszélünk róluk, akik személyes tragédiájuknak élték meg Teleki Pál halálát, a „német diktatúrát”, a nyilas agitációt. Örök szorongással a sikereket is, a magyar területek visszatérését, mert a háborúról tudták, hogy utána „szörnyű világ következik”. Mégis dolgoztak, alkottak, gyermeket hoztak a világra, holott féltek „még egy életet útnak indítani erre a mostani világra”. De tudták, hogy „születtek gyermekek a tatárjáráskor is, és a török világban is Magyarországon.” Igen a felelősségérzet. Más az, mint a félelem. S az a generáció legyőzte a félelmet, még a kiszolgáltatottságot is.
S jött az ostrom. Ezernyi megrémült kislány kérdése: „Ugye gombázni fognak?” Gombáztak. Megszálltak, raboltak, gyilkoltak, szétlőtték a lakásokat. És jött a szörnyű világ. A kommunisták. Nem rögtön, de jöttek. A földeket elvették, csak egyelőre valamit meghagytak. De követelték az elvett földek egyévi adóját. Férje nyugdíját megvonták. Választójogát elvették. A volt dohánykertésze dicsekedett is, hogy a falu krémjének – neki sincs – választójoga. Ez negyvenhétben volt. Kékcédulás hadművelet. Aztán a meghagyott föld miatt „kuláknak” nyilvánították. Azt a 25 holdat végül „felajánlotta” az államnak. Ez sem segített. Kitelepítették, mindenét elvették. Lakásából kipenderítették. Mezőberénybe vitték. Gyerekestől, beteg férjestől. Egy sváb „kulák” házában kaptak egy szobát, konyhát. Dolgoztak a gyerekek is, Róza is, nagyon keményen éhbérért. Borsót szedtek, napraforgót kapáltak, gyapotot szedtek, legelő szélét fásították. Hétfőtől szombatig kint voltak a pusztán, 12 órás munkarendben. Így, ha szűkösen is, ennivalóra jutott. Békekölcsönt azért jegyezni muszáj volt. A templomba eljártak, az üzenetet meghallották: „Ne félj, én veled vagyok.” Verset írt, szépet. És vége lett egyszer. Nem rohant el a faluból. Nem is volt hová. Férje meghalt. Maradt és dolgozott keményen. Gyermekei is kicsit berényiek lettek. Békéscsabára esti iskolába jártak. Aztán jobb lett, mindig egy kicsit. Jó érzés volt, hogy „fölfelé haladtak”.
Naplója szerint a második világháború kitörésekor, a régi magyar élet összeomlásakor Rózának sokszor eszébe jutott földijének, az öreg Szepessy Kálmánnak a mondása: „Én nem izgatom magam kedves, mert az árt!” Szerette volna megfogadni ezt a tanácsot. Vajon sikerült-e neki? S nekünk sikerülhet-e? Egyáltalán: jó tanács ez?
A szerző történész
Írta a Magyar Hírlap
