Élet+Stílus: Egy zuhanás, két és fél óra feszültség: az év egyik legjobb filmje a mozikban

Egy ismert írónő és kevésbé sikeres, szintén író férje a nyüzsgő Londonból a francia Alpokba költözik, hogy ott egy festői házban, nyugodt körülmények között alkothassanak, és idilli körülmények között nevelhessék a látássérült kisfiúkat. Az idill természetesen csak látszólagos, a világból való kiszakadást nem mindenki akarta, és azt egy súlyos és feldolgozatlan trauma előzte meg. Mindez fokozatosan, lassú adagolással derül ki Justine Triet filmjéből.

Így leírva nem tűnik túl izgalmasnak az alaphelyzet, pedig az idei Arany Pálmát elnyerő rendező (aki egyébként a harmadik nő, aki Cannes-ban nagydíjat kapott) alkotása talán a legizgalmasabb film, amit idén a mozikban láthattunk.

Mintha egy Bergman-történet lenne Alfred Hitchcock tálalásában.

Már az első pillanatoktól kezdve iszonyú feszültséget teremt Triet, és ezt onnantól egy pillanatra sem engedi csillapodni, sőt. Pedig akkor még nem is történik meg a – látszólag – a film központi témáját jelentő tragédia.

[embedded content]

Csak annyit látunk, hogy egy egyetemista érkezik a híres írónőhöz interjút készíteni, ám a beszélgetés elég nehézkes, sőt, gyorsan meg is hiúsul, miután a padláson a férj olyan hangerővel bömbölteti a kedvenc zenéjét, hogy alig hallják egymást a beszélgetőtársak. Ez az egyszerű helyzet annyira idegesítő nekünk, nézőknek is, hogy rögtön mindenki fészkelődni kezd a moziszékében: vajon miért nem kéri meg a nő a férjét, hogy halkítsa le? Egyáltalán, hogy lehet ilyen bunkó a padláson dolgozó férfi? Az interjú két szereplője csak kellemetlenül feszeng egy darabig, majd az írónő beszünteti a beszélgetést, az egyetemista rajongója pedig elmegy.

A feszültség viszont marad.

A nyitójelenet ráadásul az Egy zuhanás anatómiája egyik legfőbb erényét is jól példázza: nagyon kevés filmben ennyire eltalált és meghatározó a zene, ami nemcsak a jelenetek hangulatát erősíti fel és feszíti a végletekig, de tulajdonképpen maga is a történet alakítójává válik. Az inkriminált első jelenetben a férj (Samuel Theis) például a rapper, 50 Cent, mondjuk úgy, a nők tiszteletét messziről kerülő P. I. M. P. című dalának egy instrumentális, karibi hangszerekkel megszólaló, de mégis valamiért iszonyúan egzaktált feldolgozását bömbölteti (amit egyébként a hamburgi Bacao Rhythm & Steel Band követett el). Majdnem olyan erősen átérezzük az egyébként még semmilyen más jelből nem látszó családi robbanásveszélyt, mint maga a főszereplő, Hanna. Nem lennénk meglepve, ha a legjobb női főszereplők bemutatásánál látnánk az Oscar-gálán néhány részletet Sandra Hüller alakításából, akinek a karaktere látszólag végig hűvös tud maradni, a traumákat magába fojtja, de épp ezért érezhetően, végig bármely pillanatban a kitörhet.

Még a zenénél maradva: telitalálat Isaac Albéniz Asturias című pörgős, temperamentumos, időnként belassuló, vissza-visszatérő spanyol zongoradarabja is, amit a filmben a kisfiú, Daniel (Milo Machado Graner) tanul eljátszani, ám, ha megbicsaklik az előadás, kifejezetten zaklatott lesz a zene, növelve az amúgy is állandó feszültséget.

A film (tehát P.I.M.P.-pel súlyosbított) nyitójelenetét szerintem nemsokára tanítani fogják a filmes iskolákban az „így kelts észrevétlenül feszültséget”- kurzuson, de igazából csak ez után történik meg a központi tragédia: kiesik a férj a padlásról, és őt a hóban vérbe fagyva találja meg az egyedüli szemtanú, az épp kutyát sétáltató vak kisfiú. A házban pedig egyedül a nő tartózkodott a zuhanás idején. Az ügy minimum gyanús, vizsgálja is hosszasan a rendőrség.

A film végig a nő szemszögéből mutatja az eseményeket, és az a legzavaróbb az egészben, hogy nem csak a rendőrség és az ügyészség, és a családi barát ügyvéd nem tudja eldönteni, hogy van-e köze a zuhanáshoz Sandrának, vagy öngyilkosság, esetleg baleset történt-e, hanem mi, nézők sem.

A védő egyébként hamar kijelenti, hogy a lényeg nem is az igazság, hanem a nő saját verziójának a hihetősége. Ez azért elég meredek tanulság így az elejére.

A mintegy két és fél órás film gyakorlatilag két helyszínen játszódik. A havas, hideg hegyek között álló házban, ahol a legkülönfélébb módokon próbálják kitalálni, modellezni, keresztkérdésekkel kicsikarni Sandrától, mi is történt. A nőt egyre kínosabb helyzetbe hozzák, de ő végig az ártatlanságát hangsúlyozza. A nyomozóknak is, a fiának is és még önmagának is. A film másik fele pedig a bíróságon játszódik, ez a rész majdnem a szokásos tárgyalótermi filmekre hajaz, hangzatos ügyvédi és ügyészi beszédekkel, drámai leleplezésekkel, kiborulásokkal.

Közben viszont észre sem vesszük, hogy már rég nem a férj zuhanásáról, a feltételezett gyilkosságról van szó, hanem a látszólag „kerek” család széthullásáról, egy párkapcsolat végletes szétcincálásáról.

Emlékezetes jelenetekben láthatjuk vitázni a házaspárt például a Londonból való „kivonulásról”, megcsalásokról, a karrierben megrekedés miatti frusztráltágról stb. Az a leginkább felkavaró az egészben, hogy tulajdonképpen ezek sokszor mindennapos, mondhatni piszlicsáré problémák, olyanok, amelyek bármelyikünk vitáiban szerepelhetnének. Az egyik kulcsjelenetben például abból alakul ki durva kiabálás, hogy végül is ki áldozta fel magát a másik kedvéért, amikor kiöltöztek a hegyekbe.

És mindenkinek igaza volt. És senkinek nem volt igaza.

Az is kiderül szép lassan, hogy mi okozta a kisfiú látásvesztését, és hogy ezt a traumát nem dolgozták fel, ami így állandóan tovább mérgezte a kapcsolatukat.

A nyomozásban és a bírósági szakaszban az különösen szívszaggató, hogy a gyereknek koronatanúként van szerepe a perben, ezért elvileg nem is szabadna beszélnie az anyjával. De mivel vak, rászorul annak mindennapos, rutinos és szeretettel teli támogatására. Ezért a bíró meg is engedi, hogy hazamenjen Daniel, de kirendel egy hatósági embert mellé, aki közben arra ügyel, hogy az anya-fia beszélgetések ne érintsék a per tárgyát. Már nekünk, nézőknek kínos minden jelenet, ahol együtt van anya-fia-és a kirendelt, amúgy is emberséges felügyelő.

„Szeretném, hogy egy dolgot tudj: nem vagyok szörnyeteg” – bizonygatja a fiúnak az anyja egy ponton. A fiú talán elhiszi, talán nem, hogy ártatlan az anyja, de az biztos, hogy óriási dilemma elé kerül az egész procedúra során. Olyan elé, amilyen elé egy ilyen gyereknek sosem szabadna kerülnie.

Nem csoda, hogy el-elrontja azt a fránya zongoradarabot, ami így csak kopogássá, zakatolássá válik, amitől a végére a falra mászunk. Pont, mint egy család története: hibátlanul lejátszva csodálatos harmóniákat mutat, időnként mellé ütve még lehet esetleg bájos, de sorozatosan elrontva fülsiketítő, egy idő után pedig szinte kibírhatatlan.

A fiú szerepe miatt időnként felmerül némi kétség bennünk, hogy be lehet-e vonni ennyire egy ilyen kis gyereket egy büntetőügybe, ráadásul úgy, hogy az anyja a vádlott. Daniel végső bírósági beszéde pedig talán túl kiérlelt, így nem beszél egy gyerek. A film sodrása azonban feledteti ezt a bakit.

Két és fél óra múlva, a stáblista alatt még felhangzik egyszer – ezúttal hibátlanul – az Asturias, mi pedig konstatáljuk, hogy tulajdonképpen mi, nézők vagyunk az esküdtek, nekünk magunknak kellene kimondani az ítéletet.

És egyben mi, nézők vagyunk az elkövetők és az áldozatok is a saját kis családi drámánkban.